Megyei Tükör, 1971. január (4. évfolyam, 215-239. szám)

1971-01-10 / 221. szám

KÖNYVRŐL—KÖNYVRE Az év végi könyvpiac újdonságai közt az érdeklődő és ajándékozni szándékozó megvásárolhatta — el is fogyott utolsó darabig — Illyés Gyula — műfajilag iro­dalmi szociográfiaként számontartott — ifjúkori művét, a Puszták népé­t. Újdonságszámba menne egy harminc­öt évvel ezelőtt megjelent mű, melynek huszonvalahányadik kiadását tarthatjuk kezünkbeMS V remium veknek is van születési éve, földrajzi és történelmi anyakönyve, de nincs életkora. Sorsuk a nem fakuló fiatalság. És a szüntelen korszerűségük­ből következő szellemi jelenlét. Illyés Gyula könyve a maga nemében az egész kortárs európai irodalomban páratlan, s a modern irodalomban műfaji határkő­ként tekintett alkotás : remekmű. Súlya, hatása ma is felrázó, megdöbbentő. A példa s a belőle következő példázat — mint valóság + írásművészet + írói er­kölcs hármas szabálya — oly aktuális, mintha akár ezekben az órákban súgta volna toll alá a Szellem ! A Puszták népét, mint a nemzet alatti népről készített tényfelvételt, visszavon­hatatlanul a múltba szorította a törté­nelem. A mű dokumentummá vált, s a fiatal nemzedéknek — s mint külföldi ki­adásainak visszhangjai bizonyítják, az idegenek számára — exotikummá. Jelen­tőssé egy már elsüllyedt, s a tarajos ha­bokból megújultan és másán kikerülő társadalmi-emberi Atlantiszról. És mégis ható és mégis eleven. És nemcsak olvas­mányként s kuriózumként. Az igazán nagy művek varázslata ez a kettősség. Az, hogy a beleépült nyersanyag, mi­vel az azt szállító világ eltűnt mögüle, elavul ; az erkölcs­i tanulság, melyet ki­fejez friss és érvényes marad, mert hi­bátlan művészi köntösben jelent meg. És mert az, ami egész szelleméből követ­kezik, csorbítatlanul igaz : tanulság, intés, buzdítás. Illyés Gyula könyvéhez nem kell a kulcsszavakat keresgélnünk. Jelenkori irodalmunkat is ezek a szavak nyitják, már ahol valóságos kincs rejtezkedik művekben, s van egyáltalán nyitni érde­­­mes zár. Hiszen mit és mire „tanít" Il­­­ly­és­­ Gyula könyve? Az igazi, tehát időtálló irodalmi mű : felfedezés. Rendszerint azt mondjuk, hogy a valóság felfedezése. A fogalmazás laza és pontatlan. Az író nem statiszti­kus vagy geometer. Ha mesterségbeli példát akarunk szemléltetésként használ­ni, inkább tengeri búvár, aki alászáll a mélybe és reflektorfényt vetít a fenék titkai közé. Nem a társadalmi és törté­nelmi valóság szövetét fedezi fel Az mások dolga. Az író a még ki nem feje­zett emberi helyzetek, kapcsolatok, ki nem mondott — vagy úgy ki nem mon­dott— élmények s a ráhangolódott lé­lek mozgásainak felfedezője s az önmeg­ismerésre törő — mindenkiben lappang­va meglevő — igények kimondója. Új emberflórák meglátása, felmutatása : az alkotás mindenkori újdonságának és je­­lenkoriságának ez volt — s ma is ez ! — fő feltétele. Mert egy írást csakis a mű és a pillanat termékeny egybejátszása avathat kortársivé. Erre legjobb példa az elmúlt év irodalmi terméséből, Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című kitűnő munkája, melynek Illyés köny­vétől nem messze a helye könyvespol­cunk­. Hiszen az emlékezet és önmoz­gó­ és öngerjesztő írói képzelet játékai létrehozhatnak (a romániai magyar iro­dalomban is számos példát találhatunk erre) ugyan valami eddig­ nem­ voltat, de az elprivatizált, a valóságperemi esetek kórképét tekinthetjük-e egyértelmű és igazi eredetiségnek ? Az igazi, tehát a nem ál, a nem mondvacsinált, művi fo­gásokkal hajszolt és kicsikart irodalom­nak feltétlen jellemzője a közügyiség, a változtatás igényét tápláló igazságérzet, a műalkotásból fakadó erő és egészség. Ezeknek is táplálniok kell az igazabb mű­vészetet, mely egy könyv olvasása köz­ben elfeledteti az emberrel, hogy amit