Hazánk, 1903. február (10. évfolyam, 28-51. szám)

1903-02-01 / 28. szám

Budapest, 1903. február 1. X. évfolyam. 28. szám. Vasárnap. HAZÁNK SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL Budapest, Vnn., Szentkirályi­ utca 28. Kéziratotot sem adunk vissza. * Telebonszkm 88—23. FELELŐS SZERKESZTŐ BUDAY BARNA. Előfizetési Ára: E0és* éve 28 kor.|Hegy#dívé».-to - —­ Félévre..­­. «­­ Égi bére _ 9.40 « Egyes szám 8, Vidéken 10, Pályaudvarokon 17 BDéck Magyar tisztek, Budapest, január 30. A krónikás adoma szerint I. Ferenc, mikor Metternich jelentette, hogy a ma­gyarok valamiért nagyon lármáznak, jó kedvűen mosolyogva, csak ennyit mon­dott: «Is'd­on gut!» De ha nem volt al­kalma a mindenható miniszternek ilyes­félét jelenteni huzamos i) időn át, akkor ilyenformán biztatgatta: «F­litt Sie, machens was, dass die Ungarn schreien, aber recht schreien!» Metternich csinált is aztán annyi mindenféle kellemetlensé­get, hogy ha a jó öreg fejedelem még vagy másfél évtizedig élt volna, bizony el­ment volna a kedve a magyarok lármá­jától. Négy év előtt a magyar közélet annyira kilármázta magát, sőt bele is fáradt a lármába, hogy ma már a hadügyminisz­térium sem tud semmi olyat csinálni vagy követelni, amiért valami túlságosan lár­máznánk. A katonai javaslatok miatt az ellenzék állítólag ugyan obstruál, de azért olyan nagy és nyomasztó a közélet csen­dessége mégis, hogy aligha igaza nincs annak a kiváló hírlapírónak, aki közelebb­ről azt mondotta: csak attól lehet félni, hogy ezt a nagy csendességet a nemzet nem bírja ki. A küzdelem, a szenvedés és a harc felkelti és fokozza a magyar energiát, de a tespedés nyugalma helyhez köti, el­­senyveszti. Tárgyalván a parlament a katonai ja­vaslatokat, sokkal üdvösebb volna, ha az ellenzék csendes obstrukciója helyett a nemzet lármázna egy kicsit. De hát van-e okunk erre ? Bizony van, mert hiszen anyit még a legrózsásabb szemüvegen néző optimisták is megengednek, hogy bár a dualizmus keretében helye van minden jogosult magyar nemzeti aspirá­ció kielégítésének, de a közös hadsereget illetően a dualizmus szelleme még nem jutott érvényességre és hogy Deák nagy alkotása csak akkor lesz tökéletes, ha a nemzet látja, hogy aspirációi a hadsereg keretében is érvényesülnek. De hát miért nem érvényesülhettek eddigelé itt ezek a nemzeti aspirációk? E fájdalmas tünet okát már sokan és sokfélében keresték. Voltak olyanok is, kik ezt a közös hadseregben szolgáló magyar tisztek csekély számában találták meg. Arra pedig, hogy miért oly csekély a magyar tisztek száma, az volt a sablo­nos felelet, hogy a magyar nem szereti a katonai szolgálatot. A tegnapi vita egyik szónoka, Hieronymi azt mondja, hogy ez a vád nem igaz és statisztikai adatok­kal mutatja ki, hogy ellenkezően, a magyar ember jobban akar szolgálni a hadseregben, mint a más fajbeliek. Hogy a magyar ember nem szereti a katonai szolgálatot, egyszerű balítélet vagy ráfogás. De azért aligha igazak és bizo­nyító erejűek mégis Hieronymi statisztikai adatai. Azt mondja ugyanis, hogy míg a magyar állam területéről való legénység 42 és fél százalék a közös hadseregben, addig a magyar tisztek létszáma 20 szá­zalék, de ez is meglepő eredmény, ha azt veszszük, hogy a tisztképző intézetekből csak 13 százalék magyar tiszt kerül ki. Hát ha a dolog csakugyan úgy volna, amint Hieronymi mondja, meg lehetnénk elégedve, csakhogy az a 20 százalék tiszt nem magyar születésű, hanem magyar­­országi származású csupán, kiknek legna­gyobb része egy szót sem tud magyarul s akiknek soha még csak egy pillanatig sem volt eszök ágában együtt érezni a magyar­ral, vagy magukat magyarnak vallani. Igazi faj magyar származású tisztjeink száma 11 százaléknál semmi esetre sem több a közös hadsereg tisztikarában. Hogy a fenmaradó 14 százalék erdélyi szász, oláh, vagy horvátországi és volt határ­őrvidéki származású szerb és horvát tiszt­tel a magyar hadsereg egyéni és nemzeti jellegét a