Hazánk, 1901. július (8. évfolyam, 154-179. szám)

1901-07-02 / 154. szám

.­­­V VIII. évfolyam. 154. szám. Kedd. Budapest, 1901. julius 2. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL Budapest, VIII., Szentkirályi­ utca 28. Kéziratokat nem adunk vissza. -$c Telefonszám 56—23. FELELŐS SZERKESZTŐ BUDAY BARNA. —­— - . —— ■—— ........ t. — Előfizetési ára: Egész éve 28 kor-1 Negyedévre 7­.tvr. : Félévre_ 14 «­­ Egy hóra_2.40 « Egyes szám 8, Vidéken 10, Pályaudvarokon 12 fillér. Tisztelettel kérjük vidéki előfizetőinket, hogy az illető postahivataloknál az elő­fizetés megújítása iránt lehetőleg gyorsan szíveskedjenek intézkedni, nehogy a lap szétküldése fönnakadást szenvedjen. Uj iparpolitika. Budapest, julius 1. (T. N.) Abban az imponálóan nagy és részletes iparstatisztikai műben, melyet a kereskedelmi minisztérium pár nap előtt közzétett, a múlt fejlődésének vázolásán kívül elő vannak adva azok az elvek is, melyeken a magyar iparpolitikának haladni kell, ha a múlt botlását ki akarjuk kerülni s a hanyatlás helyébe igazi haladást aka­runk ültetni. A kisipar hanyatlását évek során át úgy tüntették föl, mint a haladó idők ki nem kerülhető követelményét. A termelés tömegébe szerelmes politikusosok egé­szen természetesnek találták azt, hogy a nagy halak felfalják a kicsinye­ket és nem gondoltak azzal hnö­ v­­édként proklamálva a kannibalizmust, nemcsak azzal az elvvel jutnak ellentétbe, amely a legfőbb jót akarja a legtöbb egyén részére biztosítani, hanem kiirtva, elűzve a kisipar munkásait lassúvá, sőt lehetetlenné teszik az ipar egészséges fej­lesztését is, mert megsemmisítik vagy másfelé terelik azt a népréteget, amely nemzedékről nemzedékre e téren mun­kálva az ipar munkásainak legbecsesebb részét szolgáltathatta volna. A kisipar pusztulásában nemcsak a mi tapasztalatunk, hanem a hivatalos jelentés szerint is, nagy szerepet játszott Hegedűs elődeinek hézagos politikája. Az iparosok oktatása körül sokáig mi sem történt, az olcsó hitel kieszközlése helyett pedig meg­várták azt, míg az agráriusok vezére hi­telszövetkezeteivel bebizonyítja, hogy a paraszttal is lehet dolgozni. Akkor kezd­ték észrevenni, hogy a kisiparosokon en­gedni rajta száradni az ellenkezőt s így a parasztoknál alacsonyabb kategóriába so­rozni azokat, akik saját véleményük sze­rint amazoknál annyival feljebb állanak, talán még­sem lehet. így aztán lassanként fordult a világ s máig oda jutottunk, hogy a kisipar támogatása a magyar iparpoli­tika vezető elvévé emelkedett. Hegedűs okosan és humánusan cselek­szik, amidőn ezt bátran és határozottan kimondja. De a régi politika romjainak eltakarítása nehezebb, mint volt a rombo­lás démonjainak szárnyra bocsátása. A másik elv az ország agrár jellegére támaszkodva azt követeli, hogy a földmi­­veléssel kapcsolatos iparágakat kell első­sorban fejleszteni. Kell-e mondanunk, hogy ez is helyes és nem kevésbbé dicséretes az a harmadik, mely azokat az iparága­kat akarja emelni, amelyekben legnagyobb az ország fogyasztása, így a fonó- és szövőipart, amelynek termékeire évente mintegy 360 millió koronát adunk ki, persze részben külföldieknek. Az iparpolitika azonban még ha helyes nyomon indul is, csak úgy fog célt érni, ha törekvéseit a többi kormányzati ágak­ban kifejtett tevékenység nem paralizálja. Ha például a kincstár az ő közvetett és ugyan nagyra fölcsavart fogyasztási és egyéb adóival nem teszi drágává a munka­bért s nem veszi ki az iparos kezéből fá­radsága jogos jutalmát. Ha amint azt a kassai agrárgyűlés is hangoztatta, annyira megjavítják az egészségi viszonyokat, hogy az iparosok nem pusztulnak ki egy-két nemzedék után, hanem vidáman űzik az apáiktól öröklött mesterséget. Ha nem­ tartjuk lealázó dolognak a bureauk nyu­galmas, de hálátlan munkája helyett az ipar mezején keresni babérokat és munka­kört magunknak. Hiszen az, mi nemzeti szempontból annyira szükséges, egyénileg sem lehet lealacsonyító. Tudjuk, hogy a vidék és a falvak la­kossága mily végzetes következetességgel igyekszik a városok felé. Soka­n azt hiszik, ftood ott £prrif ~ iparf­­oroll'll- fitt» hogy. A szóban forgó miniszteri jelentés arról panaszkodik, hogy éppen nincsen igy. A törvényhatósági, tehát nagyobb vá­rosokban, az iparos népesség 1860 óta relative, azaz az egész népességhez mér­ten felötlő­en apad. Mi lesz tehát a töb­­biekből? Hivatalszolga és