Hajdú-Bihari Napló, 1971. január (28. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-13 / 10. szám
(Irodalom.) A találkozót vasárnap délután hatra beszéltem meg. Elkéstem. Természetesen a rádió jóvoltából. Nem szabadulhattam a magyar régmúlttól, számomra is megmagyarázhatatlan gyerekes izgalommal vártam Julianus barát újabb kalandjait, s a hangládának kellett kikényszerítenie belőlem azt a felismerést, hogy Kodolányi János milyen nagy író volt. Igaz, hogy a „Julianus barát” hamisítatlan regény, ezért teljességgel alkalmatlan a rádiós megjelenítésre. Lassú tempóját, részletező epizódjait, sok-sok elbeszélő elemét Balogh László aligha fordíthatta le a rádió nyelvére. De azt hiszem, nem is ezzel a céllal kísértette meg az ördögöt. A most lezárult, ötrészes sorozat ugyanis nem pályázott a hangjátékok babérjaira, csupán — mennyi küzdelmet és ki tudja, milyen eredményt jelent ez a megengedő szócska — az igazi irodalmat közelítette a hallgatóhoz. Tartalmas ízelítőt adott egy érdemén alul értékelt íróhoz, sőt magához a rádiózáshoz is. Hiszen ma, szerdán este kezdődik Kodolányi másik regényfolyamának, „A vas fiai”-nak újabb, ötrészes hangváltozata. Veres Pétert legalább publicistaként ismerem. Töredelmesen bevallom, meglehetősen elégedett voltam ismereteimmel, ám pénteken Balázs János — aki kitűnő emlékműsorokat szentelt a magyar irodalom másik két nagy halottjának, Fábry, Zoltánnak és Szabó Pálnak is — alaposan megingatott elégedett semmittudásomban. Izgalmas és tanulságos irodalmi összeállításban pirított rám: ugyancsak csiszolja a hallgató emberséget, ha csupán egy órányi időre is, de elvegyül Veres Péter hősei között, akik mintha mellettünk ülve hallgatták volna önmagukat. (Tudomány.) Talán már eddigi kritikáimból is kiderült, hogy szívügyem a rádiós ismeretterjesztés. Nos, a Rádióiskola legutóbbi történelemórájának tartalmáról — „Életforma a századfordulón” — csak felső fokban írhatok, hiszen a hallgatórétegek érdeklődését mind jobban feltérképező ismeretterjesztők végre a hétköznapok tartományát is meghódították. A megoldás már egy kicsit kiábrándított. A jól megírt, érdekes téma ugyanis az ismeretterjesztés jövőjét, a kötetlen előadás látszatát rosszul keltő felolvasásmód viszont a történelmi ismeretek terjesztésének elavult múltját idézte. (Vita.) Vajon a mi torzonborz fiataljaink hippik lennének? Ezt a számtalanszor felvetődő kérdést tűzte napirendre Antal Gábor szokásos — és szokásosan elgondolkodtató — szombati műsorában. Kivételesen tetszett, hogy a pedagógus, a pszichológus és a szociológus már a kezdet kezdetén egyetértett. Az egyöntetű „nem” ugyanis nem álegyetértést, álvitát takart, hanem arra világított rá, hogy a közvélemény gyakran felületesen azonosítja a hasonló külsőt a különböző tartalommal. A „Hajh, hosszú haj'...” sóhaja persze ezután is együtt járhat a lemondó legyintéssel, de — hadd bízzam egy jó rádióvita hatásában — remélem, legalább a „Hajh, hosszú haj..c. műsor hallgatói elgondolkoznak azon, hogy a mi torzonborz fiataljaink csakugyan a mi társadalmunk ellenséteei-e. Zöldi László TÉVÉJEGYZET Két tévéfilmet láthattunk a héten. Az első magyar szerző — Müller Péter — forgatókönyvéből készült. „A hasonmás” igazán kellemes időtöltés volt, színes alakításokra adott alkalmat, különösen Várkonyi Zoltánnak. Kár, hogy éppen az hiányzott a filmből, amit műfaja ígért: a szatíra. A téma több csipkelődésre, maróbb gúnyra is alkalmat adott volna, ha a szerzők — az író és Rényi Tamás rendező — nem elégednek meg ennyivel. A másik játékot egy kimondhatatlan nevű jugoszláv író, Erna Crncevic írta, Horvát Ádám rendezte. A bevezetőben humanista-groteszkabszurd műről esett szó, s ekkor már halványan sejtettem, hogy itt sok lesz a jóból. Gyanúm sajnos igazolódott.. Tévedések — s főként nézeteltérések — elkerülése végett melegen ajánlom mindenkinek, üsse fel az Értelmező Szótárt, esetleg valamely irodalmi