Határőr, 1946 (1. évfolyam, Különszám)
1946-08-01 / Kettős szám
A forintról és ami előtte történt... Most, amikor oly sokat hallunk és olvasunk a stabilizációról, új pénzünkről , a forintról, bizonyára nem lesz érdektelen visszapillantani az előzményekre, az újjászülető demokratikus Magyarország viszonyaira és a pengőnk elértéktelenedésére. Nem szándékozom gazdasági tanulmányt írni, hanem átfogó képet szeretnék mutatni az infláció gazdasági ás politikai okairól. Mindnyájunk előtt ismeretes az a szörnyű pusztulás, amely országunk javait érte. A tatárdúlási óta nem voltunk ilyen rossz helyzetben. A fegyverszünet megkötésekor földjeink megművelellenek, gyáraink, üzemeink romok, közlekedési vonalaink használhatatlanok voltak. Árukészletünk, nyersanyagunk nem maradt és ami a legelviselhetetlenebb volt — nem volt élelmünk. Az emberek még a front megrázó eseményeinek hatása alatt álltak és nem láttak kivezető utat a zűrzavarból. És mégis megindult a gazdasági élet vérkeringése. Kézi szerszámokkal, a háborús cselekményektől ésaz éhezéstől járni alig tudó igavonókkal megkezdődött a földek megmunkálása. Az ősi föld évezredes hagyományához hűen megmentette népünket az éhenhalástól és megteremtette a legszükségesebbeket. A bányákban, az ipari üzemekben is megindult a munka. A munkásság áldozatos kötelességtudással látott hozzá az újjáépítéshez. Hihetetlen nagy erőfeszítések után ma már sok téren elértük a békebeli termelés nagyságát. Ismeretesek a széncsata adatai, melynek sikeréhez hozzájárultak az önkéntes bányászok is — követésre méltó példájukkal. A parasztság és a munkásság megtette a kötelességét és bár a háború alatt is legtöbbet szenvedett, a békés élet feltételeinek megteremtése a parasztság és a munkásság elvitathatatlan érdeme. Vannak azonban az országban olyanok — sajnos nagyon sokan vannak — akik az ország újjáépítéséből nem vették ki és nem is veszik ki részüket. Ezek nem dolgoznak semmit, mert szerintük a munkának nincs semmi értelme és a munkából nem lehet megélni. Persze ők munka nélkül is nagyon jól tudnak élni. Aki dolgozik, annaklassan el kellett adogatnia évek óta gyűjtött ingóságait, hogy éhségét kielégítse. A nem dolgozók ezzel szemben békebeli életnívójukat meghaladóan fényűzően, bőségben élnek és nagy vagyonokat szereznek. Munkást, dolgozó értelmiségit nem láthatunk a kávéházakban, éttermekben, vagy a Dunakorzón, mégkevésbbé a nyaraló- és fürdőhelyeken. Még egy mozielőadás költsége is ritkán engedhető megegy dolgozó család részéről. Joggal feltehetjük a kérdést, hogyan fejlődhettek ennyire gazdasági viszonyaink. Röviden válaszolva: az illegális, más szóval fekete kereskedelem sajátossága folytán kialakult konjunktúra, azaz a gyors meggazdagodás lehetősége következtében. Ami a dolgozóknak nélkülözést jelentett, az a léhűtőknek, szélhámosoknak, feketézőknek — gyűjtőnéven a konjunktúra lovagjainak — a tejjel-mézzel folyó Kánaán gyönyöreit juttatta. Ezek a konjunktúralovagok erkölcsi gátlások nélkül spekuláltak liszttel, zsírral, szalonnával, cukorral, tűzkővel és minden olyan javakkal, amelyek egy helyen beszerezhetők voltak, más helyen hiányoztak. Az adópengő bevezetése egyeseknek szinte hihetetlen pénzszerzési lehetőséget nyújtott. Tudvalévő, hogy a zugkereskedelem íratlan de a gyakorlatban kialakult törvényei szerint az arany vagy a dollár ára sima pengőben reggel mindig alacsonyabb