Hazánk, 1898. november (5. évfolyam, 262-287. szám)
1898-11-01 / 262. szám
I Szegény nemzeti párt, Budapest, október 81. A kormány legkomolyabb félhivatalosa — érteni a „Pr Lt."-ot — vicczel. Vasárnapi vezércziklkének nem annyira azon részére gondolok, mely-ben nagy szellemességgel az ellenzéki beszédeket zuhogó esőhöz hasonlítja és azon panaszkodik, hogy az ellenzék nem villámokkal sújtja le, hanem unalmas beszédek vízáradatába akarja fulasztani a kormányt és pártját. Hátha így volna ? A mezei patkányoknak — fölemelkedem a P. Ll. szellemességéhez — rendesen ez a pusztulásuk! De van valami komikum abban, hogy Bánffy sajtója kicsinyli az ellenzéki beszédeket. Mert eltekintve attól, hogy az országgyűlési sokkötetű naplóban nehezen fog nagyobbszabású beszédeket találni, mint amilyeneket e vitában Apponyi, Horánszky, Bartha Miklós, Gulner és mások mondtak, tud-e a P. Ll. e vitában gyengébb szónokot felmutatni, mint amilyen vezére és bálványa, Bánffy ministerelnök ? Van-e a Házban ember, akár a kormánypártban, akár az ellenzéken, ki akár a tudományos készültségnek, akár csak az általános műveltségnek kisebb fokával bírna, mint a miniszerelnök úr? Az ellenzéknek e kicsinylése tehát csak erőltetett szellemeskedés. De van a kormány szócsövének egy érdekesebb viccze is, mégpedig a czikk legvégén, midőn éppen a komolyat akarja adni. Azt mondja ugyanis, hogy a nemzeti pártnak mostani viselkedése folytán nem lehet igénye (Anwartschaft) kormányzóarciepje nagyon komoly nyilvános életünkben. „Mi (tudniillik a P. Ll.), őszintén sajnáljuk ezt ama tehetségek és jellemek miatt, melyek a nemzeti pártban elvesznek (versumpfen und versauern), holott hivatásuk és kötelességük volna, hogy az aktív politikában résztvegyenek. Nem először panaszoljuk ezt.“ . . . Szegény nemzeti párt, mely annyira megfeledkezik „hivatásáról és kötelességéről!" Pedig a kormány szócsöve nem ma először figyelmezteti e hivatására és kötelességére. Bánffy bizonnyal már elő is készített mindent, hogy a nemzeti párt „tehetségei és jellemei” végre hivatásukat és kötelességüket az aktív politikában teljesítsék. A kiegyezést Ausztriával csak azért dolgozták ki oly lelkiismeretesen hazánk érdekeinek és törvényeinek megfelelően és minden kvótafelemelés kizárásával, hogy Horánszkynak csak oda kelljen ülnie Lukács minister helyére és nevét aláírnia. Bánffy epedve várta a pillanatot, hogy helyét átengedje Apponyinak és Apponyi által mielőbb keresztülvitetni lássa a választási törvény reformját, a közigazgatás purifikáczióját, a tisztviselők szolgálati pragmatikáját és más hasonló reformokat, melyek Bánffynak leghöbb óhaját képezik. Gróf Tisza István már régen magába fojtani kénytelen egy kész üdvözlő beszédet, melylyel a Lloyd-épületbe vonuló nemzeti pártot a liberális párt zugó éljenzése és dörgő tapsai között fogadhassa. fisime most mindennek vége. A nemzeti párt maga rontotta el a dolgát, pedig a kormány lapja már többször figyelmeztette. De furcsa is ez a P. Ll., sohse szól idején. Mindig csak éppen akkor fedezi fel hivatásunkat és kötelességünket az aktív politikában résztvenni, mikor a legjobb harczikedvben vagyunk és a kormányt szorongatjuk. Pedig voltak már kedvezőbb"pilanatok is"azelőtt is, meg most utóbb is , hogy csak egyet említsek : a kiegyezési provizórium tárgyalása alkalmával, mikor a kormánypárt jobban tapsolt Apponyit beszédének, mint a saját párthívei. Hát hiszen egy pár elismerő szót juttatott a kormánypárti sajtó a nemzeti párt vezérének ilyenkor is, de nagyon óvatosan hallgatott arról, hogy „hivatása és kötelessége volna, az aktív politikában résztvenni." Sőt a közigazgatási reform tárgyalása alkalmával Tisza István, a kormánypárt hallgatag helyeslése mellett előbb komplimentírozta ki a nemzeti pártot a Lloyd-épületből, mielőtt az még gondolhatott volna arra, hogy bemegy. Nohát ily előzmények után ne vegye a P. L. rossz néven, ha csikkének éppen azt a részét, melyben a komolyat adja, veszem a legtréfásabbnak. Én azt hiszem, hogy ez a szegény nemzeti párt majd csak meglesz valahogy, talán jobban is, mint a Bánffy-kormány. Hiába mondja a kormánylapja, hogy a kormánypárt erősen áll, mint „egy kőfal — és minek tagadnék? — oly érzéketlen is a támadásokkal szemben.