Megyei Tükör, 1971. január (4. évfolyam, 215-239. szám)

1971-01-10 / 221. szám

./ MARIN SORESCU Fordította : Seprődi Kiss Attila (Folytatás lapunk­­ december 27-i számából) r r — Élni kell neki is, nem ? — Mindannyiunknak élni kel! . . — Pont ezt mondtam én is. — Mind élnek . . . ott, ahol van­nak. És nem is tudod, mikor, egyszer azon veszed észre ma­gad, hogy kopp-kopp, kopog­tatnak éjjel az ablakodon. — (A két halászhoz, akik mindeddig némán álltak a szín­padon) Bízzátok csak rám. Ne búsuljatok, elintézem én ezt is valahogy ' (A halászok bólintanak, hogy nyugodtak és kimennek) — Én bolond ! Mind csak mondtam-mondtam nekik és le­het, hogy dolguk volt ! — Ha már gerenda volt a vállukon . . . — I Búsan) Még dolgoztatja is őket. — Nehéz megteremteni a be­tevő falatot. — (Latolgatva) Lássak én is dolgom után. — (Előveszi a­ kést s a hátsó falon ablakréiét próbál vágni) — Ha nincs ablak, fel kell találni. (Leejti a kést, fel akar­ja emelni, de meggondolja ma­gát) És a körmeim? Miért nőt­tek úgy, mint az élőknek, és nem úgy, mint a holtaknak ? (Jobb keze körmeivel elkezdi kaparni azt a helyet, amit a késsel megkezdett. flersegés, majd fűrészelésszerű hang hal­latszik) Mint a kések ! Ha tíz késem van, egész másképp be­szélünk. (Mindkét kezével dol­gozni kezd, nyugodtan, mintha fűrészt húzna) — (Mosolyogva) Ezt a dobot a szempillámmal is beszakíthat­tam volna. — (Felfedezi) A szempilláim helyén is körmök vannak. — A fejemen, a hajszálak helyén is körmök vannak. — Én magam is egy nagy kö­röm vagyok. Erős, szelídíthetet­­len, mint az isten lábán. Olyan köröm, amely­ áttöri­­ a lábbe­lit és úgy bújik ki a világba, mint egy­ csupasz kard.­­A háttér zajjal összeomlik. Néhány pillanatra sötét, míg a közfalat kiviszik a színpadról ... Tulajdonképpen keresztbe vá­lasztotta el a színpadot, a má­sodik hál bendőjét a harmadi­kétól. Mikor kigyúl a fény, né­hány zavart pillanat után Jó­nás hidegvérrel értékeli a hely­zetet. — Meg úg­y — Csodáltam is volna, hogy ilyen hamar elfogyjon. — És micsoda csend! —­ (Erőltetett nyugalommal) Egy másik. — (Még nyugodtabban) És micsoda csend ! — (Kitörve) Sok van még a tenger háborgásáig? (Szünet) A — (leguggol és néz valamit) cserebogaraknak rengeteg lábuk van, de amikor a hátuk­ra esnek, nem tudnak vissza­fordulni, mintha a másvilágon lennének. Lehet, hogy a lábaik egy része a hátukon kéne le­gyen. Osszák el ésszerűbben a lábaikat. — Áá, ez lehetetlen. Előbb el kell kezdődjön a háború a lábak újra-felosztásáért. (Fel­vesz valamit, kiábrándultan) Csak egy szerencsétlen pikkely. Tévedtem.­­ (Bocsánatot kérve) Nem látod, milyen sötét van ? — (Enyhe sajnálattal) A má­sikban mintha világosabb lett v­olna. — Ne dicsérd itt, a jelenlévő előtt — Most, miután lenyelte, azt hiszem, teljesen mindegy. — Ha mindegy lett volna, nem nyelte volna le. — Tévedhetett. — (Nem hagy­ja magát.) A má­sik mintha átlátszóbb lett vol­na, Így-úgy áthatolt rajta a nap a vízből. Nem volt bebo­rítva régi mohás cserepekkel, mint ez lehet ! — De hol lehet az a csere­bogár ? — Azaz hogy nem is volt cserebogár. — Nem tudom, miért vágyó­dom úgy egy cserebogár után. — Régebben szerettem a fér­geket, mindenféle férget... Néztem őket és ábrándoztam. Ez még kint volt, amikor még módomban volt nézni őket. — Van egy fajta bogár, o­­lyan, mint a hangya. Nem is tudom, hogy hívják. (Gondol­kodik) Nem tudom, hogy hív­ják. Olyan kis lyukat fúrnak a földbe, mint egy­­ tűszúrás. Jön­­nek-mennek a mezőn, aztán be­bújnak az odújukba . Amilyen nagy a föld, hogy is találják meg ezt a tűs­­úrás­­nyi lyukat, mindenik a magáét? — Egyszer az egyik éppen készült bemászni, lóra kaptam, mert lóháton voltam­ és mes­­­sze, hetedhét halai­ni túl en­gedtem el. Akartam látni, va­jon visszatalál-e ? — (Kíváncsian) És visszata­lált ? — Nem tudom, időm­ utánanézni. Más nem volt esemé­nyek jöttek közbe.