Hajdú-Bihari Napló, 1971. január (28. évfolyam, 1-26. szám)

1971-01-13 / 10. szám

(Irodalom.) A találkozót vasárnap délután hatra beszéltem meg. El­késtem. Természetesen a rádió jó­voltából. Nem szabadulhattam a magyar régmúlttól, számomra is megmagyarázhatatlan gyerekes iz­galommal vártam Julianus barát újabb kalandjait, s a hangládának kellett kikényszerítenie belőlem azt a felismerést, hogy Kodolányi János milyen nagy író volt. Igaz, hogy a „Julianus barát” hamisítatlan re­gény, ezért teljességgel alkalmatlan a rádiós megjelenítésre. Lassú tem­póját, részletező epizódjait, sok-sok elbeszélő elemét Balogh László alig­ha fordíthatta le a rádió nyelvére. De azt hiszem, nem is ezzel a céllal kísértette meg az ördögöt. A most lezárult, ötrészes sorozat ugyanis nem pályázott a hangjátékok ba­bérjaira, csupán — mennyi küzdel­met és ki tudja, milyen eredményt jelent ez a megengedő szócska — az igazi irodalmat közelítette a hallgatóhoz. Tartalmas ízelítőt adott egy érdemén alul értékelt íróhoz, sőt magához a rádiózáshoz is. Hi­szen ma, szerdán este kezdődik Ko­dolányi másik regényfolyamának, „A vas fiai”-nak újabb, ötrészes hangváltozata. Veres Pétert legalább publicista­ként ismerem. Töredelmesen beval­lom, meglehetősen elégedett voltam ismereteimmel, ám pénteken Balázs János — aki kitűnő emlékműsoro­kat szentelt a magyar irodalom má­sik két nagy halottjának, Fábry, Zoltánnak és Szabó Pálnak is — alaposan megingatott elégedett semmittudásomban. Izgalmas és ta­nulságos irodalmi összeállításban pirított rám: ugyancsak csiszolja a hallgató emberséget, ha csupán egy órányi időre is, de elvegyül Veres Péter hősei között, akik mintha mellettünk ülve hallgatták volna önmagukat. (Tudomány.) Talán már eddigi kritikáimból is kiderült, hogy szív­ügyem a rádiós ismeretterjesztés. Nos, a Rádióiskola legutóbbi törté­nelemórájának tartalmáról — „Életforma a századfordulón” — csak felső fokban írhatok, hiszen a hallgatórétegek érdeklődését mind jobban feltérképező ismeretterjesz­tők végre a hétköznapok tartomá­nyát is meghódították. A megoldás már egy kicsit kiábrándított. A jól megírt, érdekes téma ugyanis az is­meretterjesztés jövőjét, a kötetlen előadás látszatát rosszul keltő felol­­vasásmód viszont a történelmi is­meretek terjesztésének elavult múltját idézte. (Vita.) Vajon a mi torzonborz fia­taljaink hippik lennének? Ezt a számtalanszor felvetődő kérdést tűzte napirendre Antal Gábor szo­kásos — és szokásosan elgondol­kodtató — szombati műsorában. Kivételesen tetszett, hogy a peda­gógus, a pszichológus és a szocioló­gus már a kezdet kezdetén egyetér­tett. Az egyöntetű „nem” ugyanis nem álegyetértést, álvitát takart, hanem arra világított rá, hogy a közvélemény gyakran felületesen azonosítja a hasonló külsőt a külön­böző tartalommal. A „Hajh, hosszú haj'...” sóhaja persze ezután is együtt járhat a lemondó legyintés­sel, de — hadd bízzam egy jó rádió­vita hatásában — remélem, legalább a „Hajh, hosszú haj..c. műsor hallgatói elgondolkoznak azon, hogy a mi torzonborz fiataljaink csak­ugyan a mi társadalmunk ellensé­­teei-e. Zöldi László TÉVÉJEGYZET Két tévéfilmet láthattunk a héten. Az első magyar szerző — Müller