Megyei Tükör, 1970. október (3. évfolyam, 146-162. szám)

1970-10-18 / 151. szám

C. brâncuși szobra A hegedűnek egészen mindegy volt, hogy ki vesz kezébe. Több mint valószínű, azt sem jegyezte meg, hogy ellenértékeként mennyi pénzt számol le az illető. Ahogy kiért az utcára, örömében már repestek a húrjai, sikítani szeretett volna, ami nem lebecsülendő, ha mes­terhegedűről van szó. A meglepetés akkor érte, amikor fekete ládába ke­rült, és a kutya sem figyelt rá. Lehangolódott, és türel­metlenül várt. Sokat kellett várnia. Húrjai összeestek, lassan már azt is kezdte felejteni, hogy ő hegedű. Amikor végre kikerült a ládájából, ujjongott.­­Az sem sértette, hogy a karmestertől ő volt a legtávolabb, és a többi hegedű idegenkedve tekintett rá. Remegett az izgalomtól. A karmesternek hosszú, ritkás haja volt, repdesett, amikor a pálcájával kopogtatott. A hegedű úgy érezte, elérkezett a dicsőség pillanata. Remegett a hangolásnál. Tudta, hogy húrjait, testét meg kell nyitnia valaki lelke előtt. Átadta magát a vo­nónak, behunyta a szemet, és kezdett. Nem érezte szü­letése fájdalmát. Szólt, zengett, húrjai remegtek, szinte vonaglott a boldogságtól. Amikor megtapsolták, eler­­nyedt, és elégedetten hazament. A család tisztelettel"simogatta végig tekintetével, amint feküdt a zongorán. — Siker koronázza utadat — súgta a zongora. Aztán kopogtak az ajtón, és bejött a karmester. Csodahegedű —­­ mondta, és megpendítette húrjait. A karmester után még sokan jöttek, kihúzták az asztalt és nagyság szerint ültek, mint valami versenyen. A többi hegedű most a díványra került, őt a karmester maga elé tette, és nem fogadta el a tányért. A többiek ettek és ismeretlen dolgokról beszéltek. — Csodahegedű ez —­ mondogatta a karmester. — Schumann hangja van. Ilyen nincs még egy a zene­karban. Vacsora után mindenki játszott rajta. Kitartóan vizsgálták a belsejét, kopogtatták a fáját. A lelke! A lelke! A lelke! — mormogták. — Nem igaz, hogy Schumann, — jegyezte meg valaki az asztal túlsó felén. Mindjárt felkapták : „Nem igaz, hogy Schu­mann“. — „Inkább Beethoven“ — mondta valaki. — ,,Beethoven“ — adta tovább a másik. — „Ravel“ — tódította egy valaki. — „Ravel. . . Ravel“ . .. suttog­ták. — Schumann! — koppantott a karmester. — Lí­raim ! — köszörülte a torkát! — Uraim ! előttem a világ legszebben szóló hegedűje. Kívülről épp■ olyan, mint a többi hegedű. De lelke van. Szinte az az érzé­sem, hogy most mindjárt magától játszani kezd... A hegedűből kiléptek a hangok, átszöktek rajtuk, és kiugrottak az ablakon. A karmester vérben forgó szemekkel nézte a furcsa dallamokra hajlongó zenésze­ket, és az asztalról felkapva a tányérokat, kezdte a fejük­höz vágni. Majd biztos léptekkel a hegedűhöz ment, lefogta a húrjait. — Játssz Schumannt! — parancsol­ta. Schumannt ? — nyögte a hegedű. A karmester ke­zébe vette a hegedűt, és játszani kezdett. Az ájult ze­nészek lassan magukhoz tértek. Félig nyitott pillákkal tekintettek az átszellemült karmesterre.­­Aztán a kabát­juk alá rejtették hegedűiket, és sorban kiugrattak az ablakon. Csak a karmester és a csodahegedű maradt a szobá­ban. Akkor nekifogtak csókolózni. Mintha érezték volna, hogy itt a vég. Szenvedélyes csókban egyesültek, átfolytak egymásba. Amikor kopogtak az ajtón, és senki nem válaszolt, a rendőrök betörték az ajtót. — Uram ! — kiáltott az őrmester, de itt megakadt. Hamar végigtapogatta a zsebeit és egy darab papírt kotorászott elő a zsebéből. Krákogott, majd így foly­tatta : — A­z éjszaka folyamán tudomásunkra jutott, hogy Ön viszonyban él egy hegedűvel, ami becstelen dolog. Statárium lévén, a rögtönítélő bíróság megalakul és a következő ítéletet hozza : 1. A hegedűt, szellemtelen test lévén, akinek nincs lelke, golyó általi halálra ítéljük. Felkérem, uram, tá­vozzék a hegedűtől! Tűz ! 