Hazánk, 1899. augusztus (6. évfolyam, 182-208. szám)

1899-08-01 / 182. szám

1899 HATODIK ÉVFOLYAM 182 SZÁM BUDAPEST, KEDD, AUGUSZTUS 1. HAZÁNK SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Llpót-utcza 43. sz, Teiefonszám 56-23. Kéziratokat nem adunk vissza. Szerkesztik: BAROSS KÁROLY és KORBULY JÓZSEF. ELŐFIZETÉSI AR: Egy évre 14 írt, Félévre 7 Irt. Negyedévre 3 írt 50 kr. Egy hóra 1 írt 20 kr. Egyes szám ára 4 kr. Vidéken 6 kr. Pályaudvarokon 6 kr. Ébredésünk. Budapest, Julius 31. Az újságíró Magyarország históriáját írja, mikor összerója a tegnapi nap törté­netét. Mert történelmi események sorába iktatódik a megemlékezés Petőfiről, ügy tűnik fel előttünk az országos ünnep, mint hosszú kínos álom után az ébredés. Mi­kor öntudatára jutunk annak, hogy a li- dércz, amely ült a mellünkön, fojtotta szabad lélegzésünket, a fojtó levegő, amely szorította bennünk a vérnek keringését, a szívnek dobogását, egyszerre eltűnik, meg­semmisül. És érezzük, hogy vagyunk, élünk, mint nemzet teljes szabadságában nagyjaink tiszteletének, mikor nyomasztó gözkörként nem üllepedik gondolkodásunkra, lelküle­tűnkre a mindennapi élet nyomorúsága. Visszafordulhatunk a lelkünk mélyében ápolt tradicziókhoz, az opportunizmus még a gyengébb lelkekben sem emel gá­tat arra, hogy az érzelem a maga teljes szabadságában meg ne nyilatkozzék. Erre tanít bennünket a tegnapi nap története, annak a napnak a históriája, amelyen az egységes, osztatlan, az ideáloktól hevülö magyar nemzet a Petőfi szellemé­nek homálvtalan tükrében megpillanthatta saját magák Az eszmények kultuszának virradatát komor, nehéz idők előzték meg. Kezdte fe­ledni a magyar egykori vezéreit, hogy annál gondtalanabbá hajtsa fejét igájába a múló nap hatalmasainak. A századvégi magyar­nak igazi fin de siécle iskolája volt. Meg­tanították ebben, hogy feledje el Szé­chenyit, minél kevesebbet emlékezzék Deákra, Andrássyról alig maradjon egyéb emlékezete, mint az, hogy temettek egy lovassági tábornokot. A hazát a doktrinérek mesterségesen árnyékozták be az állameszme rideg, sen­kit sem melegítő tanával; vizsgálni nap­fényen, hogy a közéletben megvan-e a tisztaság, becsületesek-e a hatalmasok, ha­zafiak-e a hatalom kezelői — a hatalom villámait röpítették le a vakmerőre. Gróf Károlyi Istvánt, aki ma az egész or­szág együttérző lelkesedése mellett szól a reményről, hogy el fog pusztulni a kor- rupezió, kiátkozták néhány évvel ezelőtt, mert hirdetni merte, hogy a becsület csak egyféle s azt nem lehet váltogatni a poli­tikai élet divatja, avagy szüksége szerint. Hogy ide eljutottunk, az nagy jele an­nak, hogy a megromlás csak rétegekre terjedt. Hogy innen tovább haladjunk, arra biztató a nemzetet elfogó általános lelke­sedés, amely nem lehet szalmatüz, hanem a hamu alá takart parázs égető tüze. Nemzetünk újjászületésében a fehéregy­házi sirhant, a budapesti szobor nem je­lent utolsó stácziót. Sőt bízva bízunk abban, hogy épen a Petőfi lánglelkének szikráitól most fogott igazán tüzet az eszmények kultusza és innen, ettől e nagy emlékezéstől gyűl ki a kegyelet lobogó fáklyája, a mely­nél újra megjelennek a nemzet előtt az immár elfelejtett nagyok és legnagyobbak. Hiszünk abban, hogy sem Deák, sem Széchenyi, sem Andrássy nincs örökre el­temetve a magyar előtt. Nekünk szüksé­günk van arra, hogy a legnagyobb ma­gyar, a ki bevezette ezt az országot a nagy világ forgalmi és gazdasági egysé­gébe, de nemzete sajátos jellegéből sem­mit elalkudni, lehorzsolni nem engedett, a megemlékezés szent tüzénél tanulságul, okulásul visszaidéztessék épugy a fogékony, és minedn jóra hajlandó ifjúságnak, valamint visszariasztásul azoknak, akik a század­végi jelszavak alatt gazdasági politikát csi­nálnak édes önmagoknak. És ha valaha, úgy most van szüksége ennek a nemzetnek, hogy a Deák és An­drássy alakja sohasem tűnjék el előle. Nagy betegségből gyógyult ki a nem­zet. Minő a gyógyulás? Gyökeres, avagy még mindig vannak körülöttünk csirái a ragálynak, amelyek újra kivirágoztathatják az ischli nefelejtset, s erőre segíthetnék a kiirtásra váró korrupeziót. A tiszta, becsületes alkotásaiban erős poli­tikai élet nagy alakjainak az igazi tiszte­lete — amelynek felderülését várjuk — elűzi e kísérteteket. Budapest, acgnsztns 1. Az a 40 millió métermázsa búza a Neue Freie Presse szérűjéről nem akar kipusz­tulni. Beszélhetnek szakavatott gazdák a próba- cséplések silány eredményéről, állíthat