Hazánk, 1900. október (7. évfolyam, 232-257. szám)
1900-10-02 / 232. szám
SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL Budapest, VIII., Szentkirályi utca 28. Kéziratokat nem adunk vissza. Telefonszám 56—23. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: KORBULY JÓZSEF. Helyettes szerkesztő: JANCSÓ DEZSŐ. Előfizetési ára: Egész évre 28 kor. ===== Félévre lép Negyedévre 7.— tor. Egy bóra_2,00 a Egyes szám 8, Vidéken 10, Pályaudvarokon 12 fillér. Tisztelettel kérjük azon előfizetőinkét, akiknek előfizetésük szeptember végével lejár, szíveskedjenek előfizetéseiket minél előbb megújítani, nehogy a lap szétküldése körül fennakadások történjenek. A főispánváltozások: Budapest, élet. 1. Ismét főispánváltozásokról beszélnek a sajtóban s több bizonyossággal, mint valaha. Különféle forrásból származó egybehangzó jelentések megerősítik ama múltkori értesülésünket, hogy a belügyminisztériumban egész komolyan hozzáfogtak a főispán-kérdés rendezéséhez s ennek a következményeképpen Széll Kálmán miniszterelnök mint belügyminiszter két főispánváltozásra vonatkozólag tesz előterjesztést a felségnek. úgy vagyunk értesülve, hogy ez alkalommal megtörténik a kinevezés a sárosi főispánságra s nem következik be az a furca állapot, hogy Szinnyey Merse úr, bár más jellegű megbízatással, de előbb vétessék vissza az állami kegyelembe, mint utódja kineveztessék. És még több égetően sürgős főispán-kérdést szándékozik elintézni a miniszterelnök mostani bécsi útja alkalmából, úgy, hogy a jövő héten megnyíló parlamenti ülésszak legalább néhány kellemetlen ügy kiküszöbölése következtében annál több erővel foghat munkához. A legfőbb ideje már, hogy a belügyi kormányzat hozzáfogott a főispánkérdés rendezéséhez. Mert bizony sok idő mullott el a hamleteskedésben, amelynek a lassú megfontolásai s idegenkedése minden határozott cselekménytől nagyon sok törvényhatóságban egyenesen megakasztotta a komoly munkát, amire éppen ebben a gazdaságilag és társadalmilag válságos időkben nagy szükség volna. Annyival inkább, mert annak a megdönthetlen igazságnak, amit gróf Apponyi Albert fejezett ki jászberényi beszámolójában, hogy a jog, törvény és igazság uralma s ezzel a pártok kiengesztelése, amily őszintén volt hirdetve s amily kifogástalanul érvényesül a központban: ez oly nehezen hatja át a perifériákat: a főispánkérdés hosszú stagnálása adott legbőségesebb táplálkozást. A perifériákon bizony nem omlottak le ma sem a régi bástyák, amelyek vélt erőssége mögé megvonta az a hadsereg, amely a mai rendszert politikai ábrándozók későbben korábban, de bizonyosan elmúló átmeneti korszakának szokta tekinteni. Kezökben a saját céljaiknak megfelelőválasztás tisztával, hátuk mögött a főudvarmesteri sajtó, a felekezeti izgatás e központi gyújtóállomásnak a dühös támadásaival a fennálló politikai rendszer alatt napról-napra erősbödött a remény, hogy a letört reakció még lábra kaphat s visszaállítható lesz ebben az országban a rideg pártkeretre támaszkodó leplezett abszolutizmus, amely nem halt meg, hanem csak szunnyadozik s erőt gyűjt arra, hogy a raffináltan intézett manőverekből mikor készíthet gyors és erős támadást a saját maga feltámasztására. Látható oszlopai voltak ennek a taktikának az átöröklött főispánok, akik gyengék voltak arra, hogy nyíltan, őszintén megmondják, hogy tehetségeiknek, politikai és közigazgatási nevelésüknek az új levegő nem való. Ezekhez ragaszkodott a régi gárda, amely különben arról is nevezetes, hogy sohasem vállalta el a gazdátlan támadások apaságát, de az ezekből növekedett fattyúhajtásokat mindig a saját maga javára melengette, érlelte. Talán megváltozik most ez a kellemetlen helyzet, amelynek a további fentartása már azért is veszedelmes lett volna, mert abból azt lehetett volna kimagyarázni, hogy a kormány vagy ismeri a maga rejtőzködő ellenségeit, vagy pedig azok mögött olyan hatalmakat sejt, amelyekkel nem mer szembeszállani, annak az általános megtisztulása érdekében, amelyek kötelessége ennek a rendszernek keresztülvinni, ha csak a tehetetlenség bélyegével nem akarja magát megterhelni a magyar közélet előtt, amely nagy reményekkel várta az erők egyesítéséből folyó A HAZÁNK TÁRCÁJA A