Hazánk, 1901. november (8. évfolyam, 258-283. szám)

1901-10-01 / 258. szám

Vili. évfolyam. 258. szám. Péntek. Budapest, 1901. november 1-SZERKESZTŐsáa ÉS KIADÓHIVATAL Budapest, VIII., Szentkirályi­ utca 28. Kiziratokat nem a bank ritsza. * Telefonálta 68—83. FELELŐS SZERKESZTŐ BUDAY BARNA. Jpa!­e9137 évre 28 kor.1 Negyedévre 7.—kor. | Félévre _ 14 . | Egy hóra_2.40 , Egyes szám 8, Vidéken 10, Pályaudvarokon 12 m­­p, A Ház elnöke, Budapest, okt. 31. Soha oly hatalmas beszéd nem hang­zott el a magyar képviselőház elnöki szé­kéről, mint az, amelylyel Apponyi Albert gróf ma ott elfoglalta helyét. Ez a beszéd több volt székfoglalónál. A nemzeti jogok apotheozisának nevét érdemli meg. Az ország alkotmánya és szabadság­­jogai szólaltak meg ma az elnöki székről, abban a fenkölt formában és az önérzet­nek abban a fenségében, melyet e szó­zatnak az új elnök egyénisége és jelleme adott. Mintha magasabbá lett volna az elnöki emelvény és az elnöki méltóság abban a tomboló lelkesedésben, mely e beszéd minden egyes részének hatása alatt kitört. Mindenki érezte a Házban, hogy az a férfiú szól onnan az elnöki magaslatról, aki ennek a nagy állásnak viselésére, abban az ideális felfogásban, melylyel hivatásának jelentőségét tolmácsolta, a legméltóbb. A nemzet felébredt lelkiisme­rete és a magyar alkotmány hamisi­tatlan szelleme nyertek ma az ő ajkai által az elnöki széken testet és életet. Íme itt van az uj korszak a nemzet törvényhozásának templomában, melyet a nemzeti munkának nagy feladataira ez az elnöki beszéd felavatott. Nagy és hatalmas államok megirigyelhetik tőlünk azt a ne­mes önérzetet, melylyel ősi alkotmányunk­nak országot alkotó és nemzeti jogokat biztosító kincseit a magyar képviselőház elnöke feltárta hazája előtt s a nemzet képviseletét e drága kincsek őrizetére és kegyeletes ápolására hívta fel. Ez a beszéd már nem a többség elnöki jelöltjének, hanem a nemzetképviselet va­lóságos fejének és tolmácsának megnyi­latkozása volt. Az angol polgár büszke a saját kép­viselőházának elnöki méltóságára, melyet minden más tekintély fölé helyez. Nagy fénynyel igtatja be ott a parlament a meg­választott elnököt, kinek széke előtt az asztalon fekszik a hatalom jelvénye: a parlamenti jogar.­­ Nálunk egyszerűbb és minden külső fényt nélkülöz az elnöki beigtatás. De a­­mai elnöki beigtatás valóságos ünnep is volt, mert azzá tette az elnöki beszéd mindenek fölé emelkedő alkotmányjogi jelentősége, mely a nemzeti élet önálló­ságát és a nemzeti szabadság biztosítékait dicsfénynyel besugározva állította a par­lament és az ország szemei elé.­­­­tt volt ma az elnöki asztalon nálunk is a nemzeti jogar.­­Mindenki látta azt eszményítve az elnöki beszéd által, mely kitörő lelkesedésre ragadta a­ házat, amint lelkesedéssel fogja eltölteni a nemzetet. A magyar állam a mi alkotmányunk elveinek világánál nem lehet más, mint a király és nemzet jogainak egymással össz­hangban álló szervezete; a mindkét részen levő hatalomnak és jognak egy­mást kiegyenlítő alakulata, mely a magyar nemzet önfenntartó munkáját végzi. Nincs a világon, az egy Nagy-Brittániát kivéve, alkotmány, melyben a hatalom és jog oly benső életközösségre lennének utalva, mint a mi ősi alkotmányunkban. És a történelem azt tanúsítja, hogy mikor ez a belső életközösség és az abban rejlő egyensúly megingott, azt nemcsak a jog, hanem még inkább a hatalom szenvedte meg, mely a jog elnyomásával diadalmas­kodni akart. Ebben az eszmekörben, mely a mi alkotmányunknak létfeltételeit tartalmazza, a hatalom is, a jog is, a király és a nem­zet között megosztva érvényesül. A király nem egy adományozott kharta, hanem a nemzet történelmi alkotmányának jo­gán uralkodik. A magyar nemzet alatt pedig élő testet értünk, melynek nem fölötte és nem azon kívül, hanem, amely­ben, mint ugyanannak a testnek egyik életszerve, létezik és működik a királyi hatalom. Igaz, hogy a király a legfonto­sabb szerve ennek a testnek, merít a feje, de éppen ezért a nemzettestnek a