a föld- mivelési miniszter reális termésbecslést: annak a 20 millió métermázsának ott kell lenni a ki­rakatban. Pompás minőségben, gyönyörű színben, igazi, súlyra kitűnő kvalitásban. De csakis a ki­Sirbaut és szobor. — A Hazánk eredeti tárczája. — Segesvár, julius 30. I. Itt állok a legszomorubb csatamezőn. Ahogy belemerül borús tekintetem a messzeségbe, még ködök fekszik meg a fehéregyházi csatasik határait, mig itt mellettem, körülöttem ezer és ezer ember tolong ünnepelve, zajongva s az egész képre káprázatos fátylat borit a szárny- bontó napsugár. Csudás kép ! íme menték lobognak, százránczu ingujj röpköd, paripák dobognak, a patkók csat­togása liallik és ott a dombok alján dörren az ágyú... Czifra inges, czifra mentés leventék robognak horkoló paripákon, a tekintetük villog, a napbarnított arczukon a nemes büszkeség lángja ég. Mi hozta össze ezeket a daliákat ? Amott fekete ingujjban, nyitott dolmányban a bihari lovasok, itt a jászkunok, távolabb panyó- kára vetett mentében, testhez simuló magyar ru­hában az udvarhelyszékiek. Mi vezette e délczeg leventéket a vadvirágos csatasikra ? És mi a többi ezernyi-ezer embert? Azt a szekértábort ott a lankás oldalon, ezeket a csillogó urakat az ország nagyjait, a délibábos rónák, az égszaggató bérezek népét ? Ágyú dörren . . . Talán harcz van itt, hazaszerető népnek titáni harcza ?. . . Elfogulva nézem a káprázatos képet és előt­tem áll a lánglelkü költő alakja, a mint egy nem kevésbé káprázatos képen borongott el lobogó tekintettel — ötven év előtt! . . . Amott a lankás oldalon a szekértábor . . . ott vágtatnak robogó paripákon vülogó tekintetű daliák . . . elől Osztrolenka hőse. Kozáklovasok yomulnak ott előre . . . Agyú dörög . . . Omlik a vér . . . Vége! . . . Itt állott félszázaddal ezelőtt a dalnok itt resz­ketett meg nagy lelke kétségbeesett fájdalomtól, látva, mint hull porba népének virága. . . Oh, szent ez a hely! Magyarok, imádkozzunk 1 . . . * Ezernyi ezer ember tódul a szent sirhoz. Újra eljött a nagy temetési nap. Hullanak a ko­szorúk négyszáz honvédhősnek csöndes nyugvó­helyére, a szent halomra, a mely alatt a hősök hőse, a dalnokok dalnoka szövi merész, egetvivó álmait — világszabadságról . . . Petőfi 1 Ez az egy szó lebeg minden ajkon, ez a név itt az imádság ! A dalnok izzó lelke itt lobog s azoknak, a kik beszédekben újra te­metik a halhatatlant, ez az izzó lélek ihleti ajkát örökszép imádságra. A szent sir előtt fehér ruhás lányok állnak. Kosár a karjukon, melyben virág és kavics van. Virág a fehéregyházi csatasikról és kavics, med­réből a kis Sárpataknak, ott a ködbevesző ha­társzélen, ahol utoljára látták borús tekintettel merengeni a dalnokot. S a kis leánykezek fáradhatlanul osztják a vi­rágot és kavicsot az ünneplő népnek. Gyöngéd figyelem, melyet csak ártatlan leánylélek gondol­hat ki. A fiatal honleányok: báró Eichelburg Adrienne, Kedves Margit, Lendvay Gabriella, Fü- löp Ilonka és még többen igy áldoznak a dalnok emlékének. De ime beszél a székelyek szónoka. A fehér­egyházi csatasikon messze dörög a szó s ott a lankás hegyoldalon mozdulatlan a szekér­tábor. Ötezer székely imádkozik! . . . Szent pil­lanat ! És kérdi a szónok: — Itt vagy én székely népem ? Itt vagy-e ünnepelni a szabadság-dalnokot, a szabadság­hőst ? A székelytábor megmozdul. Föllobognak a te­kintetek, kigyulnak az arezok s ötezer ajakról zug a szó : — Itt vagyok ! Itt vagyok ! Oh, te derék, igazlelkü székelynép, Gábor Áron romlatlan tiszta népe. Mennyi benned a kegye­let. mennyi a szeretet! Hargittán túli országod­ból eljöttél, hogy leborulj a nagy költő sírjá­hoz, hogy a te meződ virágait is ráhintsed arra a szent sírra, amelynek legnagyobb halottja any- nyira szeretett téged. Én édes székely népem de boldog vagyok, hogy én is székelynek szület­tem ! . . . * Öreg, ránezos, fehérhaju asszony áll a sir előtt. Karton kendő van a fejére huzva, reszkető kezében olvasót szorongat. Körötte megáll a to­longó sokaság és áhítattal nézi a fehérhaju asz- szonyt. A fehérhaju asszony imádkozik. Mellette egy csöpp kis fiú áll.Mezítláb, ingujjban, árvalányha- jas, bokrétás kalappal a fején. A kis fiú szepeg és félénken fogja a fehérhaju asszonynak, a nagy- anyónak a szoknyáját. ' A nagyanyó egyszerre csak leborul a földre. Reszkető ajaka ráforr a barna rögökre. A sze­Lapunk mai számához fél iv melléklet van esatoiva.

Next

Sign up Sign up
/
Thumbnails
Contents