Megyei Tükör, 1969. november (2. évfolyam, 98-102. szám)

1969-11-08 / 99. szám

Kazányi tartózkodásom idején több napon át társamul szegődött Bulát Szu­­lejmánov szib­ériai születésű de most Kazányban élő és dolgozó,­ fiatal tatár költő. Hasznos és kellemes volt a társa­sága Hasznos mert jól ismerte­­ vá­rosi és környékét, kellemes mert Ui­­apadhatlannak bizonyult anekdoták dolgában, így aztán bármerre is jártunk, bármit is néztünk meg mindenre tudott egy -egy szép, naiv legendát vagy bírt­­ pletyki­it. Akár a több évszázados vár, a város jelképének is gyakran használt. Szürümbike bástyájánál akár néprajzi múzeumban vagy tatai temetőben időz­tünk, mindig adódott valami számomra érdekes apróság amit feljegyzésre is érdemesnek találtam. De mit is tettem volna fiatal barátom nélkül a Mardz­ani mecsetben? Mert el­vegyülni még csak elvegyültem a szép, szikár, szakállas, jobbára öreg tatárok tömegében, de amikor imára szólított a müezzin, gyámoltalanul forgolódni kezdtem, s tekintetemben ott lehetett a segítségkérés, mert Bulát szó nélkül számomra is ..betájolta" Mekkát, és ..beállított" engem is, hogy így aztán végig és feltűnés nélkül részese lehes­sek a nekem egzotikum-számba menő, előbb allah-tiszteleti, majd a szunnita mohamedán temetési szertartásnak. Pe­­dig különben, legalábbis ahogy ottani ismerőseim és barátaim később mond­ták ,okom lehetett volna rá, hogy az én keleti képemmel ne érezzem magam feszélyezve az új környezetben. És csakugyan ... Az egyik januári estén szállásomra térőben bementem egy szolgálatos gyógyszertárba porokat, vitamin-féléket vásárolni nátha és kö­högés ellen Elég sokan voltak. Szép, szabályos kis sor alakult, a végére hú­zódtam. Haladtunk, haladtunk, de egy adott pillanatban „elakadt“ a sorunk. A „kisablak“ elé egy öreg anyóka ért. Valamit kért tatárul, de a fehérköpe­nyes, balti szőkeség nem értette, mit mond. Erre a nénike eljött az ablaktól, végignézett a soron, s minden bizonnyal valamennyiünk közül egyedül engem nézhetett tatárnak, mert hozzám lépett, s ezt mondta : — Szín tátárme ? (Maga tatár ?) én akkor már értettem, mit­­ jelent ez, de válaszolni még nem tud­tam rá. Érthető segítőkészségemben már-már ..bevezettem“ volna egész ta­tár ..nyelvtudásom", mondani akartam : álma. szákál. -bállá, de tudtam, hogy ez tatárul, csak azt jelenti, amit ma­gyarul az alma, szakáll, balta, s ezzel nem menne sokra egyikünk sem, hát csak vonogattam a vállam, mire az a­nyóka csalódottan továbbállt, hogy ke­resse a „maga emberét“. Engem ott a sorban, valami hirtelen támadt szo­morúság nyomasztott. .. „Az ezerhárom torony" városában Moszkvában ezúttak csak átutazónak számíthattam, mert mindössze hét na­pot töltöttem itt. Menet kettőt, jövet ötöt. És most nem a „hatalmas tatár tortára“ emlékeztető Kreml kincseit csodáltam, sem az aranyozott hagyma­­kupolás bizánci remeket ,a Basszinosz székesegyházat. Hogy úgy mondjam, a „hagyományos" látványosságokon már jóval előbb átestem. Még Kazányban, az egyetemen lejegyeztem néhány, ke­vésbé reklámozott múzeum és képtár címét, egy nagyon szerény matemati­ka professzor hívta fel reájuk a figyel­mem, s a színházplakátokról írtam ki az engem érdeklő előadásokat. így ál­lott össze a programom összeállt, de a teljesítése már nem ment olyan si­mán. Sorra vettem az engem érdeklő mú­zeumokat, de nem mindeniket nézhet­tem meg, mert jó néhány épp átrende­zés alatt állott. Közöttük olyan jelen­tősek is, mint a Dosztojevszkij és a Majakovszkij irodalmi múzeum. (Ha jól emlékszem a Majakovszkij múzeum már 19 film óta „rendez“.) Minden idevá­gó bosszúságomért viszont kárpótolt két nap. Az egyiket az egykori moszkvai Tolsztoj kúrián, a másikat pedig Gor­kij utolsó moszkvai lakásán töltöttem, ahol az író unokája, Marfa Peskova, fogadott