“ Hogy rendes parlamenti tárgyalásoknál az ellenzéknek minden érvelése a kormánypárttal szemben nem egyéb, mintha falra borsót hányna, azt sajnos régóta tapasztaljuk és tapasztalja az ország. Hiszen éppen azért vagyunk kénytelenek, keményebb ostrom alá venni e falat. Hogy ezzel szemben is oly nagyon erősen fog-e állani, majd csak elválik. Egyelőre is az ellenkező mellett bizonyít panaszos hangjuk, a klotürrel és az új választásokkal való fenyegetődzésük. A miniszerelnök már nem ül oly hetykén a székében, hanem a folyosón bujkál. Miniszertársai, kik máskor a legtárgyilagosabb beszédekre is nem ritkán vajmi kihívólag szoktak felelni, láthatólag kellemetlenül váltják fel egymást a képviselőházi őrszolgálatban. A többség arcán sem tükröződik vissza valami nagy öröm a fölött, hogy neki benn kell ülnie és nap nap után végighallgatni azt a bűnlajstromot, mely elsősorban a miniszerelnököt illeti. Nem is eshetik nekik jól, hogy az kinek elől kellene állania a csatavonalban, félénken félrevonul, és hogy a kormánypárt kiválóbb tagjai is távol maradnak az ülésektől. Méghozzá a ministerelnök úr folytonos elintézetlen becsületbeli affairerei! Lovagias nemzet volt a magyar mindig út becsületére érzékeny. Ez a tradíczió még ki nem veszett. Sok ember túlteszi magát Istenen és a valláson, de gentleman-karakterére féltékeny. Bánffy ministerelnök ellenben egyik affairból a másikba botlik. Alig hogy a levéltitok megsértése és avval kapcsolatos valótlan nyilatkozatai némileg feledésbe mentek, felállott egyik híve és a kitüntetésekkel való üzérkedésről vádolta. Ezt nem tisztázta és most két hét óta folyton ráolvassák a^provizó — BUDAPEST, KEDD ____________HAZANK ______________ 1898. NOVEMBER 1. 262. SZÁM. többség tulajdonítja a vesetu ...,szerepe Posonyfinak, azért kell, hogy a kompakt majoritásra hatással legyen a szoboszlói beszéd, a minek az értékét legjobban emeli az ugrai beszámoló. "Á trendezett mindent. Este kocsit hozatott. A legpságos asszonyt felöltöztette, ráadta a mecsiba 'üper bundát. Látta, a mint beült a kokimennek.vplt Elgondolta, hogy ezek most büszke asszon?!Pásan díszített emlékhez s ez a lem, gyászruhájaa nem is tudja, mi a szereesteni férje sírján? nem 10S egy könyet sem gyászára gondolt. ’ fejéi nem szeretett. A maga csokor friss ibolyát titál gyertyát, meg egy a temetőbe ő is Egy Jóskájába. Azzal kiment sirt tudottan. Óda fogja behorpadt, félreeső emlékének szánt virágot A a bánatát s a férje bántotta, hogy másokat is tal£elé tartott- Szinte nő térdelt a fakereszt előtt n0.^’ Gyászruhás férfi, kendőjével a nő szemét törilt? nyuAlánk asszony közelébb lépett. Nem hittetve ,a A méltóságos asszony volt. A mint szemenek, látta, megfogta a férfi kezét s eléje me“41 Ameg" édes Anna, Kálmán megkérte a kezemet , ala’ hozzá megyek. Szegények leszünk, de bolta? Velünk jön maga is, ugye?" Ilyen hangon hahotta szólani. Szeme csodálatosan fénylett” mint ránézett. Hát van szive mégis! Anna asszony nem tudott mit szólni, csak odatűzte a két gyertyát a behorpadt sirra, mellé tette az ibolyacsomót s letérdelt imádkozni. Azok ketten melléje térdeltek szinte, tovább aUZ0^6Um0n a ^nyes lobogtak Két sir. A Czenktető még alkonyati