hozomány. Irta: Upor Gejza. Mátyás, Magyarország királya Jó reggelt, urak! Ha valamennyien meg nem jelentek előttem, fejeiteket vesztitek. Budán. A király. E rövid, de velős tartalmú rendeletet kapták egy szép reggelen nemes Buda városa magisztrátusának tagjai. És jön nagy szörnyülködés a jámbor városatyák között. Egyikük sem tudta elképzelni, hogy mi okból folyamodott a szigorú, de máskülönben kegyes király e rideg felszólításhoz ? Történt pedig ez azon évben, amidőn Buda város tanácsterme nap-nap mellett kongott az ürességtől, oly kevés volt a tárgy, ami fölöttt vitatkozni lehetett volna. Ennek pedig két nagyon egyszerű oka volt. A király azon emberek közé tartozott, akik ellentmondást nem tűrnek s igy a tanácskozás teljesen fölösleges formalitássá sülyedt alatta; másrészt pedig a tanácsban éppúgy mint most, hajdan is feles számmal találkozának németek a budai svábok, akik dörmögtek ugyan, s izegtek-mozogtak, de hallgattak is, lévén az ellentmondás s igy a kemény vita — ősi magyar virtus. Nagyon természetes tehát, hogy a mondott nap reggelén a királyi palota fogadóterme szinültig megtelt aggodalmas arcokkal, amikről lerítt a félelemmel vegyes kíváncsiság. Mátyás fogadóterme egyike volt a leghatásosabb művészi alkotásoknak. Már maga a benyomás, melyet a szemlélőre gyakorolt pompás, üvegfestésű ablakaival, magas, csúcsívben végződő boltozatával s remek faragványu falaival mély és erőteljes volt, mintha a király fejlett érzéke a szép iránt összhangzatba igyekezett volna azt hozni saját hatalmas egyéniségével. A terem végén nehéz, hímzett faliszőnyeg, rajta a magyar birodalom s a Corvinok egyesített címerével, adta meg a háttért a nemes ornamentikáju királyi trónnak. Midőn a tanácsosok száma teljes lett s az izgatott kíváncsiság helyet adott a nyugodt várakozásnak a kedélyekben, kinyílt egy mellékajtó s rajta szokatlan díszben s komoly méltósággal belépett a király. Egy halk «éljen» üdvözölte őt a jelenlévők ajkairól, amelyet a fejedelem hirtelen kérintése elhallgattatott. Mátyás helyet foglalt a trónszéken. Ekkor előlépett Logody uram, a város polgármestere s egyet pödörintve bajuszán, ekkér kezdé üdvözletét : — Uram király! Két dolog közül engedtél választani Buda tanácsurainak: vagy megjelenünk valamennyien kegyes színed előtt ma, a meghatározott időben, vagy kezeinkbe helyezed fejeinket. Felség! Mi választottunk, mégpedig oly módon, amely te néked is, nekünk is kedvesebb. Ha levágatod fejeinket, kettőtől fosztod meg önmagadat, udvarlásunktól és alattvalóid egyik leghűségesebb részétől, míg mi meg lettünk volna fosztva azon szerencsétől, hogy neked kedves reggeli kívánságodért őszinte hódolatunkat fejezzük ki!_______________________ A király arcán egy röpke mosoly futott végig. Elérte a célzást. — Helyesen beszélsz Logody. De hogy magyarázatát adjam fura rendeletemnek, néhány percre türelmedet kérem. Valamit el kell nektek mondanom. Logody uram meghajtá fejét s bizonyos negéddel ráütött kardjának markolatára, jeléül annak, hogy hallgatja a fejedelmi mesemondást. Azután hátrafordult s végignézett társain. Azok is ugyanazt cselekedték. Ő volt az esze valamennyinek. — Tegnapelőtt este történt. — Kezdé a király. — A könyvtár egyik ablakánál mélázva hallgattam a pacsirta altató dallamát. Az éj szép volt, a balzsamos jég, a sötétkék égbolt s a keleten ragyogó hold regényes pompája valami bámulatos, fönséges egészszé olvadt össze. Szerelmet lehelt az s vágyakat gerjesztett az emberi szívben ... A függőkért egy rejtett ösvényen két alakot pillantottam meg. Egy nő és egy férfi közeledett lassan, imbolygó léptekkel, egymást átölelve. Szerelmesek voltak. Hogy észre ne vegyenek, a függöny mögé húzódtam. Elővigyázatom nem volt fölösleges, mert sejtelmem beteljesült: éppen az ablak előtt álló padra ültek. Kíváncsian lestem, mi lesz ez idillnek folytatása? Nem várakoztam sokáig. A nő megszólalt : — Szeretsz ? . . . Édes . . . — Szeretlek ... Két hosszú sóhaj. — Ha én király volnék, László . . . — Nos? Miért e vágyakozás? — Bohó kérdés ! — szólt durcásan a leány. — Nem is tudtam, hogy te olyan elégedett és akaratnélküli vagy . . . Hát hatalmat adnék ne- Mai számunk 16 oldal. * Az 5-ik oldalon: karrikatúra. /