Hazánk, 1898. november (5. évfolyam, 262-287. szám)

1898-11-01 / 262. szám

I Szegény nemzeti párt, Budapest, október 81.­­ A kormány legkomolyabb félhivatalosa — érteni a „Pr Lt."-ot — vic­czel. Vasárnapi vezérczik­l­kének nem annyira azon részére gondolok, m­ely-­­ben nagy szellemességgel az ellenzéki beszédeket­ zuhogó esőhöz hasonlítja és azon panaszkodik,­ hogy az ellenzék ne­m villámokkal sújtja le, ha­­­nem unalmas beszédek vízáradatába akarja fu­­lasztani a kormányt és pártját. Hátha így volna ? A mezei patkányoknak — fölemelkedem a P. Ll. szellemességéhez — rendesen ez a pusztu­lásuk! De van valami komikum abban, hogy Bánffy sajtója kicsinyli az ellenzéki beszédeket. Mert eltekintve attól, hogy az országgyűlési sok­­kötetű naplóban nehezen fog nagyobbszabású beszédeket találni, mint a­milyeneket e vitában Apponyi, Horánszky, Bartha Miklós, Gulner és mások mondtak, tud-e a P. Ll. e vitában gyen­gébb szónokot felmutatni, mint a­milyen vezére és bálványa, Bánffy ministerelnök ? Van-e a Ház­ban ember, akár a kormánypártban, akár az ellenzéken, ki akár a tudományos készültségnek, akár csak az általános műveltségnek kisebb fo­kával bírna, mint a miniszerelnök úr? Az ellen­zéknek e kicsinylése tehát csak erőltetett szellemeskedés. De van a kormány szócsövének egy érdeke­sebb vic­cze is, még­pedig a czikk legvégén, midőn éppen a komolyat akarja adni. Azt mondja ugyanis, hogy a nemzeti pártnak mos­tani viselkedése folytán nem lehet igénye (An­wartschaft) k­ormányzóarciepje nagyon komoly nyilvános életünkben. „Mi (tudniillik a P. Ll.), őszintén sajnáljuk ezt ama tehetségek és jellemek miatt, melyek a nemzeti pártban elvesznek (ver­sumpfen und versauern), holott hivatásuk és kö­telességük volna, hogy az aktív politikában részt­­vegyenek. Nem először panaszoljuk ezt.“ . . . Szegény nemzeti párt, mely annyira megfeled­kezik „hivatásáról és kötelességéről!" Pedig a kormány szócsöve nem ma először figyelmezteti e hivatására és kötelességére. Bánffy bizonnyal már elő is készített mindent, hogy a nemzeti párt „tehetségei és jellemei” végre hivatásukat és kötelességüket az aktív politikában teljesítsék. A kiegyezést Ausztriával csak azért dolgozták ki oly lelkiismeretesen hazánk érdekeinek és törvé­nyeinek megfelelően és minden kvótafelemelés kizárásával, hogy Horánszkynak csak oda kelljen ülnie Lukács minister helyére és nevét aláírnia. Bánffy epedve várta a pillanatot, hogy helyét átengedje Apponyinak és Apponyi által mielőbb keresztülvitetni lássa a választási törvény reform­ját­, a közigazgatás purifik­áczióját, a tisztviselők szolgálati pragmatikáját és más hasonló refor­mokat, melyek Bánffynak leghöbb óhaját képezik. Gróf Tisza István már régen magába fojtani kénytelen egy kész üdvözlő beszédet, melylyel a Lloyd-épületbe vonuló nemzeti pártot a liberális párt zugó éljenzése és dörgő tapsai között fogad­hassa. fis­ime most mindennek vége. A nemzeti párt maga rontotta el a dolgát, pedig a kor­mány lapja már többször figyelmeztette. De furcsa is ez a P. Ll., sohse szól idején. Mindig csak éppen akkor fedezi fel hivatásunkat és kötelességünket az aktív politikában résztvenni, mikor a legjobb harczikedvben vagyunk és a kormányt szorongatjuk. Pedig voltak már kedve­­­­zőbb"pilanatok is­­"azelőtt is, meg most utóbb is , hogy csak egyet említsek : a kiegyezési pro­vizórium tárgyalása alkalmával, mikor a kor­mánypárt jobban tapsolt Apponyit beszédének, mint a saját párthívei. Hát hiszen egy pár el­ismerő szót juttatott a kormánypárti sajtó a nemzeti párt vezérének ilyenkor is, de nagyon óvatosan hallgatott arról, hogy „hivatása és kö­telessége volna, az aktív politikában résztvenni." Sőt a közigazgatási reform tárgyalása alkalmá­val Tisza István, a kormánypárt hallgatag helyeslése mellett előbb komplimentírozta ki a nemzeti pártot a Lloyd-épületből, mielőtt az még gondolhatott volna arra, hogy be­megy. Nohát ily előzmények után ne vegye a­­ P. L­. rossz néven, ha csikkének éppen azt a részét, melyben a komolyat adja, veszem a leg­­tréfásabbnak. Én azt hiszem, hogy ez a szegény nemzeti párt majd csak meglesz valahogy, talán jobban is, mint a Bánffy-kormány. Hiába mondja a kormánylapja, hogy a kormánypárt erősen áll, mint „egy kőfal — és minek tagadnék? — oly érzéketlen is a támadásokkal szemben.