2. önt megfosztjuk jelenlegi állásától, és vendég­lői kintornássá minősítjük. És mindig csak azt a nótát fújhatja, hogy : „Jaj de jó a sárgarépa, használ az a szemnek !“■ Nemde ismeri a nótát. Ha nem, elfütyül­hetem. Végeztem! . v — A temetés költségeit ön viseli, uram — szólt vissza az őrmester az ajtóból. NAGY JÓZSEF szonáhi kei szélan­k­u italárnaszi kiadó» MAGYAR­ LAJOS MACEDÓN SZIGlik a madarak faluja Idefönt, szigorú isten tenyerében, mint kivetett koponyák szemüregén, átjár a szél az ittfelejtett házon ... Acélcsattos szárnyú bagoly jön, reccsen, csikordul minden tolla, húzna a házra, a kémény meleg markába ülne, de tán idegen bolygóra szállt a kémény, az utolsó füsttel útnak indult ... Köröz, köröz a törődött madár, bukna a kapura, alra, de megpihenne ... ! A kaput, az ólat a föld lehúzta, most a mélyben vándorolnak, földmélyi népek portáját keríti az elsüllyedt kerítés. Sikolt a madár. Zuhan egy csupasz lármafáj­a, csendesül csattogó szívverése, rozsdásul fényes acéltolla, bölccsé, szomorúvá öregszik .... Lassan valóban vassá válik, tűnt embereken mereng éve hosszan. Az ég madarait elriasztja. skagljc A bánat nemzetközi nyelvén beszélgettem egy emberrel, ki idegen volt a palota márványkockáin lépegetve, mint egy idehullott sárdarab. Szürke kis ember, a mindenesek osztályából való, apám itt felejtett élő mása, nyelvéről fáradtan hullott a szó , öklét összecsukta, tétován rázta : „összedőlt a város, érted-e ... “ , öt ujját felemelte, ujjai beszéltek „én az egyik fia voltam, én a másik, én a lánya én az asszony ... “ Az árva maradék Egy — a saját élete. Tan­kis úr megkésve érkezett ezen a napon az üregek padjához, az ecetfák alá, s már messziről látták, hogy föl­dúlt, hogy valami történt vele; kissé tántorogva, széles léptekkel közeledett, sétapálcáját jobbra-balra lendítette. __ Elképesztő ! — mondta, miután le­ült, s kigombolt inge alá becsúsztatta zsebkendőjét, hogy fölitassa a verítéket. — Eddig azt hittem, az én álmom a leg­­kínzóbb azzal az örökösen visszatérő kisbilivel, amikor is csecsemő módjára, könnyes szemmel végzem a dolgomat , de ma megtudtam, hogy mindent fölül tud licitálni az élet, ez a mohó és ra­vasz lélekkufár ! Miután kifújta magát, ezt mesélte : Köblös úr, a textilgyár nyugalmazott ipari tervezője egyik napról a másikra pusztulni kezdett, amilyen szép, derék, pirosarcú férfi volt, aki fogadásból hat­van másodpercig egyenletesen tudott dudálni a szájával, épp oly kornyadozó, sótalan emberré vált; egy év alatt huszonöt kilót fogyott, szeme beesett és fénytelen lett, s ha elindult az utcán, fonta össze a lábát a gyengeségtől , már-már azt lehetett hinni, a végét jár­ja. Barátai hümmögve néztek össze a háta mögött, de egyikük se merte ki­mondani iszonyító gyanakvását: Köb­lösnek rákja van ! Sorra járta az orvosokat, elvégzett mindenféle próbát , szondázták a gyom­­orát, tükrözték a veséjét, átvilágították a tüdejét, kiszámolták a vörös vérsejt­jeit, megmérték a vérnyomását, de sem­mi ! Az öreg pedig mindahányszor resz­ketve, önmagából kifordulva várta az eredményt, minden nap rettegett, hogy végül is közüik a szörnyű kórképletet, amely oly hevesen és