Hazánk, 1903. március (10. évfolyam, 52-77. szám)

1903-03-01 / 52. szám

X. évfolyam. 52. szám. Tasárnap­. Budapest, 1903. március 1. A BANK SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL Budapest, VIII., Szentkirályi­ utca 28. Kéziratokat nem adunk vissza.­­fő Telefonsz­ám 88—23. ESSELÖL SZERKESZTŐ BUDAY BARNA. Előfizetési ára: Egész évre 28 kor. [Negyedévre*.—tea Félévre _ 14 s | Egy hóra «.3.40 . Egyes szám 8, Vidéken 10. Pályaudvarokon 12 eilén, A magyar faj Magyarországon.* Budapest, február 28. (Dr. B. E.) A földi szervezetek élete véges és az emberiség élete is csak bizo­nyos ideig tarthat Ez az idő azonban nem fog véget érni mindaddig, amig a földön az élet per absolutum lehetséges lesz. Nem fog véget érni azért, mert az ember mindenka oly módon fogja hasz­nára fordítni a természet törvényeinek ismeretét, hogy azáltal a faj életének ha­tárai, a földi élet feltételeinek külső változásai által, csak aránylag igen kis mértékben lesznek befolyásolva. Ezeken a tág határokon belül azonban az egyes nép­faj­ok — a történelem tanítása szerint is — veszendők. Minthogy azonban az ember igen tág határok közt maga szabja meg életének feltételeit, az egyes nép­­fajok életének hosszúsága, caeteris pa­ribus, attól függ, hogy a mestersége­sen megszabható életfeltételeket vala­mely népfaj magára nézve milyen kedvezően tudja alakítani. Növények, állatok, egyes ember és nép­fajok mind önmagukban találják meg életük feladatait. Az életnek tulajdonkép­pen, per absolutum, nincs célja ; de mi, emberek, célt tűzünk magunk elé és éle­tünk fő célja az, hogy magunkat minden irányban minél jobban érvényesítsük, saját magunk és fajunk hasznára. Néz­zük meg, hogy a magyar faj a sa­ját (?) országában mennyire teljesíti azt az önmaga iránt való kötelességet, amely a saját maga érvényesítésében áll és amely nélkül, a természet törvényei sze­rint, pusztulnia kell. Földmivelés, ipar, kereskedés, a tudomány mivelése, iroda­lom és művészet meg hivatalviselés azok a terrénumok, ahol az egyének és fajok életrevalósága tettekben érvényesül; ezek­hez járul végre a katonaság, amely által az előbbi foglalkozások zavartalan folytat­­hatását akarjuk biztosítani. Minden földi lény, tehát minden élet, minden törekvés a földből születik és oda tér vissza. A föld adja a mindennapi ke­nyeret, a föld adja állatainknak a táplá­lékot, hajlékunkhoz az épitő anyagot, a földből veszszük a vasat a munkás szer­számjai és a gyárak gépei számára, a föld adja a fűtő anyagokat, minden ipar­hoz­. Egyik tudós munkatársunk tollából közöljük alábbi fejtegetést, mely nézetünk szerint túlsá­gosan pesszimisztikus s mely az önvédelem esz­közeit huszáros bravúrral és nem a gyakorlati politikus figyelmével jelöli ki. Mindazonáltal készséggel adunk helyet a közleménynek, mert hiszszük, hogy a fajszeretetnek ebben a fel­csillanásában olvasóink is gyönyörködni fognak. Szerk. gateit . . . de hisz azt csak nem kell bi­­zonyítni, hogy végelemzésben mindenün­ket a földből veszszük. A föld megmive­­lése nemcsak a szántás-vetésből áll, ha­nem mindannak az anyagnak érvé­nyesítésében, amit a föld az ember hasznára adhat Akinek tehát elég földje van, annak mindene van, és amely nép­fajnak elég földje van, an­nak van országa. Az egyén földje: az egyén vagyona; a faj földje: a faj vagyona; s miután a mi vagyonunk fölött szabadon rendelkezünk, a mi vagyonunk, tehát a mi országunk, független és mint a vagyon urai, mi is függetlenek vagyunk akkor is, ha függetlenségünk nincs tör­vénykönyvbe írva. Nézzétek meg Ameri­kát: első­sorban nem a földnek köszön­heti-e kincseit amelyek után maholnap az egész világ kamatot fizet? Vagy nem földet akar-e Britannia, mikor újabb terü­leteket hódít? Nekünk, sajnos, nincsenek gyarmataink, sőt, ami legsajnosabb, saját Magyarországunk földjéből is napról-napra it meg új területeket veszít a magyar. Németek, osztrákok és oláhok kezén ren­­geteg foldbirtokok