“ Hogy rendes parlamenti tárgyalásoknál az ellenzéknek minden érvelése a kormánypárttal szemben nem egyéb, mintha falra borsót hányna, azt sajnos régóta tapasztaljuk és tapasztalja az ország. Hiszen éppen azért vagyunk kénytelenek, ke­ményebb ostrom alá venni e falat. Hogy ezzel szemben is oly nagyon erősen fog-e állani, majd csak elválik. Egyelőre is az ellenkező mellett bizonyít panaszos hangjuk, a klotürrel és az új választásokkal való fenyegetődzésük. A miniszer­­elnök már nem ül oly hetykén a székében, hanem a folyosón bujkál. Miniszertársai, kik máskor a legtárgyilagosabb beszédekre is nem ritkán vajmi kihívólag szoktak felelni, láthatólag kellemetlenül váltják fel egymást a képviselő­­házi őrszolgálatban. A többség arc­án sem tük­röződik vissza valami nagy öröm a fölött, hogy neki benn kell ülnie és nap nap után végighall­gatni azt a bűnlajstromot, mely elsősorban a miniszerelnököt illeti. Nem is eshetik nekik jól, hogy az kinek elől kellene állania a csatavonal­ban, félénken félrevonul, és hogy a kormány­párt kiválóbb tagjai is távol maradnak az ülésektől. Még­hozzá a ministerelnök úr folytonos elin­tézetlen becsületbeli affairerei! Lovagias nemzet volt a magyar mindig út becsületére érzékeny. Ez a tradíczió m­ég ki nem veszett. Sok ember túlteszi magát Istenen és a valláson, de gentle­­man-karakterére féltékeny. Bánffy ministerelnök ellenben egyik affairból a másikba botlik. Alig hogy a levéltitok megsértése és avval kapcsola­tos valótlan nyilatkozatai némileg feledésbe mentek, felállott egyik híve és a kitüntetésekkel való üzérkedésről vádolta. Ezt nem tisztázta és most két hét óta folyton ráolvassák a^provizó­ — BUDAPEST, KEDD ____________HAZAN­K ______________ 1898. NOVEMBER 1. 262. SZÁM. többség tulajdonítja a vesetu ...,szerepe Poso­nyfinak, azért kell, hogy a kompakt majoritásra hatással legyen a szoboszlói beszéd, a minek az értékét legjobban emeli az ugrai beszámoló. "Á trendezett mindent. Este kocsit hozatott. A legpságos asszonyt felöltöztette, ráadta a me­­csiba 'üper bundát. Látta, a mint beült a ko­­kimennek.vplt Elgondolta, hogy ezek most büszke asszon?!Pásan díszített emlékhez s ez a lem, gyászruhája­a nem is tudja, mi a szere­­esteni férje sírján? nem 10S egy könyet sem gyászára gondolt. ’ fejéi nem szeretett. A maga csokor friss ibolyát titál gyertyát, meg egy a temetőbe ő is Egy Jóskájába. Azzal kiment sirt tud­ottan. Óda fogja behorpadt, félreeső emlékének szánt virágot A a bánatát s a férje bántotta, hogy másokat is tal£elé tartott- Szi­nte nő térdelt a fakereszt előtt n0.^’ Gyászruhás férfi, kendőjével a nő szemét törilt? nyuAlánk asszony közelébb lépett. Nem hittetve­ ,a A méltóságos asszony volt. A mint szemenek, látta, megfogta a férfi kezét s eléje me“41 Ameg" édes Anna, Kálmán megkérte a kezemet , a­la’ hozzá megyek. Szegények leszünk, de bolta­­? Velünk jön maga is, ugy­e?" Ilyen hangon­ hahotta szólani. Szeme csodálatosan fénylett”­ mint ránézett. Hát van szive mégis! Anna asszony nem tudott mit szólni, csak odatűzte a két gyertyát a behorpadt sirra, mellé tette az ibolyacsomót s letérdelt imádkozni. Azok ketten melléje térdeltek szinte, tovább aUZ0^6Um0n a ^nyes lobogtak Két sir. A Czenktető még