pírban ég; a dór csípte, biborszinü lomb nesztelenül hull az erdei ösvényre. De lenn a síkot már elnyelte a köd. Csak valami vereses, izzó fény világít. A bolonyai temető. A halottaknak ég a gyertya. Csakúgy tódul a nép a temető felé. Sokat a bánat visz, többet a kíváncsiság. Nevetgélve, tréfálva mennek kifelé, kíváncsian sugdosva nézegetik a sírokat. Ez itt a Bajkayak sírboltja. Ezernyi láng árad belőle szét. A fedőlap csakúgy roskadozik a koszorúk terhe alatt. A gyászoló család ott térdel köröskörül. A pompás márvány emlék ott ékeskedik. A rácson kívül szegény asszony húzza meg magát. Kusza, őszes haja rendetlenül liheg sovány arcza körül. A bolond Petákné. „Én is eljöttem, Bajkay György, tisztességet tenni a sírodhoz. Add vissza férjemet, akit halálba kergettél. Add vissza kis gyermekeimet, kiket a te kegyetlenséged ölt meg. Add vissza a kenyeret, amit kivettél a szánkból." A kiváncsi tömeg közelebb szorul. Mohón hallgatják a szegény, eszét vesztett asszony beszédjét. Nézik kusza haját, rongyos ruháját. „Arra kértünk, Szent György napig várj még. Addigra akad kereset. Megadjuk a házbért meg a tartozást. Kicsinyeink betegek voltak. De te ránk mozdultál. Eleget vártál már. Elfogyott a türelmed. Pusztuljunk a házadból koldus-pereputty. És kitettél a téli hidegre. Fagyott. Gyermekeim fáztak. Kenyeret kértek. Az uram munkát keresett, nem talált. Én egy üres színben húztam meg magamat velük. A láz égette őket. Ott nem terték a hideget. Az uram kéregetni ment. Elhatották. Nem tudta nézni éhező porontyait. Felakíztatta magát. Én nem vigyázhattam rá. Beteg germekeimet kellett ölemben tartanom. Jólelkü emberek megszántak. Uramat eltemették. Nekem s két kis pondrómnak szállást adtak; a jSP v.°^‘ Gyesre kiterítettem mind a kettőt. Add vissza őket, Bajkay György. Minek vitted el őket, hisz neked nem kellenek. Te hirtelen halállal haltál meg, megölt a harag akkor, hogy minket elkergettél. De minek kellettek neked ők, az enyémek ? Te nem voltál az anyjuk. A te szived nem hasadt meg utánuk . . .“ A kiváncsi tömeg fázódva szétoszlik. Ott, a fényes sírboltban a pompás sirkő roskadozik a koszorúk súlya alatt.• A kis falu egyetlen utczáján térdig érő sár. A kisded ablakokból kivilágit a lámpafény s megcsillan benne egy-egy pocsolya. Csend van. Csak egy-egy kutya ha elvakkantja magát. De lassankint az elhagyatott utcza megnépesedik. Gubákba burkolt alakok egyenkint jönnek ki a házikókból s a czupogó sárban bandukolnak a temető felé. Átmásznak a régi temető árkán, bukdácsolva mennek a behorpadt sírok közt, megbotolva egy-egy megdőlt fejfában, csonka keresztben. Oda tartanak, ahol sűrűn nőtt jegenyefák, ákáczok sötétlenek. A fák alól gyenge mécsvilág dereng át a könnyű ködön, amely ott kúszik a sírok felett, a fejfákon. A bekerített, kisded sír tövében sugár fiatal leány térdel. Már elkapargatta a hantról a száraz avart; már betűzdelte a fa közé a gyertyákat; már rákötötte az eleven borostyánból font koszorút a mohos keresztre. Meggyújtogatja a gyertyákat, fohászkodik egyet; azután csak ül, csak ül összekulcsolt kézzel a sír előtt, csak bámul a lobogó lángba. És elgondolja életét, hogy milyen egyedül áll ő most a világban. Testvérei, mint az oldott kéve, szétszórva. Aki őket összetartotta, az édesapa, már itt pihen édesanyjuk mellett. És az otthon, az a meleg, boldog fészek, feldúlva. Nem várja őt többé haza senki. A régi otthonban idegen tanyázik. A vén fák gyümölcsét idegen kéz szedi; árnyékukban idegen pihen. Az ő kedves játszóhelyeik felszántva, kukoriczával bevetve. És ő most hányódik a nagy világban s talán többé sohasem lesz otthona. És megijed az élettől. Miért is hagyták itt szülei? Miért nem vitték el magukkal? Miért nem