asszimilál, az művészet : az emberi lé­nyek gazdag, s bölcsen csoportosított sokasága beszél, vall, önmagán keresztül hitelesítve az alkotás esztétikai értékét is. Térjünk rá még egy kérdésre, a stílus­ra. A tökéletes stílus mindig pontosan körvonalazott, a maguk helyére illesz­tett gondolatokat tételez fel. Csak az ír jó, tehát világos, tömör, kicserélhetet­­len, tiszta mondatokat, aki jól gondol­kodik. Mert végső lemeztelenítésben,­ az írásban a hatás a szón, mondaton múlik. És a nyelv nemcsak kifejez, ihlet is. Gondolatokat ihlet, indukál. A nyugodt és világos nyelvi lélegzetvétel, világos és nyugodt — végsősoron : meggyőző gondolatokat. Mindezt ugyancsak Illyés Gyula köny­ve juttatta eszünkbe. írnitudása bámula­tos. Sima, természetesen folyó mondatai alól a történelem morajlik ,• lágy haj­lataiban költészet csillog. Magas mű­vészet az, mely indulatokat vet fel, de indulatokat is csillapít, észrevétlen, a sza­vak mágiájával. Ötöd- vagy hatodízben olvasom a Puszták népé-t. Mennyi divatos író, hány divatos könyv, ilyen még nem volt­ nak kiáltott mű bukkant fel, tűnt el, olvadt szét hófolttá a megírása óta eltelt em­beröltő alatt ? Hány mondvacsinált mű­formában bujkált, s keresett kiutat a század vacogó és vergődő szelleme, örök tanúságot és nem múló lenyomatát ígér­vén az időnek. Hol vannak immár ezek az irodalmi Gessler-kalapok ? S lám, ez a klasszikussá nemesedett népi leltár megingathatatlanul áll, erejében erősöd­ve, s szembemosolyogva azokat, akik a tágan és magasan értelmezett realizmu­son kívül és túl vélik megtalálni az iro­dalom üdvösségét. Ott, ahol az nincs — és nem is lehet. Veress Dániel IRAS, VALOSAG, ERKÖLCS HÁRY JÁNOS SEPSISZENTGYÖRGYÖN Operaházi együttes számára már maga a vállalkozás sem lehetett közömbös, hiszen jó néhány évtizeddel ezelőtt, amikor a Há­ry János operaházban először színre ke­­rü­lt, Kodály Zoltán abban jelölte meg a bemutató jelentőségét, hogy a nép­da­lai opera­színpadon is megszólalhatnak. Abban az időben merész ötletnek tűnt az elgondolás, s csupán Kodály nagysá­gának, hírnevének volt köszönhető, hogy e dalmű operaházban népszerűségre tett szert. Azóta a dalművet, rendezői igé­nyessége ellenére, számos országban mu­tatták be — sikerrel. A Háry előadása tudvalévően rende­ző szempontból egyike a legigényesebb feladatoknak. A mese ugyanis stilizált, de a főhős, Kodály szavai szerint : „A­­mit elmond .. . átélte, tehát igazabb a valóságnál." A Háry János — jelzi a mű­faji meghatározás — nem lege artis ope­ra, szabályos dalmű, folyamatos, töret­len logikájú, valamilyen végkifejlet felé tartó történettel, dinamikus, az esemé­nyek sodrában tovább fejlődő jellemek­kel. Kodály művészete itt éppen abban remekel, hogy a zene szellemének azo­nossága, az egyes zárt népdalok mögötti közös indítékok, az egységes hangvétel alapján tudja biztosítani az egész daljá­ték homogén hangulatát, e hangulati erő elragadó sodrását. A rendező, a jelen esetben nem kölcsönözhetett — nem volt honnan kölcsönöznie — ,,opera­szerű" elemeket. A valóság és a képzelet ha­tárán járó álomvilág-valóságot kellett életre keltenie, játékkal, díszlettel és jel­mezekkel, oly módon, hogy a színpadról áradó légkör már az első pillanatban megragadja a hallgatót, és képzeletét té­vedhetetlenül helyes irányba sodorja. Mit tett Szinberger Sándor érdemes mű­vész, rendező a Háry felújításában ? Hű­ségesen alkalmazkodott a mű szellemé­hez. Megmaradt a „betétszerűség", s a folyamatosságot, a színpadi célratörést oldott, ötletes játékkal biztosította. A daljáték kiállítása pedig azt a népi kép­zelőerőt sugallta, amelynek megörökítése a zenei nyersanyagból fakadó, s amely­nek maradéktalan kibontása Kodály Zol­tán halhatatlan érdeme, s a mű időálló voltának legkézenfekvőbb biztosítéka. Kötelező