vagy esztétikai lexikont a fenti címszavaknál. Aztán gondoljon vissza — ha még tud — a vasárnap esti tévéjátékra. Tiszteletben tartom a modern drámai kísérleteket, a töretlen törekvést az újra, a másra, a merészre. Vannak jó abszurd és groteszk drámák (a „humanistákról” nem is beszélve), s ezek azért jók, mert drámák. „A sírig tartó barátság” azonban nem az, még csak nem is bohóctréfa. Ez kérem kóklerjáték, amit pontosan vasárnap este, fő-fő műsoridőben, nemes ügybuzgalommal igyekeztek potom négymillió nézőnek el- Ellenpontok adni. Sőt: beadni, néhány mondat konferáló szöveg ostyájában. Hát nem vettem be. Hiába Garas Dezső ezerszer csodált mimikája, Törőcsik Mari (ugyanannyiszor csodált) szép lába, mégsem tudtam bevenni. Unalmasnak és ízetlennek találtam. Sietek leszögezni: lehetséges, hogy a hiba az én gyomromban van. Az is valószínű, hogy mindez még a szombat este következménye. Akkor ugyanis Koncz Zsuzsa műsorát tudtam nagyon nehezen megemészteni. Ennyi görcsös eredetieskedés, ennyi fölösleges cafrang egy showfilmben, úgy tűnt, több a soknál. Nem keresek én okokat, hogy mit mi magyaráz, hogy minek a Vajdahunyad vára környékén apródruhába öltöztetett statisztahad; hogy minek a szabadban összetákolt könyvespolc, „A mama betörője” partedli. Egy show-műsortól ilyesmit kérdezni illetlenség. És ugyanez a szó jutott eszembe — micsoda véletlen! —, mikor megláttam az énekesnőt saját szobra mellett. A sok bosszúságot mindamellett könnyedén ellenpontozták a következők : A Hét bravúros európai körkapcsolása, a Radar hasznos érzékenysége, a Kicsoda — Micsoda? nagyvonalú önkritikája. Végül pedig felhőtlen mulatságot szerzett az „Arzén és levendula” pompás filmváltozata, amelynek kópiáján meglátszhat az ártó idő, de pajkos humorán, báján aligha. Kőhalmi Ferenc ti s 1 9£■ I m10jI fIU Rémülten riadtam fel. Az ablakon világosság tört be. Elaludtam ! Már felültem az ágyban, a paplant is félrelöktem, amikor ... hallshooó, hiszen ma vasárnap van. Hajdan volt vásárok napja, ma a pihenés, az édes semmittevés kerek huszonnégy órája. Már nem tudok aludni. Nem is akarok, hiszen ébren vasárnap csak a vasárnap. Nézzük csak, mit is kéne ma csinálni. Jó lenne elmenni egy matinéra, istenem mikor voltam utoljára? Vagy kimenni az állatkertbe, és megnézni azt az óriás medvét, amit most kaptunk cserébe valamiért. Vagy sétálni, csak úgy. Tetszetős gondolat.. De egy óráig még minden körülmények között ágyban élvezem a lét örömét. Nejem messze a másik szobából, a nyitott ajtón keresztül. — Felébredtél, fiam? — Jó reggelt — mondom frissen, míg lelkem a közeljövő kellemességeinek tudatában pajkosan lubickolt. — Ugye megfőzöd a kávét? Morogtam valamit, aztán felkeltem a sivár, kispolgári kényelmetlenséggel öszszetákolt szobába, és kimentem a konyhába megfőzni a kávét. A viták korát, saját jól felfogott érdekemben, már régen lezártam. — A vaj a frizsiben van — kúszott utánam lágyan a hang. Tehát az egész reggelit, az egész családnak, teljesen egyedül, nekem kell megcsinálnom. Második gimnáziumba jártam, amikor anyámat behívatta az osztályfőnököm, és aggódva érdeklődött valami nagyobb szabású marhaságom kapcsán, hogy nem vittek még el engem soha pszichológushoz? A napokban írtam valamit a női egyenjogúságról, és most itt van ii. Már értem felesé,gem osztatlan lelkesedését a mű olvasása nyomán. Isten veled, vasárnap! Ez a dög vaj kőkemény. Szeletekben tettem a kenyérre. — Csinálj vagy öt lágy tojást, ha már úgyis benne vagy! Egyszóval a konyha és a szoba között feleségem forródrót- kapcsolatot létesített. Még a kagylót sem kell felvennem. Beledobtam öt tojást egy lábosba, és a gázra tettem. Ja, a víz... Mi az a büdös? Gumiszag ... ? Na nem baj, majd valaki másik tömítőgumit tesz a kávéfőzőbe ... A tojások, amikor kihámoztam őket, gyanúsan , rugalmasnak bizonyultak. Bumm, kemény tojás. Bezzeg a pincében, negyvenötben... — Kész a reggeli. Nagyobbik fiam