Hazánk, 1903. április (10. évfolyam, 78-102. szám)

1903-04-01 / 78. szám

X. évfolyam. 78. szám, Szerflís. Budapest, 1903. április 1« SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL Budapest, VIII., Szentkirályi­ utca 28. Kéd­atokat nem adnnk vissza. M Telefonszám SS—23. FELELŐS SZERKESZTŐ BUDAY BARNA, Elfűtési ára: . ....—­ Félévre .14 «­­ Egy hóra «_­2.40 « Egres szám 8. Vidéken 10. Pályaudvarokon 12 fillie Aranyország. Budapest, márc. 31. Biztat a boldogság, hogy aranyeső hull reánk nemsokára, mert a pénzügyminisz­ter beterjesztett három törvényjavaslatot, mely mind arról szól, hogy ezentúl az osztrák-magyar bank köteles lesz aranyra beváltani minden bankót. Szóval a valuta rendezve lesz. Hát hiszen most is már egyforma ér­téke van az aranynak és a bankónak. Közönségünknek az arany nem is kell s amint a bank kibocsátja a forgalomba, csakhamar visszafordul a bankhoz, úgy hozzászoktunk gyermekkorunktól kezdve, hogy tárcánkban papirosértéket viseljünk, hogy rongyosan és piszkosan is jobban szeretjük, mint a kis aranypénzt, mely olyan, mint az új rézkrajcár és jobb sze­retjük az apró koronáknál és az esetlen ötkoronásoknál. De hát nem ez a kérdés, hanem, hogy ha már behoztuk az aranyvalutát, tizen­egy esztendő múlva legalább meglegyen belőle az a hasznunk, hogy áruhitelfor­galmunk értékmérője állandó legyen s minden ingadozás ellen biztosíttassák és hogy a nemzetközi pénzpiacon a többi aranyvalutás országokkal egyenlők le­gyünk. Ez kivált nekünk magyaroknak áll érdekünkben azért, mert a bécsi pénz­piac függéséből másként sohasem szaba­dulhatunk meg. De ha a valuta a kész­fizetések köteles felvételével törvényesen és tettleg helyre van állítva, akkor a kül­föld hiteléhez is folyamodhatunk s annak kamatlába lesz mérvadó, mert a német, francia és angol tőkések nem fognak félni attól, hogy hullámzó értékben lesz­nek fizetve. Ezen fontos oknál fogva a kormány javaslatait szívesen látnók, hogyha azok­ban csakugyan biztosítva volna a cél elérése. Sajnos, hogy a javaslat szövegé­ből az tűnik ki, miszerint valószínűleg megint csak a jó szándéknál tartunk. Be kellett terjeszteni a javaslatokat, mert az 1899-iki törvény folyó évi február vé­gére szabta a közös függő adósság teljes beváltását s elrendelte az összes állam­jegyek bevonását A határidő lejárt, ma az új rendelkezésnek kellett történni. Ám az osztrák kormány december végén is még erősen ellenezte a készfizetések kö­telező behozását s eldicsekedett azzal, hogy ezt a kiegyezési javaslatok tömegé­ből kikapcsolnia sikerült. Ujév után ismé­telve tárgyaltak ez ügyben a minisz­terek , m­íg ezekre a megállapodá­sokra jutottak. A most beterjesztett tör­vényjavaslatokat tehát bízvást odasoroz­hatják a többi kiegyezési szerződésekhez s az egészet — legalább a differenciák és a nehézségek leküzdésében — egy kom­plexumnak tekintjük. No de nem ez a főkérdés, hiszen úgy sem tudjuk manapság, hogy a kiegyezési javaslatokból mi lesz, de el kell bírálnunk, hogy mik foglaltatnak ezen javaslatokban­ egy komoly és kifogástalan gavallér, aki modell­­jéül szolgálhatna a huszadik század úri­emberé­nek. Legfölebb azt lehetne szemére hányni, hogy egyben-másban kissé excentrikus. De hát ez nem baj.* Egy novemberi este Roquefeuille grófné bordó szalonjában, a monumentális márvány kályha mellett, az ősök arcképeinek szigorú felügyelete alatt kettecskén üldögéltek, a szép özvegy, meg Roseberry báró. Az időt barátságos fecsegéssel töltötték, melyből ha nem sugárzott is ki a sze­relem, de bizonyára kiérzett a kölcsönös be­csülés. A báró ugyan szerette volna szívét kitárni a grófné előtt, de ez ravasz ügyességgel azonnal átsiklott más valami témára, s ekként Roseberry terve minduntalan meghiúsult. Végre azon­ban csordultig telvén a sziv pohara, ekként szólt a báró: — Mondja csak, grófné, ha valaki ilyen barát­ságos tete-a-tete közben meglátna bennünket itt a kályha mellett, nemde azt h­inné, hogy szerel­meskedünk? . . . Mire a szép özvegy felkacagott és megrázta szép szőke fejét. — De hogy jön erre a gondolatra, báró ? Ön nekem azt ígérte, hogy okos lesz , íme már megint megbotlott. Minek az ördögöt a falra fes­teni ?! Ne protestáljon! Mi nem vagyunk költők, hogy