Hazánk, 1898. augusztus (5. évfolyam, 183-207. szám)
1898-08-02 / 183. szám
1898. ÖTÖDIK ÉVFOLYAM 183. SZÁM. BUDAPEST, KEDD, AUGUSZTUS 2. HAZÁNK A MAGYAR GAZDASZÖVETSÉG KÖZLÖNYE. Sxszkaaxtoaeg. antoxa 12. as. ELŐFIZETÉSI ÁR: Eflyévre 14 in. Félévre 7 Irl.Neuredévre 3 Irl 50 kr.tyyban 1 Irl 20 kr. ügyesszám Ars ttndaptateu 0 kr., a vidéken 6 kr. — l'Atyaudvarokon 0 kr. Kladfthivatal: Catora 12 as. Bismarck és hazánk. Budapest, augusztus 1. A „vér- és vas-politikus“ 1849-ben tartott egyik parlamenti beszédében őszintén sajnálta, hogy nem Poroszország volt az, mely Ausztriát a „magyar lázadás“ leverésének kedves szolgálatával lekötelezhette, egészen más véleményre jutott azonban alig három év múlva, midőn Magyarországon körutat tevén, nemzetünk hatalmas életerejét megösmeri s ez országot, mely akkor méltatlan igában nyögött. Kezdi sejteni, hogy az osztrák monarchiának voltaképpen keleti missziója van s leveleiből kimutathatólag ekkor dereng lelkében az az eszme, hogy Ausztriát a német szövetségben szenvedendő veszteségéért a Balkánon kell kárpótolni. Budapest mint a monarchia súlypontja épp úgy gondolkozása tárgyát képezte Bismarcknak, mint Savoyai Eugénnak, mint később Thugutnak és mint a magyar politikusok nagy részének. A magyarokról táplált ellenszenves véleménye alaposan megváltozott a személyes érintkezések folytán s a németség egyesítésének egyik alapfeltétele : az akkori osztrák abszolút birodalom nem-német tartományainak kizárása volt. E gondolat azonban előbb-utóbb az egész monarchia kiközösítésére vezette Bismarckot. Lehetetlen volt a monarchia egyharmadát belevenni a német „Bund“-ba, a másik kétharmadot pedig kizárni belőle. A német rész belevétele elég jó eszköz volt arra, hogy magát Ausztriát a leendő porosz-osztrák háborúban megossza, s később ez eszköz, mint elkopott, eldobatott. Az izgatás azonban folyton megmaradt, a német párt meg van most is Ausztriában és elég nagy bajt csinál a szláv betegségben szenvedő országnak. Schönererék ma is arról álmodoznak, hogy a Hohenzollern-dinasztia alatt sokkal méltóbban érné el hivatását a németség, míg Ausztria megmaradhatna szláv-magyar államnak. Az már megint Bismarckra valló politikai húzás, hogy a nagy Németországba vágyódó osztrák-németekkel mindenha megtagadott bárminemű közösséget. E tekintetben az általa 1847—48-ban bámult osztrák politikától tanulta el a szövetséges megtagadásának, de titokban támogatásának taktikáját. A kék-búzavirágos osztrák politikus-csoport az ő Jellacsicsa, ki tudja, mit cselekszik és kire számíthat minden körülmények között. Szemben lelkesen támogatta Bismarck a monarchia szláv politikáját, Ausztriának a szlávságot életmentője gyanánt mutatta be és mint a legmegbízhatóbb elemet dicsérgette. Ugyanakkor megindítja a harczot a németországi szlávság ellen oly ádáz kíméletlenséggel, mint ahogy a 30 éves háború alatt a vallási villongások folytak. Posenből ki akarja dobni az egész szlávságot, kibecsüli egykori birtokából az egész lengyelséget, mert ismerte ez elemnek megbízhatlanságát egy esetleges orosz háború ellenében. Bismarck maga politikai működésében a morál elveivel sohasem törődött. Ő teljes mértékben oszta azt az elvet, hogy „a politika az exigencziák tudománya.“ Másokkal szemben azonban a morál kérdésében épp oly szigorú volt, mint amilyen engedékeny önmaga iránt. Lássuk ezt a magyarsággal szemben követett eljárásában. A magyar politikai morál elsülyedtével Bismarck is elvesztő becsülését vezető politikusaink iránt. Amíg 1866-ban mindig azt remélte, hogy ha a magyarok veszik kezükbe a monarchia vezetését, az egészséges irányú fejlődésnek fog örvendeni, s azért ment bele örömmel az 1878-iki berlini kongresszuson a balkán-politika folytatásába és Bosznia s Herczegovina elfoglalásába, amint a magyar politikusok Andrássy bukása után egymásután adták föl a Bismarck által nekik biztosított pozícziót. s Bismarck is úgy fordult el a magyar politikusoktól és kicsinylését ezekkel szemben soha sem titkolta. Magyarország oly kicsi ponttá lett a német politika előtt, hogy magunkat is egészen meglepett az a nagy jelentőség, melyet újra II. Vilmos német császár tulajdonított a virtusáé Bismarck. — A Hazánk tárczája. — Gladstone után Bismarck! A nagy halottak gyorsan követik egymást. A végződő 19-ik század egymásután látja a nagy emberek koporsószegezését, kik történetét íratták. Semmi kétség, hogy mi, a nagy emberek kortársai, határozottan optikai csalódásban szenvedünk. A köztünk élő nagyokat, miután szemeink hozzájuk szoktak, kicsinyítettekneklátjuk, ám az utánunk következő generácziók, mentői jobban hatolnak a jövő távolában, annál kolosszálisabbnak látandják azokat. „Senki sem próféta saját hazájában, legalább addig, mig hitsorsosai között él.