Hazánk, 1898. november (5. évfolyam, 262-287. szám)

1898-11-01 / 262. szám

1393. ÖTÖDIK ÉVFOLYAM 262. SZÁM. BUDAPEST, KEDD, NOVEMBER 1.wife'EJ HAZANK 8.«rk«MteaAg: ó-atosa 12. as. ELŐFIZETÉSI AB. Ej/ írre 14 Irt. Félévre 7 Irt. Negyedévre 3 (rt bt) kr. Egy­kori I irt 20 kr. Kiadóhivatal: ó-utosa 12. ■­. ügyes szám­ára 4 kr. — Kéziratok nem adatnak vissza. Két beszéd. Budapest, október 31. Ketten szóltak választóikhoz az utolsó vasárnapon. Gróf Tisza István és Polónyi Géza. Ugra és Hajdu­ Szoboszló választói hallották választottjaik megnyilatkozását. Gróf Tisza István beszéde általános ér­deklődésre tartott számot a pozicziónál fogva, melyet a beszámoló barátai a par­lamentben a legifjabb grófnak tulajdoní­tanak, Polónyi beszámolója figyelmet ér­demelt annál a helyheztetésnél fogva, melyet a kormánypárti sajtó a parlament ezen kiváló agilis tagjának éppen az ellenzéki akczió meggyanusitása okából enged. Az ugrai követ beszéde nem egyéb, mint tanítás a nemzetnek arra, hogy mi­képp ugorjék a sötétbe. Az ugrai beszéd körülbelül annyit jelent a kormánypárti po­litikának, mint a­mennyit jelentett Perczel Mórnak Moór. Csakhogy abból a temetőből, melyet minden nemzeti törekvésnek, min­den parlamenti és alkotmányos önállóság­nak az ugrai beszéd készített, nincs feltá­madás, ha éber és erős ellenzék nem áll résen s meg nem szűnő erélyes akcziójá­­nak hevével nem ébresztgeti a szörnyű elalvásból, mibe gróf Tisza István a nem­zetet bele akarja szenderiteni. Gróf Tisza István olyan mezőkön köt képet a mai rendszernek, a melyen soha sem telin mást, mint a nemzeti párt veté­sét akadályozta. A magyar katonai nevelés alapvetésé­nek dicsőségét akarja learatni a mai rend­szernek s a szövetkezeti eszme diadalra vergődéséből kötött ékes bokrétát prezen­tálja a mai rendszernek. Mélyen tisz­telt gróf úr, nem támadnak-e lelkiis­­meretbeli furdalásai, mikor ott akar aratni, a­hol önök soha sem vetettek? sőt a mások szántását éppen önök dúlták fel az opportunizmus ekéjével. A katonai nevelés­sel, a szövetkezeti eszmével az önök dicse­­kedése a politikai perfidia szuperlativusa, e kettő rendes, becsületes politikai viszonyok között elég volna arra, hogy önöket meg­szégyenítve örök időkre elűzze a parla­ment fórumáról. Gróf Tisza István sem magánjogi, sem pedig kriminalisztikus utón nem üldöz­hető hódítás útján megtámadja az ellen­zéket, mert az a sajtóvitában, az új pro­vizórium tárgyalásánál s most az indem­­nitás kérdésében jogával élve nehézzé teszi a kormány helyzetét. Kirohanásaival kényszeríti az ellenzéket, hogy igazán ko­molyan támadja a kormányt az összes hozzátartozókkal együtt, de mikor felveszi a harczot, egyetlen egy fegyvere sincs, a­mi komolyan foglalkoztathatná az ellenzéket. Legfeljebb boszant az a hányaveti hang, a­melylyel ítélkezik az ugrai választók előtt elevenek és holtak felett, krokodil könyekkel siratván el a magyar parla­mentarizmust, a­melyet éppen a sokat emlegetett „apáink“ állítottak a sír szélére. Nem