vannak, amelyek haj­dan a magyar­ faj birtokában voltak. Pedig az idegen tízen levő vagyon idegen célokat szolgál, tehát saját érdekeinket nemcsak nem segíti, de sokszor azoknak útjában áll. És ebben, egyebek mellett, az a legszomorúbb, a magyar faj életösztöné­nek gyengülését az­­ mutatja leginkább, hogy mi magunk, saját akaratunkból iktattuk törvénybe, hogy e drága föld­ből minden idegen annyit vehet, ameny­­nyit tetszik. Az ipar területén még rosszabbul ál­lunk. A kis- vagy kézmű­iparnak van ugyan egy pár ága, elsősorban azok, amiket őseink magukkal hoztak, amelyek­ben a magyar faj érvényesülése talán ki­elégítő. A nagyipar azonban csaknem teljesen idegen kézen van; idegen a be­rendezés, idegen a munkaerő, idegenek a műszaki vezetők, idegenek — sokszor nem is laknak az országban — a tulaj­donosok. Utóbbiak révén aztán nemcsak hogy a magyar munkás nehezen jut al­kalmazásba, de az országban elhelyezett tőke kamataiból sem marad itthon semmi, kivéve a mindennnapi élelem költségeit. És itt is megállapítom a tényt, hogy az idegen gyárosok és munkások betele­pítését mi magunk óhajtottuk, minden korlátozás nélkül. Emiatt van az, hogy nemcsak az osztrákok és németek, de még az olaszok is úgy beszélnek orszá­gunkról, mint valami exotikus gyarmatról, ahol a tőkebefektetésre jó alkalom kínál­kozik, jó kilátásokkal. A kereskedelem sohasem volt a magyar faj kezében. Hogy ma kik kezében van, azt mindenki megláthatja, aki végigjár­ván az ország városait, elolvassa a cég­táblákat. S ha már — amint mondják — a magyar fajnak egyáltalában nincs ér­zéke a kereskedéshez, még jó, hogy a zsidóság magára vállalja a közvetítő sze­repét. S az a sajnálatos, hogy igen sok idegen árut tartanak s minthogy az ren­desen olcsóbb a hazainál, azáltal a hazai ipar fejlődése akadályoztatik. Tudomány nélkül ma semmi téren nincs haladás. Amerika és Németország annak, köszönik rendkívüli haladásukat, hogy in­tenzív mértékben művelik a tudományt és vívmányait a gyakorlati életben mindenütt értékesítik — még­pedig nemzeti irány­ban, a faj jóllétének emelésére. A magyar faj csak a jogtudomány művelése terén érvényesül kellő mértékben. A többi tu­dományszakok művelői között ritka a ma­gyar. Olvassátok végig egyetemeink pro­fesszorainak és egyéb tudományos inté­zeteink vezetőinek és munkásainak név­sorát s látni fogjátok, hogy a neveknek legalább 80 százaléka idegen. S hogy egyébként maguk az emberek mennyire akklimatizálódtak, bizonyítja az, hogy leg­nagyobb részük csupán idegen forrásból merít és bizony akárhányan vannak, a fiatalabbak közül is, akik jobban érzik magukat, ha egymással németül beszél­hetnek,­­ hogy ne említsem azokat, akik nem tudnak eléggé magyarul. (Hangsú­lyozni akarom e helyen, hogy fejtegeté­seim egész során, mindenütt a szabályról és sohasem a kivételekről beszélek.) Az az átkos balfelfogás uralkodott rajtunk, hogy a magyar harcra termett, gavallér, jó bankettező, de a tudomány művelésére nem való; csepűrágás, kutyaidomítás, tu­domány: németnek való. Mi mindezekért megfizetünk, de foglalkozásnak nem sze­retjük. S hozattuk is vagonszámra — mint valami trópusi plántákat — az idegen nevű és idegen műveltségű tudósokat, akik aztán megtanítottak minket arra, hogy nem tudomány az, ami nem osztrák vagy nem német. S ha nem régen egyik köz­oktatási miniszterünk jelentette ki, hogy az, aki nem tud németül, nem művelt ember, ne csodálkozzunk azon, ha ide­gen, műveltségű, nemzetközi tudós ma is könnyebben kap nálunk pozíciót, mint a magyar. Mert másutt csak a tudomány nemzetközi, nálunk a tudós is. De hát ez is azért van úgy, ahogy van, mert mi úgy akartuk. Szépirodalmunk múltjára büszkék le­hetünk. Szépirodalmunk és művészetünk jelenéről ez alkalommal azért nem szó­lok, mert ezek ma, nálunk, nem döntő tényezők a létért való küzdelemben. Fel kell azonban említenem, hogy a színmű­vészet és az újságírás, igen kevés kivétel- l­apunk mai száma oldal.

Next