kiegé­szítő részét képezi, mely nélkül amint a nemzettest funkciója megakad, azonkép­pen a nemzettest többi részének a közre­hatása hijján e test fejének a funkciója sem képzelhető, így áll be, a nemzet életszerveinek köl­csönhatása által a hatalomnak és a jog­nak egyensúlya. És ebből az összhangból származik a mi alkotmányunknak és a mi nemzeti munkánknak a legfőbb kin­cse: a szabadság, melynek alapja, tar­talma és követelménye a joguralom. E nagy alkotmányos kincs fölött a nemzet és annak parlamenti képviselete a maga felelősségteljes hivatása erejénél fogva öl­ A HAZÁNK TÁRCÁJA Memento móri. A Hazánk eredeti tárcája. Irta: Harmath Lujza. E napon rendesen fájóbb az emlékezet, saj­góbb a bánat és mindig — elfeledve a jelent, az élet káprázatos gyönyöreit — a múltban, a múltnak élünk. Végtelen jól esik ma ledobni magunkról a társaság, a mindennapi lüktető élet nyűgét, hogy eljöhessünk ide e szomorú tanyára, lerovandó a soha nem múló emlékezet önkéntes adóját. E napon önmagunké vagyunk, ma minden pihen. Lecsöndesülnek az élet viharos hullámai, szünetet tart az áldatlan politikai harc, félre áll az önzés, a gyűlölség, a társadalmi nagy problé­mák megfejtése, térdet hajt a hitetlen, szelíd képet ölt a szocializmus és imádkozni tanul mindaz, akiben különben hőven lobog a tagadás ádáz szelleme. . .. "/ A halottaké, az emlékezeté, az idealizmusé ez a nap. Lelkünk csodálatos, átalakuláson megy keresztül és jobbak, nemesebbek leszünk. Áhítat­tal, megtört szívvel lépünk a halottak országába és jövőnk iránti megdöbbenéssel teszszük le ke­gyeletünk adóját a sírra, mely szeretteink fölött domborul. Elhozzuk a haldokló természet utolsó virágait, megöntözzük könyeinkkel és forró imát rebegünk a mindenek Urához. És hiszszük, hogy a virágillat átitatja a földet, a köny átszivárog a hantokon és imáinktól meg­dobban az ott lent alvó szive . . . Megdobban, megérzi a múlt és jelen, az élő és halott közötti láncszemek galvanisztikus üté­sét és felkel mély álmából, hogy elfogadja a sze­retettel hozott emlékezés adóját. Talán nyugodtabban folytatja aztán örök álmát, ha érzi, hogy nincsen elfeledve. Én e napot rendkívül szeretem és várva várom. Ilyenkor lelkem lerázza magáról a mindennapi reális élet rettenetes prózáját és el-elimbolyog azokhoz, kiket egykor oly igen szerettem. És elhozom könyben, virágban és fájó só­hajban, a halállal meg nem szűnő szeretet adóját. Váljon nekem ki fogja egykor elhozni ? . .. Talán senki úgy lehet. . . Rossz óráimban, lázas éjjeleimben sokat bánt ez a gondolat. Virágtalan sárban, könytől nem áztatott han­tok alatt fogok megpihenni. .. Én, aki annyi virágot hordtam össze másoknak, én, aki annyi könyet ejtettem másokért . . . De nem, mégis nem úgy lesz. Te benned bí­rom oh nagy természeti Te benned, ki koldusnak, gazdagnak, boldognak és szerencsétlennek egy­aránt szétosztod kincseid. Te elhozod majd az én számomra is üde vi­rágaidat s rám hullajtod halk zümmögéssel sár­guló leveleidet. És én meg fogom érezni a virágillattól átita­tott föld üde lehelletét és szivem hálásan meg­dobog. úgy is a vadvirágot szeretem, az ős­termé­szet­e hamisítatlan gyermekeit, s te azt fogsz nekem hozni. Ez, ez az én virágom. Ha tavasz jöttén az első hóvirág kidugja gyöngyikés fejét a fehér lepel alól, mindig úgy érzem, mintha halottam­ból ébrednék . . . Valami csodás vágy, remény, édes álmok száll­­ják meg ilyenkor valómat és én úgy érzem, hogy az élet egy időre újra megnyitotta előttem a küz­delem pályáját. Talán senki éberebb figyelemmel, nagyobb csodálattal nem várja, kiséri a természet ébre­dését, az első virágtól az utolsó lombhullásig, mint­ én. Amint elragad,a tavasz első virágszirma, első lepkéje, első madárdala, avagy megrészegít az ébredő természet üde, illatos lehellete, úgy ki­sérem gyönyörrel a nyár telt mezőit, illatos rét­jeit, termő fáit és épp úgy meghatja egész lelke­ ■Előfzetőiöknek a mezőgazdaság körébe vágó apró hirdetéseit dijtalanul közöljük. (L. 11. oldal.)

Next