megállíthatatla­nul pusztítja a testét, ahogy a kályhára lökött jégtömb olvad szét a tüzes plati­­nin. Az utóbbi időben már úgy elgyengült, hogy csak kocsin tudott elmenni az or­vosi rendelőkbe, közben persze szapo­rodtak körülötte a tanácsadók. Sok a gyengén képzett, felületes orvos, mond­ták, nincs mit v­árni tőlük ,­viszont ha nem sajnálja a pénzt, Bukarestben, vagy akár Vásárhelyen is talál olyan diag­nosztát, aki csak ránéz, s rögtön meg­állapítja, mi a baja. Üljön síát vonalra, esetleg repülőgépre, ne késlekedjék egy percig se. Két-háromezer lej ilyenkor nem számít. És eseteket meséltek — a Köblöséhez hasonló eseteket, de még az övénél sú­lyosabbakat is,­­­mikor a beteg fél lábbal a sírban volt senki sem tudta, mi pusztítja, s a rokonai már áment mond­tak rá, de egy eldugott fészekben, v­i­­déki városban rábukkant valami öreg­asszonyra, aki galacsinná gyúrt kenyér­darabot adott neki, s ez a jelentéktelen­nek látszó labda is az utolsó pillanat­ban talpraállította a haldoklót, akin már az isten se tudott segíteni ... A tervező pedig ijedtében és tanács­talanságában fölkerekedett, ide-oda u­­tazgatott, a sarlatánok lefejték és ki­nevették a háta mögött, a szakorvosok pedig, mielőtt véleményt alkottak vol­na, laborató­rimi)vizsgálatokat sürget­tek, amelyeken az öreg már idehaza is átesett. Meg se mutatta a papírjait, ideg­ges bizalmatlanság fogta­ el, vonatra ült és hazajött. Már beletörődött a végzet­be, csupán az elszórt pénzt sajnálta. Naphosszat ült és olvasott. Jöjjön, a­­minek jönnie kell, gondolta lemondóan, s kissé vigasztalta az, hogy semmilyen fájdalmat nem érez; ez már önmagá­ban is följogosította arra a reményre, hogy hosszas gyötrődés nélkül lép majd ki egy szép napon a világból, s ha sze­rencsés, épp álom közben lepi majd meg a halál, ami nem ritkaság az ilyen titkos betegségeknél. Ismét eltelt egy hónap, kettő, három. Nem lehet mon­dani, hogy étvágytalan volt, de ennek ellenére továbbra is szemlátomást fo­gyott. Feleségeink­­ ugyancsak pusztulni kezdett mellette a félelemtől és a gya­nakvástól, egy reggel így szólt: — Sándor... én egyetlen dolgot nem értek , amióta éjjelenként is oda­lop,­akodom az ágyadhoz és figyellek ... mindig azt tapasztalom, hogy moso­lyogsz ... igen, igen ! mosolyogsz! Az asszony egészen fölélénkül­, majd hirtelen elcsüggedve, bánatosan tette hozzá :­­ Bár igaz, hogy utána hánykolódni kezdesz^.. Még a ^carót is leveled magad nyögd'^^/ ! köbh^ur fölem­í^redett a székről, majd visszahullott, de arcán diadalmas felfedezés ragyogott : — Azt mondod, mosolygok ? ... És csak utána következik az a gyötrődés... fetrengés ?... A feleség zavart lelt, nem tudta, va­jon jól tesz-e vele, ha részletezi a je­lenséget . azt tapasztaltam­ — mondta, hogy mindig pontján c.­l négykor áll be a fordulat. Köblös úr ültében is egyre feszülteb­ben figyelt, és az arcán különös játék kezdődött el; egyik pillanatban úgy tűnt, mintha félig nyitott szájával, ne­velő szemével valami boldog, távoli emléken merengne, utána aztán, szinte minden átmenet nélkül elt­omorodott és ajkát idegesen mozgatta, mintegy megtagadván iménti örömét, amely sem­mivé foszlik, elenyészik az utána követ­kező kínok fölidézésétől; végüil arra kérte az .asszonyt, hozzon neki egy po-tl.