Hazánk, 1900. május (7. évfolyam, 102-127. szám)

1900-05-01 / 102. szám

VII. évfolyam, 102. szám, Kedd Budapest, 1900. május 1. SZERKESZTŐSÉG Budapest, VHK Szentkirályi­ utca 28. Kéziratokat nem vissza« Telefonszám 56—23. Felelős szerkesztő és lap tulajdonos: KORBULY JÓZSEF. Helyettes szerkesztő: JANCSÓ DEZSŐ. Előfizetési ára: E0®sz évre 28 kor-I Negyedévre 7.— kor ========• Félévre ... 14 « I Egyháza _2.40 « Egyes szám 8, Vidéken 10, Pályaudvarokon 12 fillér. álorcosság: Budapest, április 30. A látszólagos nyugalom mellett, amely szinte rányommaszkodik a politikai hely­zetre, elég bajunk van nekünk magya­roknak. Talán több, mint mikor a legerő­sebb szenvedélyek szitotta harcban egyik fél kereste a haza jogát és igazságát s a másik fél védte körömszakadtáig a maga vélt jussát az uralomhoz, ahhoz az ura­lomhoz, amelyre annyi közéleti bűnözés­sel szerezték meg a tisztán formális jogo­sultságot. Akkor nyílt parlamenti harcokban mér­kőztek a politikai pártok. Az ország színe előtt ma olyasforma helyzet kezd kiala­kulni, melyben a felelősségnélküli egyéni­ségek diktálnak, vagyis inkább akarnak dolgozni megfélemlítéssel, presszióval. Va­lami kamarilla-rendszer kezd­ közéletünk­ben lábrakapni, csakhogy ez a kamarilla nem székel Bécsben, hanem itt van kö­zöttünk, itt törekszik diktatúrára, itt ítél­kezik elevenek és holtak fölött, vizsgálja a szíveket és veséket, de körülveszi ma­gát a cselszövés minden rejtett hálójával, nehogy valaki bele­lásson ebbe a túl modern szervezetbe. Jól méltóztassanak megérteni, mi nem az erős szónak, a heves támadásnak, a kérlelhetlen harcnak üzenünk háborút. Nem, mert mindezek benne voltak a mi küzdelmünkben, ez eszközöket kezeltük mi is azzal a kíméletlenséggel, amelyet a viszonyok igazoltak, az emberek megérde­meltek. És alkalomnak — igazi nagy al­kalomnak — aztán bizony hasonlóképpen cselekszünk. De erre alkalom kell. Ha a közszabadságot megint lábbal tiporják Magyarországon, ha a parlamen­tarizmus üres formái által évtizedekig lep­lezett abszolutizmus újra rátörni készül az országra, akkor mi ismét szembe fogunk állani azokkal, akik ma minden­nap ürügyet találnak arra, hogy a nem­zetnek különböző felekezeti és társadalmi rétegeit egymásra uszítsák. Mert az a titkos harc, amely a dolgok fennálló rendje ellen folyik s mindennap abban a dicséretre méltó törekvésben kulminál, hogy a vezető egyéniségek közül egy-egy kivégeztessék, semmi olyan esz­ményi törekvés, amelyért valaha pártok a fegyvereiket összemérték. A Bánffy sajtó­jában szított rágalmazási és gyanú­sítási hadjárat eddig oly vértelen, oly silány motívumokkal dolgozik, hogy tu­lajdonképpen inkább a liberalizmus an und für sich Sein-ja fölött versenyző német Staatslexikon-gyártók kaphatnának hajba emiatt, ha abba gonosz kiszámítás­sal a felekezeti béke feldúlása bele nem vonatott volna. Itt van ennek a hadjárat­nak a gonosz kelevénye és ez az oka,­ hogy azzal komolyan kell foglalkozni, megmutatván a magyar társadalomnak, amelynek becsületes egységén akarjuk mi megalapítani a magyar nemzeti politikát, hogy a Bánffy-sajtó zugprókátor fogásai elevenbe mégsem várnak. Ha az a főudvarmester úr azt íratná a sajtójába, hogy szánja-bánja bűneit, ame­lyeket a közszabadság ellen elkövetett, ha nyíltan bevallaná, hogy önző érdekből nagyra engedte növelni az osztrák köve­teléseket, ha vallomást tenne arról, hogy oktalanul engedményeket tett a militariz­­musnak, ha penitenciával járulna a nem­zet elé, mert idegen pénzhatalmak segít­ségével meghamisította a nemzet közaka­ratát, akkor lehetne vele beszélni, külö­nösen pedig akkor, ha felelősség nélküli állásából kilépve, olyan helyre állana, ahol az egész ember látszik. De ezt báró Bánffy Dezső nem teszi, hanem cége alatt folyik a szabadelvű pártnak, a kormánynak az üldözése az ürügy alatt, hogy sem a párt, sem a kor­mány nem szabadelvű. De hát hol van Magyarországon a szabadelvűség proto­­típusa, amelyhez hozzá kell igazítani pártot, kormányt, épp úgy, mint a méter­­mértéket a párisi etalonhoz. A Bánffy-táborban semmiesetre sincs ez a hitelesített szabadelvűség. Van más. A A HAZÁNK TÁRCÁJA. Május kisasszony. A Hazánk eredeti tárcája. Irta Pakots József. Május kisasszonynyal