proletár, felelik a sötéten látók és pedig nem jogosultság nélkül. Csakhogy ily kontingensekkel a A HAZÁNK TÁRCÁ­JA Cseklész. A a Hazánk­ eredeti tárcája. A cseklészi állomásfőnök, kicsi, kövér, derék öreg úr, kivezet a perronra, megmutat a távol­ban három karcsú tornyocskát — ez az Ester­­házy-palota — s megjelöli a legegyenesebb utat, amely odaviszen. Az állomáson túl rettenetes portenger, kétoldalt magas sövénykerítés, de ami közbül esik: por, por és por, ráadásul egy nagy porfelleg, melynek tartalma a poron túl egy szép, ló, mely kocsi elé fogva ficánkol; a a kocsi amolyan tót szekér, rajta három pár­huzamosan egymás mellé fektetett deszka. Az elsőn hetyke tót legény, mellette kékkendős leány; a másik két deszkán egymással szem­ben hat cseklészi szép parasztlány; túl poron, és túl bőségen át ők gondtalanul éneklik a jó­kedvük dalát. A portenger, ize szerint, a szó szoros értelmé­ben keserű; megvigasztalja azonban a magános járó­kelőt, hogy illusztris por ez, ami most némiképpen kellemetlen. Erre szá­guldoztak ugyanis kétszáz évvel ezelőtt Ká­rolyi Sándor és Ocskay László kurucai, Eszterházy Dániel uram tatár nyilasai Ausz­triába, hogy a Bercsényi kedve szerint való magát, hogy némi «diverzió» megcselek­­vésével zavarják meg a németet. Mire pe­dig a német összeszedte volna, merre száguldozik a «diverzió»: már csak por­felhő jelölte a kurucok nyomát. Rettenetes por­felhő lehetett az akkor,­­anyairól tán fogalmat ad, hogy abban, amit most ver föl egy jó tót ló, egész kényelmesen megfuladhat ötven kultur­­ember. De kezdődik a falu : Cseklész. Barnára mázolt szép tiszta földszintes házikók, némelyiken fehérre meszelt kockák valami kezdetleges ornamentikát akarnak mutatni. A falu népe a házak előtt áll s izgatott, kipirult kíváncsisággal lesi a kastély felé vonulókat. A lányok közül minden harmadik tiszta vonásu, az orruk nem fitos s valami naiv, félénk pikantériával kisérik a bevonuló úriembe­reket. A cseklészi férfiak között olyan szálas, szakállas alakokat lát az ember, amilyenek a horvát slipperesek, akik kitűnő talpfákat készí­tenek a magyar államvasutaknak. Tudni kell, hogy Cseklész eredete szerint horvát kolónia, amelyet Mária Terézia idejében telepítettek meg az Esterházy-grófok. A telepesek megőrizték ere­deti szokásaikat, szellemükben azonban erősen magyarosodnak. Az idegent falu hosszán vegye­sen hol magyar, hol tót köszöntés üdvözli. A falu leghosszabb utcájával egyenesen a grófi kastélyba torkollik. Erre az úri rezidenciára a Nordau filozófiája szerint rá lehetne­ fogni, hogy a késői Renaissance politikája szerint épült. Az olasz zsarnokok ugyanis eleinte meredek hegyoldalon, megközelíthetetlen ma­gasságban építették sziklafészkeiket. Később azonban, mikor kifejlődött a nagyszerű, az utol­érhetetlen olasz államművészet, a condottierek levonultak a síkföldre kormányozni s építettek kecses szép palotákat, amelyekről férfias erő és leányos báj ragadtatja el a nézőt, aki­ most meg­bámulja. Annak idején azonban a férfias erő­nek más rendeltetése volt természetesen. A cseklészi kastély külsejében az erőhatalomnak egyéb jeleit nem mutatja, mint a pompásan ko­vácsolt hullámos vasrostélyokat, amelyek az abla­kokat védik és díszesítik. A rostélyok mögött krémszínű nehéz selyemfüggönyök misztikus pompát sejtetnek. Egyéb vonatkozása azonban nincsen a Rennaissa­nce-szal. Építője a híres Fischer von Erlach, aki a kastélynak kert felé néző homlokzatát egészen olyannak csinálta, amilyen volt még nemrégen a budai vár­palota. A homlokzat előtt kétoldali­­irizáló, opalizáló virágpompa, két nagy köralakú virágágy, mely a kertészművészetnek megbámulni való alkotása. A köröndök egyéb díszei: férfi-mellszobrok; messzebbről egyik Schopenhauerhez, a másik Chopinhez hasonló, a harmadiknak arcán mintha olyan feneketlen voltak­i mosolygás játszadoznék, amilyennel magát a vén pogányt faragta ki Houdon mester halhatatlan bravúrral. Lehet, hogy a va­lóságban nem igy van, de a hatás igy ha­tározottan érdekes. Virágözönnel, mellszo­borral szemben kis facsoport, alatta egyszerű faasztal, tapadok; itt költi el a reggelijét gróf Esterházy Mihályné, a kastély mostani úrnője. Innen a fák sűrűjén által házcsoport látszik három épület, előttük nagy körülkerített aréna . Előfizetőinknek a mezőgazdaság körébe vágó apró hirdetéseit díjtalanul közöljük. (L. 11. oldal.)

Next