erejű, meglehetősen nehéz­kes hagyományokkal kellett megküzde­nie a szereplőknek is, a két szereposztás mindegyikének. S mivel a felújítás lé­nyeges rendezői módosítást nem hozott a hagyományostól, így az előadóknak is ragaszkodniuk kellett a megszokotthoz. Ilyen értelemben szinte minden szerep­lő becsületesen helytállt. A jó igyekezet, a tehetség és ürjybuzgalom értékes, si­került megoldásokhoz vezetett. A két címszereplő közül Sass László érdemes művészt éreztük pontosabbnak, alkalmaz­­kodóbbnak. Prózája is gyakorlottabb, fesztelenebb volt, mint Andrásy Gáboré. Örzsét Nagy Katalin, illetve Vass Éva alakította , mindkettőnél a teljes átlénye­­gülés tökéletesen hiteles volt. Mária Luj­za szerepében Albert Annamária teljesít­ményét helyezzük előtérbe, aki gyönyö­rű szopránjával megalapozott játék­kul­túrájával hódított. Alakításában a har­sány s a meghitt előadásmód közötti szerencsés középarányost, a pillanat han­gulatához való alkalmazkodást éreztük különösen sikeresnek. De Bereczky Mag­da, Szanati József és a többiek is ötle­tesen és ízlésesen helytálltak. A prózai művészeknek is sikerült ezúttal elérniük, hogy a dalműben prózájuk valahogyan muzsikaként hasson, s nem­­ rideg össze­kötő vagy színező secco-nak. A két karnagy — Demján Vilmos és Vasile Mureșan — úgy éreztük, a hangzás ará­nyait, a tempókat helyesen és hitelesen szabta meg. Mindkét karnagy esetében, főként a mű­ intellektuális megközelítését méltányoljuk. Egészében, mind a­­ sepsiszentgyörgyi, mind a brassói előadássorozat kellemes művészi élménnyel ajándékozta meg Ko­dály közkedvelt muzsikájának rajongóit. Nagyhalmágyi József 221 Jecza Péter : PLASZTIKA vasárnapi kiadás EMLÉKEZÉS BUDAI JÓZSEFRE (Folytatás az első oldaltól) rően haladt a maga útján s hogy nem „egyéni haszonra“ dolgozott, azt az aláb­bi, a gyümölcstermesztéstan történeté­ben egyedülálló módszere bizonyítja. A faiskola bejáratánál „Tolvajkákhoz“ címzéssel táblát helyezett el, melyen az eltulajdonítók számára szaktanácsot a­­dott, hogyan kell megmetszeni a gyöke­ret és a koronát, hogy az elültetve termő fává váljon. H. Szabó Béla, Budai élet­művének kutatója megállapítja, hogy 30—35 között mozgó új gyümölcsfajtáival hallatlan értéket alkotott. Az új gyü­mölcsfajtáinak elnevezése félreérthetetle­nül fényt vet jellemére, sőt politikai fel­fogására is. Így pl. új fajtát nevezett el Budai Domokosról (testvére) , Bem, Czetz, Pöltenberg tábornokokról, Dewett­­ről, (a búrok hős vezéréről) stb. Külön érdemes megemlíteni a Libényi ősziba­rackot, melyről a már említett Jávorka akadémikusnak a következőket írja : „A nyáron termett új barackhibridem neve leszen Libényi. Arról az érdemes szabó­­legényről, aki­ annak idején a világ leg­aljasabb zsarnokát (I. Ferencz József) nyakon szúrta. (A sikertelen merénylet után tibényit kivégezték). Ha itt nem is lehet, de francia földön, amerikai földön elterjesztem ilyen név alatt“ . Nem ismert csak egy tekintélyt, a né­pet, ugyanúgy, mint két eszményképe : Bereczki Máté és Herman Ottó. Ezt a né­pet szolgálta tudással, hallatlan szorga­lommal, merészséggel, bátorsággal. Tel­jes életművének szakértékelése folyamat­ban van, azonban mind a flórakutatásban, mind a pomológiában elért eredményeit elévülhetetlennek, sőt néhány vonatko­zásban ma is időszerűnek tekintik. Az 1930-as évek végén, faiskoláját az állam kisajátította. E körülményt a 88 éves tudós — aki különben szellemileg és fizikailag még ép — nem tudta elvi­selni. Élete utolsó szakaszában azért írta elkeseredetten : „Miért ne álmodnám én is, kinek semmi álma nem teljesült — a mának, a jövőnek, Szépet“ . Úgy véljük, a Budai Józsefről való megemlékezéssel nem csak a szülőföld, de az emberi kultúra nevében is adóssá­got törlesztünk. 7. oldal r

Next