­­­ Ez a mese a .. . Nem, a háború. Elvittek a háborúba. — (Sajnálkozva) Látod, így akadályoznak meg minket a munkában. - írtam haza az anyámnak, hogy menjen el és ellenőrizze a helyet. — És? Nem találta meg, mert jött egy földrengés és tovább görgette. — A hí­r (Szünet) — Régebb majdnem mindig a feleségemre gondoltam. Most minél jobban telnek a napok, mintha egyre jobban elmosód­na emlékezetemben a feleségem képe és erősödik az anyámé. Mint a kétvedres kutaknál. Az egyik ereszkedik, a másik emel­kedik. Most már csak anyám emelkedik. — A visszatérés ■ — Milyen tisztán látom. —* Lehet, hogy ebben a pilla­natban ő is az anyjára gondol. Ha élne a nagyanyja, ő is az anyjára gondolna. Vannak ilyen egybeesések. Én azt hi­szem, hogy van olyan pillanat a világ életében, amikor min­den ember az anyjára gondol. Még a halottak is. Lány az anyjára, anya az anyjára, nagy­anya az anyjára .. . míg egyet­len jó és hatalmas anyához nem érünk . . . — Milyen csend lesz akkor a világon ! — Ha abban a pillanatban kiáltana valaki segítségért­, azt hiszem, az egész Földön meg­hallanák. — (Keresgélve) Ha lenne itt valahol egy üres üveg, írnék egy levelet beledugnám és be­dobnám a tengerbe. — Anyám — írnám — nagy­­nagy szerencsétlenség történt velem.­­— (Túlfűtötten, kérve) Szülj meg mégegyszer ! — Az első életem nem na­gyon sikerült. Kivel nem for­dulhat elő, hogy nem a vágyai szerint él ? De lehet, hogy majd másodszor. . . — És ha nem másodszor, ak­kor harmadszor. És ha harmad­szor sem, akkor negyedszer. Lehet, hogy tizedszer. Te ne i­­jedj meg ennyitől és szülj új­ra és újra. (Szünet) — Mindig elfeledünk vala­mit az életben, ezért kell ál­landóan újraszületnünk. Katonák leginkább a békét fe­­­ledik el. Hozzászoktak ahhoz, hogy kiabálásban és dobper­gésben aludjanak, az első csendre tágra nyílik a szemük, olyan tágra, hogy belemennek a füveik és a madarak, mint a kialudt vulkánok kráterébe. Az­ alvajárók elfeledik megnézni a Holdat. Felébredve a sírban lopakodva járkálnak a kopor­sók fedelén és felmásznak egy fűszál hegyére, amely kihajít­ja e különös bolygó sárgájá­ra. (Szünet) — (Mégegyszer körülnéz) Be­le­tehetném a levelet ebbe a hólyagba (Rámutat egy sarok­ban) — (Kételkedve) Vajon ide­­adná ? - Ilyen semmiséget ! Kö­szönné meg, hogy nem kez­dem el enni belülről. (Elveszi a hólyagot, megnézi aztán a késsel egy darab bőrt hasít ki a bal tenyeréből és vérrel néhány szót is rá. A jelenetet úgy kell játszani, mintha ez nagyon természetes lenne. Beledugja a lev­elet, fel­fújja, megköti Szünet) — (Kimagyarázkodva) Az embernek kötelessége mindent megpróbálni. — Mintha látnám, hogy fog­nak mindannyian ugrani há­lókkal, halászbotokkal, szigo­nyokkal ... (A sokaság nyüzs­gését utánozva) Egymás he­gyén-hátán csónakokba. Az asszonyok lámpásokkal. — Egy nap, kettő, am­enyire szükség van. — Amíg megtalálnak. — Okomét. Mert engem ta­lálhatnak meg. — De ha lámpájuk van... — Az is hiába, vastag. — Úgy van. A második vé­­konyabbacska volt. . — Psszt ! (Lele it­szik a töld­re) Most lássalak, bátyuska ! Hozzál áldozatot te is. Amíg kifognak . . . Mert már nincs sok hátra. Azt hiszem, már ki is szemeltek. Milyen feledé­keny vagyok! Elfelejtettem tengerbe dobni a hólyagot. Hol lehet... — (Ököllel megdöngeti a hal hordáit, hogy kipróbálja vas­tagságukat. Sóhajtva) Mint a Babilon falai. (Véletlenül rá­lép a hólyagra, amely hatal­mas zajjal robban fel. Jónás kábulton takarja el szemét.) :— (Leengedi a kezét) Hol va­gyok ?