Pé­ter — forgatókönyvéből készült. „A hasonmás” igazán kellemes időtöltés volt, színes alakításokra adott alkal­mat, különösen Várkonyi Zoltán­nak. Kár, hogy éppen az hiányzott a filmből, amit műfaja ígért: a sza­tíra. A téma több csipkelődésre, ma­róbb gúnyra is alkalmat adott vol­na, ha a szerzők — az író és Rényi Tamás rendező — nem elégednek meg ennyivel. A másik játékot egy kimondhatat­lan nevű jugoszláv író, Erna Crnce­­vic írta, Horvát Ádám rendezte. A bevezetőben humanista-groteszk­­abszurd műről esett szó, s ekkor már halványan sejtettem, hogy itt sok lesz a jóból. Gyanúm sajnos igazolódott.. Tévedések — s főként nézeteltérések — elkerülése végett melegen ajánlom mindenkinek, üsse fel az Értelmező Szótárt, esetleg va­lamely irodalmi vagy esztétikai le­xikont a fenti címszavaknál. Aztán gondoljon vissza — ha még tud — a vasárnap esti tévéjátékra. Tiszte­letben tartom a modern drámai kí­sérleteket, a töretlen törekvést az újra, a másra, a merészre. Vannak jó abszurd és groteszk drámák (a „humanistákról” nem is beszélve), s ezek azért jók, mert drámák. „A sírig tartó barátság” azonban nem az, még csak nem is bohóctréfa. Ez kérem kóklerjáték, amit ponto­san vasárnap este, fő-fő műsoridő­ben, nemes ügybuzgalommal igye­keztek potom négymillió nézőnek el- Ellenpontok adni. Sőt: beadni, néhány mondat konferáló szöveg ostyájában. Hát nem vettem be. Hiába Garas Dezső ezerszer csodált mimikája, Törőcsik Mari (ugyanannyiszor csodált) szép lába, mégsem tudtam bevenni. Unalmasnak és ízetlennek találtam. Sietek leszögezni: lehetséges, hogy a hiba az én gyomromban van. Az is valószínű, hogy mindez még a szombat este következménye. Ak­kor ugyanis Koncz Zsuzsa műsorát tudtam nagyon nehezen megemész­teni. Ennyi görcsös eredetieskedés, ennyi fölösleges cafrang egy show­­filmben, úgy tűnt, több a soknál. Nem keresek én okokat, hogy mit mi magyaráz, hogy minek a Vajda­­hunyad vára környékén apródruhá­­ba öltöztetett statisztahad; hogy mi­nek a szabadban összetákolt köny­vespolc, „A mama betörője” parted­li. Egy show-műsortól ilyesmit kér­dezni illetlenség. És ugyanez a szó jutott eszembe — micsoda véletlen! —, mikor megláttam az énekesnőt saját szobra mellett. A sok bosszúságot mindamellett könnyedén ellenpontozták­ a követ­kezők : A Hét bravúros európai kör­­kapcsolása, a Radar hasznos érzé­kenysége, a Kicsoda — Micsoda? nagyvonalú önkritikája. Végül pedig felhőtlen mulatságot szerzett az „Arzén és levendula” pompás filmváltozata, amelynek kó­piáján meglátszhat az ártó idő, de pajkos humorán, báján aligha. Kőhalmi Ferenc ti s 1 9£■ I m10jI fIU Rémülten riadtam fel. Az ablakon vilá­gosság tört be. El­aludtam ! Már felül­tem az ágyban, a pap­lant is félrelöktem, amikor ... hallshooó, hiszen ma vasárnap van. Hajdan volt vá­sárok napja, ma a pihenés, az édes sem­mittevés kerek hu­szonnégy órája. Már nem tudok aludni. Nem is aka­rok, hiszen ébren va­sárnap csak a vasár­nap. Nézzük csak, mit is kéne ma csinálni. Jó lenne elmenni egy matinéra, istenem mi­kor voltam utoljára? Vagy kimenni az ál­latkertbe, és megnéz­ni azt az óriás med­vét, amit most kap­tunk cserébe vala­miért. Vagy sétálni, csak úgy. Tetszetős