valahol a városligeti tó tájékán találkoztam. Egy aranyszőke babával sétálgattam karonfogva, amikor Május kisasszony hirtelen elénk toppant és gúnyosan a szemünkbe kacagott. Ez a kacagás úgy hangzott, mintha egy bokor gyöngyvirág harangocskái verődtek volna össze. Az én aranyszőke babám ijedten nézett rám: — Látja, — mondta remegve és a karomat hevesen magához szorította, — látja ? Nem megmondtam, hogy meglátnak? — Oh, semmi — feleltem mosolyogva, — a kisasszony régi ismerősöm. Május kisasszony ezalatt kedveskedve simo­gatta az én kis aranyszőke babám kipirult arcát és jóakarókig mondta: — Szép leány . . . Május kisasszonyon hófehér, muszlin ruha volt. A puha ráncok közül halaványkék szemű ibo­lyák kandikáltak ki s a hajából, mely acélkék­­fényes volt, remegő gyöngyvirágok hullottak alá. A kék szeméből bűvös fény sugárzott, amely körülölelte az egész karcsú termetét. 1ia, az én kis aranyszőke babám, karikára nyi­totta a csodálkozástól a szemeit és ártatlanul megkérdezte. — Hol rendelte?­­­— Mit? ■ ■■ v-'-v- j — A szép ruhát. A gyöngyvirágok újra csilingeltek. Május kis­asszony kacagott. — Oh, ez nagyon régi ruhám. Bizony. Én is kacagtam. Aztán tovább mentünk. Hárman. Május kisasszony karonfogta Ilát. Előreszalad­tak és ingerkedtek velem. Ilának kibomlott az aranyszőke haja és mint egy napfényes hullám reszketett a levegőben. Csak mentem. Virágillat hömpölygött a leve­gőben és a fák között a szellő kacagott. Május kisasszony közben meséket mondott Ilának. Lassabban mentek és Ila ráhajtotta fejét Május kisasszony vállára. Elmélázva hallgatta a szép meséket. A szellő se kacagott, a madarak is némán rebbentek a levéllomb alá, talán ők is a mesét hallgatták. Ila álmodozott. Egyre vontatottabb lett a járása s egy vadvirágbokor mellett leült. Május kis­asszony ekkor megfogta a kezemet és odatette az Ila kis kezébe. És Ila, a kis aranyszőke baba, odahajtotta arcát az enyémhez és mosolygott. — Milyen szép mese — suttogta halkan — és lecsukta a szemét. Május kisasszony kacagva intett és halkan odasugta nekem: — Csókolja meg . . . csókolja meg . . . A virágillat reszketett körülöttünk s a vad­virágbokron a virágok mosolyogtak. Megcsókol­tam fiát. És hallottuk a gyöngyvirágharangok csilinge­­lését s még valami suhogást és mire föltekintet­tünk, csak magunk voltunk. Május kisasszony eltűnt. Hazavittem Hát. Mikor elbúcsúztunk, egy köny csillogott a szemében és sóhajtva mondta: — Mlyen szép mese volt . . . S én visszamentem. Május kisasszonyt akar­tam fölkeresni. Meg akartam köszönni neki, hogy oly jó volt Ilához és hozzám s hogy közelebb hozta a sziveinket. Kerestem. A vadvirágbokron, amely mellett az előbb ültünk, ott találtam egy muszlin­foszlányt. A ruhájából maradt itt. Az után hala­ványkék ibolyák, sápadt gyöngy­virágok feküdtek, a ruhájából, a hajából hullottak ki. És mentem az elhullatott ibolyák és gyöngyvirágok nyomán. Rikoltó lárma, zűrös kiabálás hangzott mesz­­sziről. És siettem arrafelé. Réztányércsengés, fül­bontó sipolás, mámoros kacaj, kiabálás fogadott. Apró sátrak közt izzó szemű férfiak és nők ültek, egymás ölében, hancúrozva. Kiabáltak, veszekedtek, kacagtak és ittak. Magasüvegekben habzott az ital. S a fülbántó zaj, dobzengés és rikoltozás közepette vérvörös ruhában, összeku­szált röpködő hajjal ott táncolt eszeveszettül, li­hegve, izzadó arccal — Május kisasszony. A sö­tét hajába izzó pipacsvirágok voltak beletűz­­delve s a vérvörös ruhája libegett-lobogott. S amig táncolt, a kezében egy pergő dobot rázott és rikoltó hangon énekelt hozzá. Körülötte nagy volt a csoportosulás. Részeg férfiak rut szavakat dobál­tak felé s olyik derékon kapta és táncolt vele. És Május kisasszony fáradhatlan volt. A fér­fiak egymásután dűltek ki mellőle s ő még egyre dobogott, táncolt és énekelt. Végre megpillan­tott. Ekkor odaugrott hozzám és kacéran nézett a szemembe. — Jöjjön — lihegte — táncoljunk! Tagadólag intettem. — Nem! * — Ostoba! — folytatta megvető mosolyával. •— Hiszen Ila úgy sem szereti. Csak én beszél­tem a fejébe. Tudja, azok a mesék ... a má­morba ringató szép mesék . . . Hidegen megfordultam. Borzadtam tőle most és szomorú lettem. — Milyen rossz leány, milyen­­ romlott leány

Next