­­— Életünk egy negyedét e­­gyeztetésekre vesztegetjük. Kü­lönféle kapcsolatokat terem­­tünk gondolatok, lepkék, dol­gok és por között. Minden o­­lyan hamar elrepül és mi min­dig egyeztetjük az alanyt az állítmánnyal. Pontosan úgy kell élni ahogy jön, és ne pró­báljunk teremteni, olyan kapcsolatokat amelyeknek úgy­sincs semmi értelme. Amióta értelem nélkül mondom sorba a szavakat, úgy érzem, hogy pár szép évet nyerek vissza az életemből. (Megtalálja a levelet) — Úgy látszik, leveleket is kezdtem kapni. — Biztos hajótörött. Nekik szokásuk. — Ahol tenger van, ott el­­merülés is van. — (Nevetve) Azt hiszi, hogy én meg tudom menteni! — Írnak, a szerencsétlenek, írnak — Az unalom. — (belenéz a levélbe) Jaj­gat, mint egy gyerek... Ül­jön a másvilágon, ha így nyű­i­ög ! Peche volt és rájárt a rúd — most meg akarja hat­ni az embereket az ő szeren­csétlen sorsával... Hagyja ab­ba mindenki a dolgát és indul­jon el a hullámokon ! Tőlem tudd meg : senki sem fogja mozdítani az ujját se. Senki a faluból. Senki a Földről. Senki az égből. — Adjuk kézről-kézre a le­velet széles e földön, mind ne­ked fognak igazat adni, de hogy érted menjen a tenger­be — senki. — Az emberiségnek még a feneke se viszket érted ? — (Nyugodtabban) Mi ? Mi­kor bezárkóztál a házba az as­­­szonnyal és ordítottál a bol­dogságtól ? — S ha ordítottál is, az em­beriség köpött a boldogságod­ra. — Fiú, kászálódj ki magad, ahogy tudsz. — S legalább az anyádat ne keserítsd ilyen ostoba hírek­kel. — Hadd higgye, hogy az ő fia jól van és egészséges. És hogy nem fél a magánytól (El­dobja a levelet. Szünet) — Mi dühített fel ennyire? — Nem tudok sokáig meg­maradni ugyanabban a lelki­­állapotban. — Mint a moha, mindig u­­gyanazon az oldalán a fának. — Néha elfelejtem, hol’va­gyok és minden ok nélkül mo­solygok. — Néha vidám vagyok. (Kil­­cag) — Nagyon vidám. — Mert megfeledkezem ma­gamról. Eltűnök valahol egy távoli helyen, mint ahogy ab­lakpárkányon felednek egy könyvet. — Hiszen, ha tudnánk min­den pillanatban, hogy hol va­gyunk . .. (A színpad megremeg) — Billen a világ, mint egy kotlós tojás. — Kotlós és újra­ kotlóso­­dott. — Amelyből ki tudja, mi­lyen napfényes jövő kellett volna kibújjon. — (Kacagva) De meggondol­ta magát. — Elhalasztotta. — Megzápolt a tojás. — Most vidám vagyok, vagy ...? — Félig-meddig. — Ragyadtság fogott el. — Amilyent a korsó érez, mikor gurgulázva megtelik a kútban. Egy száraz kútban. — (Szünet) Micsoda puszta­ság! — Szeretném, ha az úristen itt járna. — Szeretnék látni valakit, a­­hogy megy az úton. Jelenjen meg ott és tűnjön el itt. Né­hány lépést menjen előttem ... — Elhatároztam, hogy mi­kor kijutok innen, meg fo­gom állítani az első embert, a­­kivel találkozom és megkér­dem : „Hogy vagy­ ?" — Tele vagyok tervekkel. — Vigyázz, szét ne pukkanj. — Mint az a hólyag ? — Még úgyabbul , mint a világ valamennyi hólyagja e­­gyü­tt. — Akkor már legyen egy becsületesebb robbanás — Olyan lehetett az a föld­rengés is, amely elmozdította azt a partot, ahová az a bogár fúrta a fészkét ? — Rég volt. Hogy is jutott eszembe ? —­­Figyelmesen néz egy i­­rányba) Az én szemeim azok ott, amelyek néznek ? — Csak neked tűnik úgy. Nincs tükör a közelben. — (Megborzadva) Igazi sze­­mek.(Számol) Egy, kettő, há­rom, száz pár. S né, a túlsó ol­dalon, és arra is, és itt is. (A színpad fokozatosan söté­tedik, bizonytalan mozgások a zugokban.) — Halak vannak a szemek mögött. — Élő halak. — A nagy szörnyeteg köly­­kei. A meg nem születettek, a­­melyeket a mellében hordott. A robbanás­ életre ébresztette ői­­ket és most nőnek a félelem­től. Az erdőben éjjel olyan sö­tét van, hogy a fák nőnek a félelemtől. — Milyen nagyok lettek. — Felém jönnek a szájaik­kal ... (Keresi, de nem talál­ja a szavakat) Hüvelyéből ki­vont ... fogaikkal. (Kiáltva, mintegy álomban) Felfalnak ! — Függöny — (Folytatjuk) Ml 6. oldalvasárnapi kiadás ■

Next