gondolat.. De egy óráig még minden kö­rülmények között ágyban élvezem a lét örömét. Nejem messze a másik szobából,­­ a nyitott ajtón keresz­tül. — Felébredtél, fiam? — Jó reggelt — mondom frissen, míg lelkem a közeljövő kellemességeinek tu­datában pajkosan lu­bickolt. — Ugye megfőzöd a kávét? Morogtam valamit, aztán felkeltem a si­vár, kispolgári ké­nyelmetlenséggel ösz­­szetákolt szobába, és kimentem a konyhá­ba megfőzni a kávét. A viták korát, saját jól felfogott érde­kemben, már régen lezártam. — A vaj a frizsiben van — kúszott utá­nam lágyan a hang. Tehát az egész reg­gelit, az egész család­nak, teljesen egyedül, nekem kell megcsi­nálnom. Második gimná­ziumba jártam, ami­kor anyámat behí­vatta az osztályfőnö­köm, és aggódva ér­deklődött valami na­gyobb szabású mar­haságom kapcsán, hogy nem vittek még el engem soha pszi­chológushoz? A na­pokban írtam vala­mit a női egyenjogú­ságról, és most itt van ii. Már értem felesé­,­gem osztatlan lelke­sedését a mű olvasá­sa nyomán. Isten veled, vasár­nap! Ez a dög vaj kőke­mény. Szeletekben tettem a kenyérre. — Csinálj vagy öt lágy tojást, ha már úgyis benne vagy! Egyszóval a konyha és a szoba között fele­ségem forródrót-­ kapcsolatot létesített. Még a kagylót sem kell felvennem. Bele­dobtam öt tojást egy lábosba, és a gázra tettem. Ja, a víz... Mi az a büdös? Gu­miszag ... ? Na nem baj, majd valaki má­sik tömítőgumit tesz a kávéfőzőbe ... A tojások, amikor kihámoztam őket, gyanúsan , rugalmas­nak bizonyultak. Bumm, kemény tojás. Bezzeg a pincében, negyvenötben... — Kész a reggeli. Nagyobbik fiam a képembe röhögött, mert amikor a ke­nyérkosárból kivet­tem a kezem, egy sze­let kenyér az ujjam hegyén maradt, lógva. Mindenesetre kapott egy pofont. — Papa, kérek har­minc forintot kirán­dulásra. — Kérek húsz fo­rintot, papa, mert a... — Emlékszel, fiam, megbeszéltük, azt a tompot, amit Olasz­országból hoztam, le­vittem a kalaposhoz. Holnap elkészül... — és jelentőségteljesen nézett megtört sze­meimbe. — Mennyi? — Nyolcvan. Délután hatkor visszafeküdtem az ágyba, a fal felé for­dultam, és csak hét­főn hajnalban, óra­csörgésre ébredtem összetörten, fáradtan. Amíg zötyögött ve­lem a villamos a hi­vatalom felé, borúsan futott át az agyamon, hogy­­ha még csak hétfő van. Uram atyám, mikor lesz még vasárnap!... Deák Gusztáv I DOHOGÁSOK 1. A HÉTFŐI HÍREK kritikusa bí­rálatot írt A GYILKOS A HÁZBAN VAN című új magyar filmről. Véle­ményével nem kívánok vitatkozni, annál kevésbé, mert ítéletét tár­gyilagosnak érzem, egy mondata azonban megütötte a szememet. A bíráló ugyanis sajnálkozik amiatt, hogy Csizmarek Mátyás, a filmkri­mi írója tehetség dolgában elmarad a bűnügyi műfaj klasszikusai, Georges Simenon és Agatha Chris­tie mögött. ’ Bacsó Péter KITÖRÉS című film­jének vitáján pedig az egyik rész­vevő ezeket a szavakat vágta a ren­dező fejéhez: „A dráma érdekes, figyelemre méltó, dehát, ugyebár, Bergman CSEND-je mégiscsak je­lentősebb alkotás .. A HÉTFŐI HÍREK hivatásos és a filmvita alkalmi kritikusának voltaképpen igaza van. Ki tagad­ná, hogy Csizmarek Mátyás nem versenyezhet Simenonnal vagy­ Aga­tha Christie-vel, s az is kétségtelen, hogy a CSEND minden vonatkozás­ban