a szerelemről beszéljünk. A szerelem pe­dig csak a költők világában létezik. — Bocsánat, asszonyom, hanem a szerelem Első pillanatra úgy tetszik, hogy a legjobb üzletet az Osztrák-Magyar Bank kötötte, az osztrák kormánynak pedig sikerült a készfizetések felvételét kitolni egészen bi­zonytalan időre. Mert az van mondva, hogy jegyeit a bank fércpénzzel beváltani tartozik azon a napon, amelyen a jelen törvény határozatai érvénybe lépnek». Ámde az ötödik szakasz szerint: «azt a napot a kormány a birodalmi tanácsban képviselt országok kormányával egyetértő­­leg rendeleti úton állapítja meg». Záros határidő ebben a törvényben nincs, sőt a törvényhozás lemond arról a jogáról is, hogy ilyent kitűzzön, átruházván ezt a kormányra, hogy az rendelje el, amikor az osztrák kormány beleegyezik. Vagyis az osztrák kormány rendelné el, amikor neki tetszik, mert hiszen a magyar kor­mány legszívesebben elrendelné azonnal. Ámde a kormányok nyilatkozataiból tud­juk, hogy csak praktikus okok akadályoz­zák a készfizetések megkezdése napjának törvénybe iktatását s ha csak valamilyen vis maior közbe nem jő, az aranyvalutá­nak nemcsak belátható, de egészen rövid időben is életbe kell lépnie. Ezt az eredményt azonban a jegybank­nak jól megfizetjük, még pedig többféle címen. Mindenek előtt azzal, hogy az osztrák-magyar bank pincéiben heverő 263 millió korona értékű ezüst forinto­sokból 64 millióért ötkoronás érméket veressen s ettől a lomtól megszabadul­jon, azt ránk sózza és az ezüst súlyban létezik a valóságban is. Én például nem vagyok költő, de azért a lyra minden húrján tudnék sze­relemről zengeni . . . — Hagyjuk abba, báró! Én már elmondtam önnek, mit gondolok az emberekről. Csak egy embert szerettem, aki még legapróbb szeszélyei­met is kielégítette, aki képes lett volna leszállani a tenger fenekére, hogy felhozza azt a gyön­gyöt, mely még hiányzott diadémemből. Tudna ön ilyen hit és csaknem a bálványozásig odaadó lenni hozzám ? Nem, kedves báró, ezek a kvali­tások önben sincsenek meg épp úgy, mint a többiekben. — Miből következteti ? — kérdő a báró. — Tegyen próbára. Előbb ne törjön fölöttem pál­cát. Rendelkezzék velem, kérjen, parancsoljon valamit, valami lehetetlennek látszó, bolond dol­got s ha ez idejére nem lesz végrehajtva, akkor önnek van igaza. A szép özvegy ajkain a hitetlenség röpke mo­solya vonult keresztül. — Ön nagyon csalatkozik, báró úr, ön ne­kem már sokszor mondta, hogy érettem fölál­dozná életét is. Pedig ez csak tévhit és önámi­­tás. S ezt én rövid idő alatt be fogom bizonyí­tani. Tegyünk próbát. Én nem kívánom az ön életét — közben a szép asszony szemei a báró smaragdköves gyűrűjére tapadtak — én csal egy részt kívánok önből: ha igazán szeret, ál­dozza föl értem a balkezét. — Én ugyan jobb kezemet szívesebben adta volna a grófnénak - mondá a báró — ám legyen tetszése szerint. A HAZÁNK TÁRCÁJA A báró boszuja. Nem hazudunk, ha minden hosszas teketória nélkül kimondjuk, hogy Roquefeuille grófné iga­zán elbájoló teremtés volt. Képzeljenek egy gyönyörű szőke alakot, a harmincadik évnek — a legveszedelmesebb esztendőnek— teljes pom­pájában. Ez volt Roquefeuille grófné. A szép nő azonfölül özvegy volt, hanem ez az özvegység éppen nem ártott szépségének, sőt talán a vonásain átömlő édes melankólia fokozta azt. Férjét, Roquefeuille grófot, a kiváló lovas­tisztet és a párisi budoárok ismert alakját kártya­­asztalnál ölték meg, így jutott a szép grófné özvegyi állapotba. Alig telt el a gyászév, a Roquefeuille-kastély újra megnyílott a hipokrita vigasztalók előtt, akik a szép özvegy formás kezéért esedeztek. Ez ostromlók között kiváló férfiak is voltak, így a szellemes vicomte d’Aubeterre, nemes testben és lélekben, akár egy Montmorency, szép, mint egy Velasquez-arckép s hozzá — ami érdeméből le nem von semmit— hatalmas ura­dalmak korlátlan birtokosa. A második pályázó az elegáns Gontran d’Ussel herceg volt, vérbeli párizsi uraság, szkeptikus, mint Voltaire s ele­gáns, mint Brummel. Ámde aki — legalább a külső látszat után ítélve — a helyzet ura volt és a szép özvegy legszívesebben látott vendége: Roseberry báró. Előfizetőinknek a mezőgazdaság körébe vágó apró hirdetéseit díjtalanul közöljük.

Next