______________ bár vizet, amíg egyedül maradt, oldalt billentene a fejét, ujjait állára fonta, s most már mindkét érzés, az öröm is, a szenvedés is egyszerre áradt a tekinte­téből. Az elkövetkező napokban nem olva­sott egy sornyit se, csak ült és gondol­kozott. S ekkor mindinkább érlelődni kezdett benne a gyanú, hogy az ő be­tegségének csírája az éjszakai öntudat­lanságból szökkent elő, s hogy a Sán­dor nap után például, amikor itt volt mindkét lánya meg a veje, s hajnalig iddogáltak abból az enyedi borból, e­­gész nap jól érezte magát, holott egy szik­rányit se aludt. S ebből a felfede­zésből megint tovaszökkent a képzelete és megpróbálta időben elhatárolni a betegség kezdetét. S most már tudatosult benne, hogy egy idő óta mily gyötrő hiányérzettel ébredt reggelenként; bár évekkel az­előtt elhagyta a dohányzást, megint rá­kapott a cigarettára — de ez sem hasz­nált ,­ naponta többször is belopakodott az éléskamrába és megdézsmálta az é­­telt, vagy befőttet bontott ; aztán folya­dékot ivott rá, naponta két-három üveg szódavizet is, s fölfúvódott hassal s egy­re erősödő kielégítetlenséggel kóvály­gott a ház körül, mint akit titokban hoz­zászoktattak valamilyen méreghez, s u­­tána megvonták tőle azt. Ideges és ingerült lett — minden cse­kélység miatt kikért magából, üvöltött és szitkozódott, s egy napon, amikor későn szolgálták fel az ebédet, bármily gyalázatos dolog is ez, de berontott a konyhába és sétapálcájával szétverte, feldöntötte a kályhán gőzölgő fazekakat, hogy aztán riadtan, megszégyenülve le­roskadjon a fotelbe és sírni kezdjen­­ hangosan zokogni, mint egy megvert gyerek; s hogy mindebből nem lett családi viszály, hogy szemrehányás he­lyet­t csak döbbent csend vette körül, egyedül annak tulajdonítható, hogy va­lóban halálos beteget gyanítottak ben­ne. Több ízben is megpróbált beülni a moziba. S ekkor ismét döbbenten tapasztalt valamit: még a legjobb filmek is kibír­­­­hatatlanul ostobának tűntek számára, valami egészen közeli és öntudatlanul átélt gyönyörűségekhez képest, ame­lyekről nem tudott számot adni magá­nak, de amelyekről esküvel fogadta volna, hogy átélte, látta, a saját szemé­veit látta. S tíz-tizenöt perc múlva föl­állt, s lábakon taposva, szemérmetlenül hozz­ásúrlódva az előredudorodó női tér­dekhez, kifelé törekedett a sorból, de még kiabálni is kezdett, hogy „engedje­nek, kérem... ne állják el az utat!... Húzódjanak a félre !" , aminek az lett a következménye, hogy mire átverekedte magát az akadályon, lucskosra pállott az ing rajta, a teremben pisszegni kezd­tek és többször is lemarházták, vén hülyének nevezték__ Rá vagy négy napra, hogy az asszony közölte Köblössel a felfedezését, az ü­­regben ravasz gondolat fogant : és mi lenne, ha a gyötrelmes állapot előtt min­dig fölébredne ? Már kilenckor ágyba bújt, az éjjeliszekrényre odahelyezte a csörgőórát, s beállította fél négyre. Mély, tiszta és gyönyörűséges álma volt. Rész­letezni nem akarta senki előtt, de tudta ő amit tudott : oly tájakon járt, amelye­ket csak Csontvári képein látott, a ke­leti tájnak minden bujaságát, minden csodás színét és szépségét átélte, s új erőre kapott szerelmi készsége a leg­­gyöngédebb és a legérzékibb ölelkezé­sekben talált gátlástalan, örömteli ki­elégülést ... Aztán megszólalt a csergőóra, majd ismét elhallgatott, és Köblös úr a békés csendben cédrusillatot érzett és a lelke, mint egy újszülötté, megtelt öntudatlan boldogsággal. Csak azt nem értette, hogy miféle gyanús alak lehetett az, aki a csörgőóra vészes berregésének pillana­tában félrelibbent az utolsó álomkép­ből, mégpedig jobbra suhant el, ahogy a mozivásznon kanyarodik félre a nagy sebességgel mozgó jármű. S mintha meg­sejtette volna, hogy