felülmúlja a KITÖRÉS­t. Az újságírót és a filmnézőt tehát éles­látásukért dicsérnünk kellene; az igényesség hasznos erény a „tet­szik—nem tetszik” érveinek fel­sorakoztatásában is. Én mégis igazságtalannak és el­fogadhatatlannak tartom az efféle alapállást. Hiszen ha minden egyes filmet a remekművek mércéjével mérnénk, s az­ elvet érvényesíte­nénk az irodalom, a színház, a kép­zőművészet gyakorlatában is, el kellene marasztalnunk a hazai ren­dezőket, mert nem érik el Fellini színvonalát, Szakonyi Károlyt, mert lejjebb adta Shakespeare-nél, Ber­­náth Aurélt, mert nem emelkedett picassói magasságokba. Bíráljunk szigorúan! S ha viszo­nyítunk, az alkotókat és a műveket ne a csúcsok csúcsaival mérjük össze! 2. Új köntösben jelent meg a könyv­­barátok lapja. Elnevezése is meg­változott: ezentúl KÖNYVVILÁG- nak hívják. A januári számból ítélve, az újság továbbra is tartal­mas és színes cikkek sorával tá­jékoztatja majd az olvasók népes táborát. A januári KÖNYVVILÁG egyik írása, a jeles műfordítót, a 80 esz­tendős G. Beke Margitot köszönti. Hadd álljunk be mi is a gratulá­lók sorába. G. Beke Margit eddigi életművével, kitűnő fordításaival rászolgál a meleg elismerésre. A cikk íróját kevésbé dicsérhet­jük. Azt állítja ugyanis — G. Be­ke Margitról szólva —, hogy a klasszikusok jeles tolmácsa két hét alatt tanult meg norvégül, méghozzá egy ötkötetes díszkiadás­ból, szótár és nyelvkönyv segítsé­gével. Aki valaha is ismerkedett idegen nyelvek alapjaival, kétségbe vonja a méltató dicséretnek szánt állí­tást. Két hét alatt ugyanis egyetlen nyelvet sem lehet megtanulni, sem díszkiadásból, sem szótárból, sem nyelvtankönyvből, de még a legmo­dernebb audio­ vizuális módszerek alkalmazásával sem. Egy nyelv el­sajátításához hosszú hónapok — hogy ne mondjam: évek — gyakor­lata szükséges. (v. J.) DEBRECENI SZOBRON ÉS EMLÉKTÁBLAK Marton László—Bíró Iván: Modern mezőgazdaság Dombormű az Agrártudományi Egyetem rogi épületének bal oldali bejáraténál Az 1941-ben épült középfokú gaz­dasági tanintézet 1945-től­ 50-ig me­zőgazdasági középiskola, 1950-től 53-ig technikum volt, 1953-tól me­zőgazdasági akadémia lett. 1954— 55-ben a régi iskolát megtoldották egypár tanteremmel, s hozzá bal oldalra ugyanolyan egyemeletes szárnyat építettek, mint a jobb ol­dali régi kollégium. A szimmetriát azzal kívánták hangsúlyozni, fokoz­ni, hogy a régi épület jobb oldali bejáratához hasonlót bal oldalon is kiképeztek, és domborművel díszí­tettek. A régi épület, bejáratánál így jobbról Liszkai Kováts Zoltán, balról Marton László,Bíró Iván domborműve látható. A különálló oszlopon levő agro­­nómuslány dombormű az azóta külföldre távozott Bíró Iván alko­tása, a negyedköríves kompozíció Marton László „Modern (vagy Nagyüzemi) mezőgazdaság” című domborműve. Marton László 1954-ben mintázta a hat alakos kompozíciót, 1955-ben került a mű rendeltetési helyére. Ellentétben Liszkai Kovátscsal, Marton magas domborművet készí­tett. Alkalmazkodnia kellett egy­részt a már ott levő régi dom­bor­műhöz (a kerekített, negyedköríves formához), másrészt a megrendelő, a Debreceni Mezőgazdasági Aka­démia tematikus igényeihez. Mar­ton Lászlót zavarta a többféle kö­vetelmény, legfőképpen