Hazánk, 1900. október (7. évfolyam, 232-257. szám)

1900-10-02 / 232. szám

SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL Budapest, VIII., Szentkirályi­ utca 28. Kéziratokat nem adunk vissza. Telefonszám 56—23. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: KORBULY JÓZSEF. Helyettes szerkesztő: JANCSÓ DEZSŐ. Előfizetési ára: Egész évre 28 kor. ===== Félévre lé­p Negyedévre 7.— tor. Egy bóra_2,00 a Egyes szám 8, Vidéken 10, Pályaudvarokon 12 fillér. Tisztelettel kérjük azon előfizetőinkét, akiknek előfizetésük szeptember v­égé­vel lejár, szíveskedjenek előfizetései­ket minél előbb megújítani, nehogy a lap szétküldése körül fennakadások tör­ténjenek. A főispánváltozások: Budapest, élet. 1. Ismét főispánváltozásokról beszélnek a sajtóban s több bizonyossággal, mint valaha. Különféle forrásból származó egy­behangzó jelentések megerősítik ama múltkori értesülésünket, hogy a belügy­minisztériumban egész komolyan hozzá­fogtak a főispán-kérdés rendezéséhez s ennek a következményeképpen Széll Kálmán miniszterelnök mint belügyminisz­ter két főispánváltozásra vonatkozólag tesz előterjesztést a felségnek. úgy vagyunk értesülve, hogy ez alka­lommal megtörténik a kinevezés a sárosi főispánságra s nem következik be az a furca állapot, hogy Szinnyey­ Merse úr, bár más jellegű megbízatással, de előbb vétessék vissza az állami kegyelembe, mint utódja kineveztessék. És még több égetően sürgős főispán-kérdést szándéko­zik elintézni a miniszterelnök mostani bécsi útja alkalmából, úgy, hogy a jövő héten megnyíló parlamenti ülésszak leg­alább néhány kellemetlen ügy kiküszöbö­lése következtében annál több erővel foghat munkához. A legfőbb ideje már, hogy a belügyi kor­mányzat hozzáfogott a főispánkérdés ren­dezéséhez. Mert bizony sok idő mullott el a hamleteskedésben, amelynek a lassú megfontolásai s idegenkedése minden ha­tározott cselekménytől nagyon sok törvény­­hatóságban egyenesen megakasztotta a komoly munkát, amire éppen ebben a gazdaságilag és társadalmilag válságos időkben nagy szükség volna. Annyival inkább, mert annak a meg­dönthetlen igazságnak, amit gróf Apponyi Albert fejezett ki jászberényi beszámoló­jában, hogy a jog, törvény és igazság uralma s ezzel a pártok kiengesztelése, amily őszintén volt hirdetve s amily kifogás­talanul érvényesül a központban: ez oly nehezen hatja át a perifériákat: a főispán­kérdés hosszú stagnálása adott legbősége­sebb táplálkozást. A perifériákon bizony nem omlottak le ma sem a régi bástyák, amelyek vélt erőssége mögé megvonta az a hadsereg, amely a mai rendszert politikai ábrándozók későbben korábban, de­ bizonyosan elmúló átmeneti korszakának szokta tekinteni. Kezökben a saját céljaiknak megfelelő­­választás tisztá­­val, hátuk mögött a főudvarmesteri sajtó, a felekezeti izgatás e központi gyújtó­állomásnak a dühös támadásaival a fenn­álló politikai rendszer alatt napról-napra erősbödött a remény, hogy a letört reakció még lábra kaphat s visszaállít­ható lesz ebben az országban a rideg pártkeretre támaszkodó leplezett abszolu­tizmus, amely nem halt meg, hanem csak szunnyadozik s erőt gyűjt arra, hogy a raffináltan intézett manőverekből mikor készíthet gyors és erős támadást a saját maga feltámasztására. Látható oszlopai voltak ennek a takti­kának az átöröklött főispánok, akik gyen­gék voltak arra, hogy nyíltan, őszintén­ megmondják, hogy tehetségeiknek, poli­tikai és közigazgatási nevelésüknek az új levegő nem való. Ezekhez ragasz­kodott a régi gárda, amely külön­ben arról is nevezetes, hogy sohasem vállalta el a gazdátlan támadások apa­ságát, de az ezekből növekedett fattyú­hajtásokat mindig a saját maga javára melengette, érlelte. Talán megváltozik most ez a kellemet­len helyzet, amelynek a további fentartása már azért is veszedelmes lett volna, mert abból azt lehetett volna kimagyarázni, hogy a kormány vagy ismeri a maga rej­tőzködő ellenségeit, vagy pedig azok mögött olyan hatalmakat sejt, amelyekkel nem mer szembeszállani, annak az álta­lános megtisztulása érdekében, amelyek kötelessége ennek a rendszernek keresz­tülvinni, ha csak a tehetetlenség bélye­gével nem akarja magát megterhelni a magyar közélet előtt, amely nagy remé­nyekkel várta az erők egyesítéséből folyó A HAZÁNK TÁRCÁJA A