a képembe röhögött, mert amikor a kenyérkosárból kivettem a kezem, egy szelet kenyér az ujjam hegyén maradt, lógva. Mindenesetre kapott egy pofont. — Papa, kérek harminc forintot kirándulásra. — Kérek húsz forintot, papa, mert a... — Emlékszel, fiam, megbeszéltük, azt a tompot, amit Olaszországból hoztam, levittem a kalaposhoz. Holnap elkészül... — és jelentőségteljesen nézett megtört szemeimbe. — Mennyi? — Nyolcvan. Délután hatkor visszafeküdtem az ágyba, a fal felé fordultam, és csak hétfőn hajnalban, óracsörgésre ébredtem összetörten, fáradtan. Amíg zötyögött velem a villamos a hivatalom felé, borúsan futott át az agyamon, hogyha még csak hétfő van. Uram atyám, mikor lesz még vasárnap!... Deák Gusztáv I DOHOGÁSOK 1. A HÉTFŐI HÍREK kritikusa bírálatot írt A GYILKOS A HÁZBAN VAN című új magyar filmről. Véleményével nem kívánok vitatkozni, annál kevésbé, mert ítéletét tárgyilagosnak érzem, egy mondata azonban megütötte a szememet. A bíráló ugyanis sajnálkozik amiatt, hogy Csizmarek Mátyás, a filmkrimi írója tehetség dolgában elmarad a bűnügyi műfaj klasszikusai, Georges Simenon és Agatha Christie mögött. ’ Bacsó Péter KITÖRÉS című filmjének vitáján pedig az egyik részvevő ezeket a szavakat vágta a rendező fejéhez: „A dráma érdekes, figyelemre méltó, dehát, ugyebár, Bergman CSEND-je mégiscsak jelentősebb alkotás .. A HÉTFŐI HÍREK hivatásos és a filmvita alkalmi kritikusának voltaképpen igaza van. Ki tagadná, hogy Csizmarek Mátyás nem versenyezhet Simenonnal vagy Agatha Christie-vel, s az is kétségtelen, hogy a CSEND minden vonatkozásban felülmúlja a KITÖRÉSt. Az újságírót és a filmnézőt tehát éleslátásukért dicsérnünk kellene; az igényesség hasznos erény a „tetszik—nem tetszik” érveinek felsorakoztatásában is. Én mégis igazságtalannak és elfogadhatatlannak tartom az efféle alapállást. Hiszen ha minden egyes filmet a remekművek mércéjével mérnénk, s az elvet érvényesítenénk az irodalom, a színház, a képzőművészet gyakorlatában is, el kellene marasztalnunk a hazai rendezőket, mert nem érik el Fellini színvonalát, Szakonyi Károlyt, mert lejjebb adta Shakespeare-nél, Bernáth Aurélt, mert nem emelkedett picassói magasságokba. Bíráljunk szigorúan! S ha viszonyítunk, az alkotókat és a műveket ne a csúcsok csúcsaival mérjük össze! 2. Új köntösben jelent meg a könyvbarátok lapja. Elnevezése is megváltozott: ezentúl KÖNYVVILÁG- nak hívják. A januári számból ítélve, az újság továbbra is tartalmas és színes cikkek sorával tájékoztatja majd az olvasók népes táborát. A januári KÖNYVVILÁG egyik írása, a jeles műfordítót, a 80 esztendős G. Beke Margitot köszönti. Hadd álljunk be mi is a gratulálók sorába. G. Beke Margit eddigi életművével, kitűnő fordításaival rászolgál a meleg elismerésre. A cikk íróját kevésbé dicsérhetjük. Azt állítja ugyanis — G. Beke Margitról szólva —, hogy a klasszikusok jeles tolmácsa két hét alatt tanult meg norvégül, méghozzá egy ötkötetes díszkiadásból, szótár és nyelvkönyv segítségével. Aki valaha is ismerkedett idegen nyelvek alapjaival, kétségbe vonja a méltató dicséretnek szánt állítást. Két hét alatt ugyanis egyetlen nyelvet sem lehet megtanulni, sem díszkiadásból, sem szótárból, sem nyelvtankönyvből, de még a legmodernebb audio vizuális módszerek alkalmazásával sem. Egy nyelv elsajátításához hosszú hónapok — hogy ne mondjam: évek — gyakorlata szükséges. (v. J.) DEBRECENI SZOBRON ÉS EMLÉKTÁBLAK Marton László—Bíró Iván: Modern mezőgazdaság Dombormű az Agrártudományi Egyetem rogi épületének bal oldali bejáraténál Az 1941-ben épült középfokú gazdasági tanintézet 1945-től 50-ig mezőgazdasági középiskola, 1950-től 53-ig technikum volt, 1953-tól mezőgazdasági akadémia lett. 1954— 55-ben a régi iskolát megtoldották egypár tanteremmel, s hozzá bal oldalra ugyanolyan egyemeletes szárnyat építettek, mint a jobb oldali régi kollégium. A szimmetriát azzal kívánták hangsúlyozni, fokozni, hogy a régi épület