alkonyati pírban ég; a dór csípte, biborszinü lomb nesztelenül hull az erdei ösvényre. De lenn a síkot már elnyelte a köd. Csak valami vereses, izzó fény világít. A bo­­lonyai temető. A halottaknak ég a gyertya. Csak­úgy tódul a nép a temető felé. Sokat a bánat visz, többet a kíváncsiság. Nevetgélve, tréfálva mennek kifelé, kíváncsian sugdosva nézegetik a sírokat. Ez itt a Baj­kayak sírboltja. Ezernyi láng árad belőle szét. A fedőlap csakúgy roskadozik a koszorúk terhe alatt. A gyászoló család ott térdel köröskörül. A pompás márvány em­lék ott ékeskedik. A rácson kívül szegény asszony húzza meg magát. Kusza, őszes haja rendetlenül liheg sovány arcza körül. A bolond Petákné. „Én is eljöttem, Bajkay György, tisz­tességet tenni a sírodhoz. Add vissza férjemet, a­kit halálba kergettél. Add vissza kis gyerme­keimet, kiket a te kegyetlenséged ölt meg. Add vissza a kenyeret, a­mit kivettél a szánkból." A kiváncsi tömeg közelebb szorul. Mohón hall­gatják a szegény, eszét vesztett asszony beszéd­jét. Nézik kusza haját, rongyos ruháját. „Arra kértünk, Szent György napig várj még. Addigra akad kereset. Megadjuk a házbért meg a tarto­zást. Kicsinyeink betegek voltak. De te ránk mozdultál. Eleget vártál már. Elfogyott a türel­med. Pusztuljunk a házadból koldus-pereputty. És kitettél a téli hidegre. Fagyott. Gyermekeim fáztak. Kenyeret kértek. Az uram munkát kere­sett, nem talált. Én egy üres színben húztam meg magamat velük. A láz égette őket. Ott nem terték a hideget. Az uram kéregetni ment. Elhatották. Nem tudta nézni éhező porontyait. Felakí­ztatta m­agát. Én nem vigyázhattam rá. Beteg germekeimet kellett ölemben tartanom. Jólelkü emberek megszántak. Uramat eltemették. Nekem s két kis pondrómnak szállást adtak; a jSP v.°^‘ Gyesre kiterítettem mind a kettőt. Add vissza őket, Bajkay György. Minek vitted el őket, hisz neked nem kellenek. Te hirtelen halállal haltál meg, megölt a harag akkor, hogy minket elkergettél. De minek kellettek neked ők, az enyémek ? Te nem voltál az anyjuk. A te szived nem hasadt meg utánuk . . .“ A kiváncsi tömeg fázódva szétoszlik. Ott, a fényes sírboltban a pompás sirkő roskadozik a koszorúk súlya alatt.• A kis falu egyetlen utczáján térdig érő sár. A kisded ablakokból kivilágit a lámpafény s megcsillan benne egy-egy pocsolya. Csend van. Csak egy-egy kutya ha elvakkantja magát. De lassankint az elhagyatott utcza megnépesedik. Gubákba burkolt alakok­ egyenkint jönnek ki a házikókból s a czupogó sárban bandukolnak a temető felé. Átmásznak a régi temető árkán, bukdácsolva mennek a behorpadt sírok közt, megbotolva egy-egy megdőlt fejfában, csonka ke­resztben. Oda tartanak, a­hol sűrűn nőtt jegenyefák, ákáczok sötétlenek. A fák alól gyenge mécsvi­lág dereng át a könnyű ködön, a­mely ott kú­szik a sírok felett, a fejfákon. A bekerített, kis­ded sír tövében sugár fiatal leány térdel. Már elkapargatta a hantról a száraz avart; már be­­tűzdelte a fa közé a gyertyákat; már rákötötte az eleven borostyánból font koszorút a mohos keresztre. Meggyújtogatja a gyertyákat, fohász­kodik egyet; azután csak ül, csak ül összekul­csolt kézzel a sír előtt, csak bámul a lobogó lángba. És elgondolja életét, hogy milyen egye­dül áll ő most a világban. Testvérei, mint az oldott kéve, szétszórva. A­ki őket összetartotta, az édes­apa, már itt pihen édes­anyjuk mellett. És az otthon, az a meleg, boldog fészek, fel­dúlva. Nem várja őt többé haza senki. A régi otthonban idegen tanyázik. A vén fák gyümöl­csét idegen kéz szedi; árnyékukban idegen pi­hen. Az ő kedves játszóhelyeik felszántva, kuko­­riczával bevetve. És ő most hányódik a nagy világban s talán többé sohasem lesz otthona. És megijed az élettől. Miért is hagyták itt szü­lei? Miért nem vitték el magukkal? Miért nem

Next