káromkodás, nem vénasszonyos sirás rehabilitálja a magyar parlamenta­rizmust — ha ugyan veszedelemben van, a­mit mi teljes joggal tagadunk — de erős, önérzetes politika, a­minek a paránya sincs gróf Tisza István beszédében. Nem kérdi, miként és hogy lesz a kiegyezés Ausz­triával ; impozáns épületet emel az akármilyen kiegyezés dicsőítésére, bele­értve ebbe a szabad rendelkezést, szintén akármiféle irányban és módokkal, és ez az épület nem egyéb, mint a hátulsó ajtók elhelyezése a fronton. Ugrán tetszhetett ez a beszéd, az ellen nem őrizhető félhivatalos teleszórhatta azt he­lyeslésekkel a saját ízlése szerint, de kérd­jük, vájjon az önérzetes, a czéltudatos politikus megnyilatkozása volt-e ez ? Nem, így beszélnek az „apáik“ nyomdokain járó opportunisták, a­kiknek első gondjuk az, hogy az ellenzék akczióját gyengít­sék meg. Ez nem sikerült gróf Tisza Istvánnak, a­ki semmi mást nem ért el kirohanásá­val, mint azt, hogy semmitmondá­­sára, kitérésére ráolvastassék az, hogy ő ment legtovább a szabad rendelkezés eshe­tőségében, mert követelte az önálló ren­delkezést a vámsorompókkal. Miért hallgat most ezzel a nagy köve­teléssel? A másik beszéd, Polónyi Gézáé, több hatással kell hogy legyen a többségre. Értse meg a többség ebből az egyenes, világos nyilatkozatból, hogy nem a parla­mentarizmust akarja letörni az ellenzék, hanem Bánffyt s a vele kapcsolatos er­kölcstelenséget, a politikai períitát akarja kitörölni a létezők sorából. Éppen mert a Hatonak estéjén. — A Hazánk eredeti t­árczája. -­ Irta: Geöcze Sarolta. A mauzóleum. A méltóságos asszony ideges volt. — Még­se volt itt az a szobrász ? Ezzel a mű­­vésznépséggel nem lehet boldogulni. Csöngetnek. A postás ajánlott levelet ad át. Benne a számla s a szobrász jelentése, hogy az emlékmű kész és fel van állítva. Portaoszlo­­pokon nyugvó, aranyozott mennyezet, rajta tér­deplő angyal fehér márványból; alatta fekete márvány szarkofág az elhunyt képmásával; a szarkofág oldalán aranyozott felírás. A költség potom ötvenezer forint. A méltóságos asszony idegesen gyűri össze a jelentést. „Jó, jó.“ Azzal odafordul a háttérben álló kopottruhás alakhoz. Anna asszony volt a társalkodónő. — Menjen ki azonnal a temetőbe, nézze meg, rendben van-e minden. Szóljon be Szelnárhoz a koszorúk végett is. A szalag hosszú legyen. Szélére valódi aranyrojt. El ne felejtse ,a^fehrest: „Feledhetetlen férjének, örökké gyá­szoló hitvese.“ A varrónőnek is itt kellene már lennie. Tízre ígérte a ruhát, már fél tizenegy, még sincs itt. Türelmetlenül járt fel s alá a vastag szőnye­gen. „Még­se jó az a varrónő.“ Végre. Hozza a ruhát. Felpróbálja. Elégedetten mosolyog a tükör előtt. A törökös, bő pongyolában már kissé elhízottnak látszott. Most azonban a fe­szes derékban szinte karcsúnak tűnik fel. „Hol a kalapom?“ A kopott, sápadt nő szótlanul nyújtja oda a piczi fekete gyászkalapot. A fény­telen krepp úgy illik dús szőke hajához. Még arczszíne is mintha üdébb lenne. A varrónő el­ragadtatva csókol neki kezet. — Méltóságos asz­­szonyom, napról-napra szebb. Az a sápadt arcza, kopott nő tűnődve nézi. „Nincs szíve ennek az asszonynak.