egész eddigi kál­váriája ehhez az ismeretlen álombéli­­ egyéniséghez fűződik, csapdát vetett­­ neki ... Úgy állította be a vekkert, hogy fél négy után egy perccel kezdjen csevegni, s akkor álmában valami egészen külö­nös, rémítő és érthetetlen dolog tör­tént : egy szürke, vedlett bőrű ördög, amely olyan volt, mintha rétegekben hámlana róla a sár, miközben égetett cserépszínű ajkával romlottan és kár­­örvendőn ránevetett, farkának botját felkapta, mint egy hatalmas, nedves spongyát, hogy letöröljön vele valamit, és messzezengő hangon kiáltotta : SZERETTED VOLNA MINDEZT ÁL­MODNI, UGYE? ! S már meglendítette eleven szivacsát, hogy az álomképeket kitörölje Köblös úr emlékezetéből, hogy megint káoszba, öntudatlan gyötrelembe lökje, de ek­kor megszólalt a csengő, a Belzebub pe­dig valami rémült sértődöttséggel pil­lantott az álmodóra, majd oldalt ugor­va eltűnt. Köblös úr pedig fölébredve jót kacagott, és ettől kezdve fél négy­kor mindig pontosan megébredt ... Mondanom se kell, hogy hónapok a­­latt ismét meghízott — zárta le elbe­szélését Tankis úr —, és ma épp olyan jókedélyű, egészséges ember, mint az­előtt volt. Fogadásból egy pohár sörért bármikor másfél percen át folyamatosan dudálni tud a szájával ... AZ ÁLOMKÉP BÁLINT TIBOR novellája - --------*------------------------------------­ CONSTANŢA BL­ZEA veszély Megrémít és fájva fáj a lebegő hattyúk némasága. Titkokkal teli hangjuk hullik az ingó, néma­­éjszakákon, htjLn fényükbe?­ ringatózik nélküli nyugovásom-Vergődve mindig fel-f­esülve az álmot hallom, melyben vérzek. Botlik az an­gyal, ha egy lelket ~ &JPJá 'Mélyéből megidézek. Úsznak a hattyúk, csendesebben, mint gályarabok néma vágya, amíg a nyílzápor majd rendbe mindannyiukat megtalálja. Farkas Árpád fordítása LOVITI­ EGON Portré PÁLL LAJOS eelega helyett, 1869. Orbán Balázs emlékére (I. ének) Tél van még s a sófalvi réten a fűzek alusznak. Gyapjas felhőkkel jött havazások varázsa lejárt. Saszik a víz, káka testéről csillog a dér... Lásd, itt maradtál. .. Bánod a csendet ? Lónak dugsz enni, Könyöklőből a pára kicsap, a széna poros S haragjában még fújtat a két hasas kanca. Nem telik többre ? Nem hinnéd el, ennyi, csak ilyen kevés kell — két liter bor — Hogy órákat lophass az olcsó örömhöz. Nem telik többre ... Homlokod ívét is megaszalták a száraz szelek, S ha félelem őrzi az embert,, hát meg sem maradhatsz. PÁLL LAJOS — Vasárnapi reggel (olaj) Kifut kezedből a víz, álomvilágod hegvíziója. Nem neked termett, Nem neked termett az utak varázsa, Bánod a csendet ? Föld talán jut még mindenféléhez, De hol lesz a háromszor akkora tenger S lehet-e osztani a végtelenséget ?­­— Mit ki nem alkudhatsz halálod nélkül. Mit lelsz meg ebből ? Anyánk ha nem marad örökre terhes, Rend­hagyás vára lesz majd a csapda Amibe kényszerít a végtelenség. Máig hallszik, hogy bömböl a gyermek. Van-e világ még ezen kívül ? Van-e világ, Hol nem kell riadni a nyafogásra S ne volna vádló a csecsemőszem Nyesett kőrisfák lépnek a kertek alatt (A cédrus nem mérték e tájon) S mint régi próféták (Úgyis szívedből nő látomásod) Mondd részegségig tépve szakállad : Hogy elfogy a föld a szem bogárból Rettegés vermébe kerget egy zokszó Oszd hát magad, úgy ígérj jót, Senki nem kéri számon a rosszat. Nem telik többre . .. Gyűjtöd a szétgázolt murvát, rövid a nappal. Már itt leng a szürkület is."­­ Csak a perc, csak a perc nyomorítóan hosszú. Korond, 19­62—1969 a nyafogásért. Igazság nélkül. Állj hát közéjük. ■I4 -5, 5% Ides

Next