jobb oldali bejáratához hasonlót bal oldalon is kiképeztek, és domborművel díszítettek. A régi épület, bejáratánál így jobbról Liszkai Kováts Zoltán, balról Marton László,Bíró Iván domborműve látható. A különálló oszlopon levő agronómuslány dombormű az azóta külföldre távozott Bíró Iván alkotása, a negyedköríves kompozíció Marton László „Modern (vagy Nagyüzemi) mezőgazdaság” című domborműve. Marton László 1954-ben mintázta a hat alakos kompozíciót, 1955-ben került a mű rendeltetési helyére. Ellentétben Liszkai Kovátscsal, Marton magas domborművet készített. Alkalmazkodnia kellett egyrészt a már ott levő régi domborműhöz (a kerekített, negyedköríves formához), másrészt a megrendelő, a Debreceni Mezőgazdasági Akadémia tematikus igényeihez. Marton Lászlót zavarta a többféle követelmény, legfőképpen a lekerekített forma, amit nem tartott szerencsésnek a tematikus domborműnél. A „Modern mezőgazdaság” vagy „Betakarítás” című dombormű témája — hasonlóan a Liszkai Kovátséhoz — szintén a mezőgazdaság, de új, nagyüzemi formában, ahogy ezt az akadémia vezetői akkor kérték. A mű eszmeiségében a falu és város közeledése, ipar és mezőgazdaság kapcsolata, a munkás-paraszt szövetség dicsérete jelentkezik. Az épület jellegéhez alkalmazkodó monumentális alkotás a kor nagy célkitűzéseinek, eszméinek közérthető kifejezése. Tagadhatatlan szocialista realista tendenciája: pártosság, közérthetőség, dolgozó emberek tipizálása, a közös munka dicsérete, a szocialista alkotás pátoszának kifejezése. A műértéke a feltétlen őszinte hang, az igazi, belülről jövő monumentalitás, ami nélkül nem is készülhetne épületdíszítő alkotás. Sz. Kürti Katalin jegyzetek, könyvekről Brecht irodalomról és művészetről Ez a recenzió nem teheti mérlegre Brecht esztétikai fejtegetéseit, nem bocsátkozhat vitába, nem is igen idézhet részletesen. Meg kell elégednie azza, hogy jelezze, esztétikai irodalmunkban kevés jelentősebb kötet látott mostanában napvilágot, mint ez. Mert korunk problémáiról ír, korszerű szemlélettel, szocialista eszmeiséggel, roppant magas igényekkel. Mi Brechtet mint esztétát alig ismerjük. Drámái is inkább könyvalakban népszerűek, mint színpadon. Mintha nem találta volna még meg magyarul saját rendezőjét és színházát. Verseit is ismerjük, prózai alkotásaiból is látott napvilágot néhány magyarul, tanulmányai azonban a szélesebb közönség elé csak 1969-ben kerültek, amikor színházról írt munkái hétkötetes kiadásának egykötetnyi válogatását adta ki a Magvető. Most — ugyancsak a német kiadás alapján — lényegében teljesen azonos tartalommal adja olvasói kezébe a Kossuth Kiadó a nagy író irodalomról és művészetről írt műveinek válogatását. Az írások többsége terjedelmében rövid, de rendkívül jelentős nemcsak Brecht nézeteinek, gondolatainak, a művészetről vallott felfogásának vizsgálatában, hanem egyetemesebb ígi esztétikai vonatkozásban is. Amit ígi például a realizmusról — gyakranLukács Györggyel vitázva — kifejt, i különösen aktuális számunkra a közelmúlt realizmusvitáihoz mérve. Brecht szocialista művész, minden sorából kitetszik ez, elvei következetesek és szilárdak, a művészet és új politika ügyét szervesen összekapcsolja. De ez nem erőltetett és didaktikus iskolásdi, hanem a művészet lényegét értő és elemző tudatos rendszer, amelyben a részletek is pontosan kimunkáltak. Idézzük csak egyetlen gondolatát a szocialista realizmusról, illetve a formai törekvések megítéléséről: „Ha formalizmus az, hogy az örökké változatlan tartalom számára mindig új formákat keresnek, akkor az is formalizmus, hogy az új tartalom számára megtartják a régi formát.” . Brecht szenvedélye, hite, megoldást és választ kereső ereje remélhetőleg e kötet megjelenése után valóságos és hasznos hatást gyakorol majd esztétikai gondolkodásunkra és gyakorlatunkra. Azt hiszem, ránk fér. s: ii 51 it ! .HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ , 1971. JANUÁR 13. (if)