a lekerekí­tett forma, amit nem tartott sze­rencsésnek a tematikus dombormű­nél. A „Modern mezőgazdaság” vagy „Betakarítás” című dombormű té­mája — hasonlóan a Liszkai Ko­­vátséhoz — szintén a mezőgazda­ság, de új, nagyüzemi formában, ahogy ezt az akadémia vezetői ak­kor kérték. A mű eszmeiségében a falu és város közeledése, ipar és mezőgazdaság kapcsolata, a mun­kás-paraszt szövetség dicsérete je­lentkezik. Az épület jellegéhez al­kalmazkodó monumentális alkotás a kor nagy célkitűzéseinek, eszméi­nek közérthető kifejezése. Tagad­hatatlan szocialista realista tenden­ciája: pártosság, közérthetőség, dol­gozó emberek tipizálása, a közös munka dicsérete, a szocialista alko­tás pátoszának kifejezése. A mű­értéke a feltétlen őszinte hang, az igazi, belülről jövő monumentalitás, ami nélkül nem is készülhetne épü­letdíszítő alkotás. Sz. Kürti Katalin jegyzetek, könyvekről Brecht irodalomról és művészetről Ez a recenzió nem teheti mérleg­re Brecht esztétikai fejtegetéseit, nem bocsátkozhat vitába, nem is igen idézhet részletesen. Meg kell elégednie azza, hogy jelezze, esz­tétikai irodalmunkban kevés jelen­tősebb kötet látott mostanában napvilágot, mint ez. Mert korunk problémáiról ír, korszerű szemlé­lettel, szocialista eszmeiséggel, roppant magas igényekkel. Mi Brechtet mint esztétát alig is­merjük. Drámái is inkább könyv­­alakban népszerűek, mint színpa­don. Mintha nem találta volna még meg magyarul saját rendezőjét és színházát. Verseit is ismerjük, pró­zai alkotásaiból is látott napvilágot néhány magyarul, tanulmányai azonban a szélesebb közönség elé csak 1969-ben kerültek, amikor színházról­­ írt munkái hétkötetes kiadásának egykötetnyi válogatását adta ki a Magvető. Most — ugyancsak a német ki­adás alapján — lényegében telje­sen azonos tartalommal adja olva­sói kezébe a Kossuth Kiadó a nagy író irodalomról és művészetről írt műveinek válogatását. Az írások többsége terjedelmében rövid, de rendkívül jelentős nemcsak Brecht nézeteinek, gondolatainak, a mű­vészetről vallott felfogásának vizs­gálatában, hanem egyetemesebb ígi esztétikai vonatkozásban is. Amit ígi például a realizmusról — gyakran­­Lukács Györggyel vitázva — kifejt, i­ különösen aktuális számunkra a közelmúlt realizmusvitáihoz mérve. Brecht szocialista művész, minden sorából kitetszik ez, elvei követke­­­­zetesek és szilárdak, a művészet és új politika ügyét szervesen összekap­­­­csolja. De ez nem erőltetett és di­daktikus iskolásdi, hanem a művé­szet lényegét értő és elemző tuda­tos rendszer, amelyben a részletek is pontosan kimunkáltak. Idézzük csak egyetlen gondolatát a szocia­lista­ realizmusról, illetve a formai törekvések megítéléséről: „Ha for­malizmus az, hogy az örökké válto­zatlan tartalom számára mindig új formákat keresnek, akkor az is for­malizmus, hogy az új tartalom szá­mára megtartják a régi formát.” . Brecht szenvedélye, hite, megol­dást és választ kereső ereje remél­hetőleg e kötet megjelenése után valóságos és hasznos hatást gyako­rol majd esztétikai gondolkodá­sunkra és gyakorlatunkra. Azt hi­szem, ránk fér. s: i­­i 51 it ! .HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ , 1971. JANUÁR 13. (if)

Next