“ A maga sorsára gondolt, ő is elvesztette férjét, ki rá milliókat nem hagyott, kívül együtt szegényked­­tek, nélkülöztek sok-sok éven át, mig az a gyilkos betegség el nem vitte. Ő nem állíthat neki fényes sírkövet, de siratja most is. Most eszébe jut minden — a kis szegényes szoba az ötödik emeleten; a festett nyoszolyán a kiaszott, sínylődő beteg; a házbért sürgető házmester; a gazdag rokonok rideg levele. Aztán az az utolsó nap. Látja kiterítve s újra érzi azt az emésztő gondot: miből temettesse el ? Hallja a fiatal orvos nyájas szavát, a­mint a temetési költséget elvállalja. S átéli újra a temetést. Csak ő megy a koporsó után, meg az orvos meg a viczéék s egy-két öreg lakó. Az orvos aztán megkérte, de ő nem ment hozzá; pedig ha akkor igent mond, most a maga otthonáb*1 kényelemben élhetne; nem enné az idegen nyeret. De mikor az urát úgy szerette* ^s eszébe jut a sír, tövében az egyszerű főrészt ott, messze idegenben. A hová ő mér egY sz^ gyertyát se tűzhet ma este. Se egy szál virágot. A méltóságos asszony sürgeti. Mert a síri Pom­­pát elrendezni. A méltóságos asszony nem üti le a gyász­ruhát. Abban fogadja vendégét. Kopaszodó, ele­gáns férfi lép be. Valaha szerették egymást, de mikor a gazdag kérő jött, annak nyújtotta a kezét. .Köszönöm, hogy eljött, édes barátom. ve-Arra akartam kérni, kisérne ki ma este ^ aran­­mezőbe. Tudja, oly nagy a tolongás^tott sze­­csoljon velem.“ Hosszan, mélyen­­otta finom méhe: „Köszönöm.“ Csókra tapadt a finom ujja hegyét. A férfi ajka hosszú tusá­­t akarta kis kézre Mintha egy élet s érzett melegség volna eloltani. Régesrég a'Kálmán most se ' jártaást’ í rReáf.Kraj?ierűen sóhajtott. „Késő, bocsát meg? A férfi ^ hogy oka volt rám ne- Emnika. »Tudom, géönge voltam, nem bírtam heztelni. De Nélkülözésnek. Meg anyám is TM te^ne,zom.nentem. Férjem gyöngéd volt, unszolt. Férjhez ennep irigyeltek. Anyám is ben­nem voltam boldog soha. Én­­ magát elfelejtem­.“ Kezével sima­todni lehajtott fejét. Az küzdött magával. gííhart. „Nem, ne szóljon. Úgyis tudom, V a­ar mondani. Azt akarja mondani, hát aki-f miért fogadtam el férjem vagyonát ? Elfo­­gytam, mert nem akartam megbántani, hisz mindig jó volt hozzám. De lássa, most nem kell, most lemondok róla. És leszünk szegények, de boldogok. Kálmán, édes Kálmán, megbocsát ?‘ Ott állt előtte, összekulcsolt kézzel. Szeme aggódva leste vonásait. A mi büszkeség, a­mi keménység volt e szemben, elenyészett mind. Csupa meg­bánás, csupa szelíd megadás, csupa aggódó féle­lem , a törékeny, gyarló, gyönge asszony. A férfi hosszan nézett rá. „Hát nem felel? Nem szólt, csak kitárta karját és kebelére ölelte hosszan, szótlanul és csókolgatta, mint a gyermeket. És a büszke asszony fejét mint a félénk gyermek a férfi keblébe rejtette és eleredt a könnye és sirt, mint a gyermek. Anna asszony azalatt eljárt a megbizásban.

Next