közös hadseregben nem lehet eléggé kidomborítani, több mint bizonyos. Egészen másként fog alakulni azonban a helyzet, ha diadalt arat Apponyi amaz álláspontja, hogy a közös hadsereg ma­gyar ezredeiben csak magyar honos és magyarul tudó tisztek alkalmaztas­sanak. Akkor a 20 százalékot kitevő 4744 tiszt nemcsak magyarországi szár­mazású, de igazán magyar tiszt is lesz s a 7300-ig szükséges többi 2500 tiszt, amelyik a hazai nemzetiségek sorából fog kikerülni, más érzésű és gondolkozású lesz bizonyára, mint jelenleg. Ne feledjük, hogy annak a szellemnek, amely ez idő szerint lehetetlenné teszi, hogy a közös hadsereg keretén belül a magyar hadsereg egyéni és nemzeti jellege jobban kidom­borodjék, nem annyira az ausztriai szár­mazású tisztek legerősebb oszlopai, ha­nem azok a magyarországi származású szász, oláh, szerb, horvát stb. tisztek, akik Hieronymi statisztikájában úgy szerepel­nek mint magyar tisztek. Igen, ezt el ne feledjük. A közös had­seregben nem­­ az osztrák származású tisztek a felpanaszolt érzelmi összeütkö­zések motorai, hanem sokkal inkább a nemzetiségi katonatisztek. Ezekkel a tisz­tekkel van a magyar társadalomnak leg­nagyobb baja, ezek nem akarnak bele­olvadni a mi magyar érzésünkbe. Ellenke­zőleg, tudunk igen sok osztrák szárma­zású tisztről, aki Magyarországba helyez­tetvén, magyar családba házasodván, ma­gyarrá lett érzelmeiben is és nem kínzója lön a reája bízott magyar katonafiuknak, hanem jóakaró gondozója. Gróf Apponyi Albert ama kívánságá­nak tehát, hogy a magyar ezredekben nemcsak magyarországi, hanem fajmagyar, magyarul beszélni tudó tisztek alkalmaz­tassanak, már a fentebbiek szerint nagy nemzeti jelentősége van. De jelentősége van ennek a kérdésnek egyéb okokból is. Halljuk a panaszt naponként, hogy pusztul a magyar középosztály egyik leg­becsesebb alkotó része, a magyar gentri, melynek testén kegyetlenül átgázolt a mo­dern gazdasági haladás, de bár óásárlás­­ban bőven része volt, nem akadt, ki fel­emelte volna a talaját vesztett magyar nemest. A középbirtokosság törzshajtásai­­nak valóban mostoha sors jutott. Ezek a fiatal emberek jélképzettséggel a várme­gyei vagy magyar királyi hivatalokban keresnek s néha találnak is elhelyezést kis fizetés mellett öröklött úri hajlamok. Kevés ember tudja elviselni ilyen körül­mények között a szegénység társadalmi vonatkozásban reá nehezedett erősúlyát Hát nem ennek a m­agyar' gentii-faj­­tjak volna legelső sorban helye a ma­gyar hadseregben? Termész­ete,­­ereje odautalna. Becsületére féltékeny és meg­halna a tiszti kardbojt tisztességéért. Ha tehát csak magyar tiszteket alkalmazná­nak a magyar ezredeknél, meg volna oldva a magyar társadalom egy jelenté­keny részének elhelyezési kérdése. Ami utóvégre jogos is, mert a hadseregnek hivatása mindenütt a világon, hogy a nemzet által kiválasztott értelmiség egy részének foglalkozási kört biztosítson. De nézzük a dolognak másik oldalát is. Látunk huszárezredeket, ahol a tisztek között van vagy tíz-tizenkét daliás ma­gyar fiatal­ember. Ezek magyar tempera­mentumukat, a lelkükben lakozó magyar iluidumot átszármaztatják többi tiszttár­saik lelkületébe is. Nemcsak a sarkantyú­­pengéssel, hanem a mindennapi érintke­zés közvetlen hatásainál fogva átviszik csengő nyelvüket, szellemüket s az egyé­niségüket megillető rokonszenvet és­­ be­csülést; átviszik ezeket a bajtársi viszonyba és a katonai eszmekörökbe és igy ők al­kotják a közös hadiszervezet tőkéjén nem­zeti érzéseink igazi oltóagyagát Ez olyan igazság, am­elyet nem tud megcáfolni a közös hadügyminisztérium legrégibb do­kumentuma sem. Gróf Apponyi Albertnek a katonai kér­désekben elfoglalt álláspontja magyar nemzeti kívánság. Örülünk rajta, hogy ezen kívánságok jogosultságát ma már a közös hadügyi kormányzat is elismeri. Ennek a kormányzatnak eszébe is kell jutni, hogy mióta Ausztriával közös vé­delmi szövetségben állunk,­ mindenkor a Lapunk mai száma 24 oldal.

Next