hozomány. Irta: Upor Gejza. Mátyás, Magyarország ki­rálya Jó reggelt, urak! Ha vala­mennyien meg nem jelentek előttem, fejeiteket vesztitek. Budán. A király. E rövid, de velős tartalmú rendeletet kapták egy szép reggelen nemes Buda városa magisztrá­tusának tagjai. És jön nagy szörnyülködés a jámbor városatyák között. Egyikük sem tudta elképzelni, hogy mi okból folyamodott a szigorú, de máskülönben kegyes király e rideg felszólí­táshoz ? Történt pedig ez azon évben, amidőn Buda város tanácsterme nap-nap mellett kongott az ürességtől, oly kevés volt a tárgy, ami fölöttt vitatkozni lehetett volna. Ennek pedig két nagyon egyszerű oka volt. A király azon emberek közé tartozott, akik ellentmondást nem tűrnek s igy a tanácskozás teljesen fölösleges formalitássá sü­­lyedt alatta; másrészt pedig a tanácsban éppúgy mint most, hajdan is feles számmal találkozának németek a budai svábok, akik dörmögtek ugyan, s izegtek-mozogtak, de hallgattak is, lévén az ellentmondás s igy a kemény vita — ősi magyar virtus. Nagyon természetes tehát, hogy a mondott nap reggelén a királyi palota fogadóterme szinültig megtelt aggodalmas arcokkal, amikről lerítt a félelemmel vegyes kíváncsiság. Mátyás fogadóterme egyike volt a leghatáso­sabb művészi alkotásoknak. Már maga a benyo­más, melyet a szemlélőre gyakorolt pompás, üvegfestésű ablakaival, magas, csúcsívben vég­ződő boltozatával s remek faragványu falaival mély és erőteljes volt, mintha a király fejlett érzéke a szép iránt összhangzatba igyekezett volna azt hozni saját hatalmas egyéniségével. A terem végén nehéz, hímzett faliszőnyeg, rajta a magyar birodalom s a Corvinok egyesített cí­merével, adta meg a háttért a nemes ornamen­­tikáju királyi trónnak. Midőn a tanácsosok száma teljes lett s az iz­gatott kíváncsiság helyet adott a nyugodt vára­kozásnak a kedélyekben, kinyílt egy mellékajtó s rajta szokatlan díszben s komoly méltósággal belépett a király. Egy halk «éljen» üdvözölte őt a jelenlévők ajkairól, amelyet a fejedelem hirte­len kérintése elhallgattatott. Mátyás helyet foglalt a trónszéken. Ekkor elő­lépett Logody uram, a város polgármestere s egyet pödörintve bajuszán, ekkér kezdé üdvöz­letét : — Uram király! Két dolog közül engedtél választani Buda tanácsurainak: vagy meg­jelenünk valamennyien kegyes színed előtt ma, a meghatározott időben, vagy kezeinkbe helye­zed fejeinket. Felség! Mi választottunk, még­pedig oly módon, amely te néked is, nekünk is kedvesebb. Ha levágatod fejeinket, kettőtől fosz­tod meg önmagadat, udvarlásunktól és alatt­valóid egyik leghűségesebb részétől, mí­g mi meg lettünk volna fosztva azon szerencsétől, hogy ne­ked kedves reggeli kívánságodért őszinte hódo­latunkat fejezzük ki!_______________________ A király arcán egy röpke mosoly futott végig. Elérte a célzást. — Helyesen beszélsz Logody. De hogy ma­gyarázatát adjam fura rendeletemnek, néhány percre türelmedet kérem. Valamit el kell nektek mondanom. Logody uram meghajtá fejét s bizonyos negéd­­del ráütött kardjának markolatára, jeléül annak, hogy hallgatja a fejedelmi mesemondást. Azután hátrafordult s végignézett társain. Azok is ugyan­azt cselekedték. Ő volt az esze valamennyinek. — Tegnapelőtt este történt. — Kezdé a ki­rály. — A könyvtár egyik ablakánál mélázva hallgattam a pacsirta altató dallamát. Az éj szép volt, a balzsamos jég, a sötétkék égbolt s a keleten ragyogó hold regényes pompája valami bámulatos, fönséges egészszé olvadt össze. Szerelmet lehelt az s vágyakat gerjesztett az emberi szívben ... A függőkért egy rejtett ösvényen két alakot pillantottam meg. Egy nő és egy férfi közeledett lassan, imbolygó léptek­kel, egymást átölelve. Szerelmesek voltak. Hogy észre ne vegyenek, a függöny mögé húzódtam. Elővigyázatom nem volt fölösleges, mert sejtel­mem beteljesült: éppen az ablak előtt álló padra ültek. Kíváncsian lestem, mi lesz ez idillnek folytatása? Nem várakoztam sokáig. A nő meg­szólalt : — Szeretsz ? . . . Édes . . . — Szeretlek ... Két hosszú sóhaj. — Ha én király volnék, László . . . — Nos? Miért e vágyakozás? — Bohó kérdés ! — szólt durcásan a leány. — Nem is tudtam, hogy te olyan elégedett és akaratnélküli vagy . . . Hát hatalmat adnék ne- Mai számunk 16 oldal. * Az 5-ik oldalon: karrikatúra. /

Next