rokoninak is beillő közvetlen­séggel és melegséggel. Egy délelőtt kimentem a Novogye­­vicsje kolostor temetőjébe. Gogol és Csehov, Majakovszkij és Osztrovszkij sírjához. Tapogtam végig a januári fagyban a huzatos temetői utakon, s közben hunyorítottam a hócsillámokon szikrázó napfényben, amikor megszó­laltak a kolostor harangjai. Dél lehe­tett. Ekkor jutott eszembe Blaise Cendrars. Az „ezerhárom torony" ha­rangja közül jó néhány búgott, zengett, betöltötte a környéket. Volt ebben va­lami fenséges. Valami ehhez hasonlót hallhatott Cendrars is amikor itt járt? Jeszenyin sírját egy kisebb külváro­si temetőben találtam meg. Még csak nem is főhelyen. A síron viszont friss élővirágok — ciklámen, szekfű — a hó közé fagyva. Legfeljebb órákkal azelőtt tehették oda. Színházjegy szerzéssel külföldiek szá­mára, legalábbis Moszkvában, az In­­turist szakosított irodái foglalkoznak — hetekkel előre. De például a Tagan­ka negyed Szovremenyik színház elő­adásaira nem vállalják. Nem, mert itt csinálják a legmodernebb Brecht, Dür­renmatt vagy éppen Gogol előadáso­kat, itt avatnak nem egy fiatal tehet­séges szerzőt. A férőhelyek száma pedig jóval az igények mögött marad. És hogy mennyire nem érzékelhettem itt azt a konkurrenciát, amelyet a film és a televízió a színházzal folytat, elég ha megemlítem például, hogy estéről-e­s­tére tömeg várakozik a Nagyszínház előtt fölösleges jegyre, vagy hogy nem lehetett jegyet kapni az akkoriban ju­bilált Sztcanyiszlávszkij színháza a MI­TAT IfiCO-ik (!) Éjjeli menedékhely Költőavatás A moszkvai Írók Központi Háza mel­lett működik a Barátok köre. Irodalom- és művészetpártolók, rajongók társasá­ga ez. A kör minden szerdán este ös­­­szejövetelt tart. Elnöke a neves, nép­szerű író, Lev Kasszil. Hallatlanul nagy az érdeklődés az összejövetelek iránt. A műsor mindig változatos, érdekes. A­­zon a szerdán például, amikor ott jár­tam, Kasszil igen szellemes beveze­tője után volna, de Borisz Polevoj következett közbejött amerikai útja miatt nem jelenhetett m­eg. Oleg Zsda­­nov ismert balettművész hispániai em­lékeiről beszélt, amit húsz, országos kiállítást járt saját festményével il­lusztrált. Andrej Voznyeszenszkij leg­újabb verseiből szavalt, s a versek lét­rejöttének indítékait körülményeit is elmondta. Egy fiatal zongorista, a szófiai VIT nyertese Chopinből játszott. Két érdemes művész (akik említésre is érdemesek volnának, de a nevüket nem jegyeztem fel) egy jelenetet mutatott be az elfogult szülőről és a „védtelen“ osztályfőnökről. (Szívem szerinti volt a szöveg és a játék is.) Larisza Golub­kina pedig avatott tolmácsolásban legújabb könnyűzenei termésből muta­a­tott be néhány számot. Rasszis megle­petésnek szánta a két középiskolás lány — egy gombli és egy l­ovi — fellépését. A két diáklány a televízió által rendezett versenyen, az ország­ból Moszkvába feljutott százas döntő mezőnyében került a két első helyre. Nagy tetszéssel fogadta a közönség, a jelenlévő költők és kritikusok is­ ver­seiket. Imponáló volt, ahogy mindket­ten magabiztosan, felnőttesen viselked­tek, komolyan vették és természetesnek tekintették költői voltukat. Az ünnepélyes pillanatot egyszerűsé­gében és őszinteségében egyaránt sza­bályos költőavatásnak éreztem. A l­g­­illetékesebb nyilvánosság előtt. Költők, írók, kritikusok, irodalomértők társa­ságában. Az „újoncok" másnap léptek fel a televízióban. Nevüket is feljegyeztem valahova. Úgy érzem, hogy hallani fo­gunk még róluk. Fábián Lajos JEGYZETEK SZOVJETUNIÓBÓL SZÍN TÁTÁRME? S­EBEK Az orvos : Hathónapos magzat volt. Piti lett volna. Ha m­ég három hétig késik a terhesség megsza­kítás, akkor életképes gyereket kellett vol­na elvennünk A páciens . Fájl. Most is ég a seb. Azt mondták a doktor bácsiék, hogy megnyugszom. Édesanyámék