“ Ezt igazolja egy 1889-ben nyomtatott s a napokban a kezeim közé került német könyv, melyben a „virtuskodó“ Bismarck van pongyolára vetkeztetve. Most alkalomszerű előhozakodni vele. Bismarcknak csakugyan vasból kellett alkotva lennie, hogy oly magas életkort ért el a mellett a viharos múlt mellett, melyet végig élt. Diplomácziai pályáját sokszor s a legváltozatosabb alakban írták már meg, analizálták, taglalták , kiki ízlése szerint kritizál. Történészek s filozófusok majd hajba kaptak a felett: jó vagy rossz genie lakozott-e benne ? Volt, ki annyi vérengző hajlamot kölcsönzött neki, melyet csak túlhajtott hazaszeretet tekinthet jó szemmel. Mindezek ismeretes dolgok, ám kevesen ismerik a borsoskodó, intim Bismarckot, erényeivel s hibáival együtt. Kövessük a német szerzőt, ki azt tanácsolja, kaparjuk meg kissé a merev mmiszert s előttünk áll a husból-vérből alkotott ember, kinek minden alkalommal van valami excentrikus eredetisége, hogy embertársainak csodálkozását magára vonja. Kinek ez iránt kételyei támadnának, annak J. Hoche könyvét kell átlapoznia, Bismarck abban mint pongyolára vetkőzött ember van jellemezve. Hosszú élete, a császárral folytatott perpatvara, kegyvesztettsége elég anyagot szolgáltattak a tollforgatók részére. Született 1815 április 1-én s hallotta 83-ik életéve órájának ütését. Olyan életkort ért meg tehát, minőben kérésnek van része. De hát ő bírt a megöregedni tudás művészetével. Fiatal korában úgy kezdte, hogy nem akadt párja legénykedés dolgában. A göttingai egyetem évkönyvei még ma is beszélhetnek világra szóló „Knaipe“-iről. A korán fejlett, herkulestermeki „Bursch“ iszik, mint a kefekötő. Szórakozik, a kardnak s puskának ezerszeresen előnyt ad a könyv felett. Mint egyetemi hallgatónak huszonnyolcz párbaja is volt, melyek egyike bal arczcsontján örökösen látható vágás nyomát hagyta hátra. Éjjeleit, nappalait hogg-kutyái meg pajtásai társaságában tölti s szive mélyéből utálja s veti meg ,,filister“ honfitársait. Hannoverában beválasztják a „Burschenschaft“ kötelékébe, ez alkalommal csapnak persze világra szóló dáridót, melynek folyamán Bismarck üres sörös üveget hajit ki az ablakon, s ez éppen az ablak alatt ballagó egyik burgernek esik tarkójára. . ■ Persze a rektor elé czitálják a széleskedvű diákot. Az idézett magára ölti hálóköntösét, fejére illeszti a bursch-sipkát, pipát ragad, maga mellé szólítja dán doggját s beállít bírája elé. A rektor, amint látja maga előtt a fenyegető alakot, hamarosan eltorlaszolja magát s illetlen megjelenés czimén 5 tallér pénzbírságra s 3 napi szobafogságra ítéli őt. Diákunk azonban nem javul, hanem mulat tovább, hogy már kicsapással fenyegetik. Hogy ennek elejét vegye, Jenába teszi át főhadiszállását, hol a fiatalságnak olyan „Thonangeber“-féléje lett, mint a régi jó időkben nálunk a Pafnak.Göttingában hálaadó istentiszteletet tartottak volt tanárai, midőn meggyőződtek, hogy megszabadulnak tőle. Jenából Berlinbe ment „tanulni“. Ott is mulatott. De hát bizonyítványhoz jutott s hogy pótolta a sörözésre fordított időt, az örökös rejtély maradt. Elég az hozzá, hogy „Auscultations Brevet“-jét 1835 junius 4-én nyerte. Ez volt a diák pályafutása. Lássuk, mi lett vele azután ? Édesanyja 1839-ben hal meg s ő fivérével társulva, hozzálát az apai részről maradt pommerániai uradalmak vezetéséhez, melyek a lehető legnyomorultabban kezeltetnek addig. A fiatal gazda, ha nem is küzd a nyomorral, de pénzszükségben senyved. A szükséges tőke hiányában persze nem sikerül a gazdálkodás sem s miután zöldágra nem vergődhetik ezen a pályán, a kurta nemes eszeveszett tempóira adja magát. Józsa Gyuri-féle extravagancziákat művel, melyekben majd a test ügyességét, majd a sikerült miszlifikácziót csudáljuk, így puskaporos hordón pipázgatva fogadja társaságát, máskor puskával lövi ki a parkjában haladó kertész szájából a pipát, aztán egy csapat élő rókát fogdossat össze s azokat bugáinak lakosztályában ereszted el. Mint fiatal ember herkulesi erejű tornász, de született humorista is, ki merész tréfáiba nyers vicczel elegyít s ha valakinek nem tetszenek, kihívó lesz. Vidám-