félne vették volna a gyereket. Úgy ég a seb .. val Az ügyész : A nevelőapát kült ,r á­való nemi közösülés vádjával vizsgálati fogságban tartjuk. Nem val­lotta be tettét. Vallomásában az al­koholra hárít mindent. Pedig önként vállalta a felelősséget ennek a gyer­meknek az életéért, mikor örökbe fogadta A páciens tizennégy éves. S máris tele az élete nyomasztó emlékkel, zűrzavaros gonddal. Szülei nem tö­rődtek vele, így került egyik nagy­nénjéhez, akitől gyerektelen házas­pár fogadta örökbe. Szerették a gye­reket. Ő is ragaszkodott hoz­zájuk. Jó kezekbe került. Az apa postás, többször maradt a szom­széd faluban éjszakára is. A lányka vitte neki az ételt. Aztán . . . 1968 ta­vaszán a lányka nem jött haza egyik nap csak reggel. Nem aggódott sen­ki, hiszen az apjánál volt. Haja nem történhetett. A kislány . Akkor történt meg elő­­ször. Azt mondta édesapám. N­o. y ne féltek. Fájt, ele máskor már nem­ fájt. S akkor, mikor törtöm­ vissza, elállta egy legény az utam. Vele is megtörtént. Nem emlékszem, hogy ki volt. Azután otthon a konyhában aludtam, és édesapám kijött min­den héten egyszer hozzám. Azt mondta, nem lesz gyermekem. Az­tán a tanító bácsi észrevette az is­kolában. Elvitték az orvoshoz. Az ügyész : Akkor már az ötödik hónapban volt. De előtte, az első hó­nap után az anya észrevette a rend­ellenességet. Szóvátette a családban, az apa f­ü­le hall­atár­a. Biztosan fel­­hűlt. a leányka — vette védelmébe az apa. S aztán minden ment to­vább, mint régen. Míg az iskola­­igazgató észre nem vette. Az apa el­ső alkalommal megfenyegette a lányt, később már nem volt erre szükség. Tizennégy éves gyermekről van szó ... A törvény értelmében, mivel nem vérfertőzésről van szó, nem lett vol­na feltétlenül szükséges a terhesség megszakítása. Hiszen három-négy hét múlva már élő emberpalánta é­­letét oltotta volna ki a kés. De a kö­rülmények, az emberség és a felelős­ségérzet megkövetelte ezt a műtétet. Azoknak a felnőtteknek az embersé­ge és felelőssége akik ezt jobban é­­rezték, mint a szülök. Az ügyész: Az anya mindenképpen menteni szeretné a férjét. Ezért be­szélte­ rá a lányt, hogy más férfira is valljon. Ezért ígérte neki, hogy eltartják a gyereket, ha megszüli. A lányka vallomást tett egy férfira, de mikor felszólították, hogy felis­merje, akkor visszavonta ezt a val­lomást. Ugyanakkor az apa kérte, hogy nemzőképességét megvizsgálják, mert — úgy érvel — soha senkitől nem volt gyereke. Az ügynek ez az egyetlen homályos pontja, bár a lányka vallomása világossá teszi. De mindentől függetlenül, a bűn­tény súlyossága nem a körülmények, hanem inkább a gyerek (a tizennégy éves lány) fejlődésére, életére kiható tényezőkben rejlik. A kislány : Nagyon fáj az operá­ció. De már kiszedték belőle a szá­lakat. A doktor bácsi azt mondotta, gyorsan felgyógyulok, és megnyug­szom. Most le szeretnék feküdni. .. Kezét csókolom. Alázatos, megrettent, fásulta­n-kö­zönyös a hangja. A szemében ko­rát meghazudtoló fájdalom homá­ly­osodik, az a fájdalom, mely túl korán jött vész életét életébe, s mely talán­­­­megváltoztatja. A hiva­talos szervek mindent megtettek, hogy felelősségre vonják az ötven­hat éves férfit, aki a gondjaira bí­zott gyerekélettel visszaélt. A közvélemény pedig­ bizonyosan törvényt ül az asszony fölött is, aki anyaként nem tudta megóvni a kis­lányt az ilyenfajta veszélytől. De mindannyiunk felelősségérzetét fel kell serkentenie ennek az esetnek, mindannyiunknak, főleg a kislány közvetlen környezetének — azon kell munkálkodni, hogy szeretettel — gyereknek kijáró evó-vezérlő sze­retettel — felejtessük el vele a tör­ténteket, adjuk vissza bizalmát a felnőnek iránt, hogy kiköszörülhes­sük az emberségen felelőtlenül ejtett csorbát. Tömöry Péter 10 megyei TÜKÖR II. évfolyam 99. szám

Next