Hazánk, 1905. május (12. évfolyam, 104-128. szám)
1905-05-01 / 104. szám
Budapest, 1905. Szerda, május 3. Tizenkettedik évfolyam. 104. szám. ELŐFIZETÉSI ára: JULÉSZ ÉVRE _ KOR. 28.— FÉLÉVRE_____« 14.— NEGYEDÉVRE.. . 7.— EGY HÓNAPRA * 2.40 Egyes szám 8, vidéken 10 üll. Pályaudvarokon 12 fillér. MEGJELENIK mindennap este 6 órakors vasárnap kivételével .» Szerkesztőség és kiadóhivatal, Vm., Szentkirályi utca 28. Szerkesztőségi telefonsz.156—24 Kiadóhivatali telefonsz.» Bő—74. Gazdák apróhirdetéseit ingyen közöljük. Felelős szerkesztő: 3BUDAY BARNA. Kéziratokat nem ad vissza a szerkesztőség. Taktikázás. Budapest, május 2. (B. B.) Gyönyörűen kihasználta a húsvéti szünetet a természet. Rügy duzzadt, virág fakadt, levél zöldült, a föld termékenysége milliónyi életet váltott ki. Csak a politika talaján nem nőtt egyetlen fűszál se. Mi, akik itt kibicelünk időtlen idők óta a tisztelt politikus uraknak, már szinte szégyenük magunkat olvasóink előtt, hogy a nagyképű jövendőmondások és a szemérmes pletykák nem éppen ismeretlen vidékén kell utaznunk örökösen. De hát a sajtó tükrében se keressenek több szellemet és bölcsességet, mint amennyi a belevethető alakokban van. Szeretnénk mi bemutatni a magyar alkotmányt a maga nagyszerű automatikus működésében. De hát ez a nagyszerű gépezet valójában olyan, mint a lyúk-automata. Ha a publikum nem dob bele pénzt, akkor se tojik. Ha a gépmester nem húzza fel, akkor se tojik. Most ez a dupla sztrájk járja s várjuk, ki unja meg hamarabb a böjtölést. Azt hittük, hogy a felirati tervezet bölcs és mérsékelt hangja eldönti a helyzetet a koalíció javára. Mert ha már a kiegyenlítésről egyáltalán szó lehet, akkor a kiegyenlítésre ez a felirati tervezet az elképzelhetően legkedvezőbb hidat építette meg. Azonban nem mutattak hajlandóságot, hogy erre a hídra rálépni akarna akár az uralkodó, akár a szabadelvű párt. A feliratot Bécsben úgy könyvelik el, mint egy állandó kormány alakulására nem kedvező körülményt. Márpedig ha ezt a feliratot a türelmetlen ellenzék a közeli tárgyalás folyamán értelmezni kezdi, akkor a körülmény még kedvezőtlenebbé válik. Röviden: ha a felirat-tervezetet nem találták elfogadható kiegyenlítési alapnak, akkor az interpretált feliratot még kevésbbé fogják jónak tartani. A felirati vita tehát legfeljebb az álláspontok egymás között való tisztázását fogja jelenteni. Ennek eredményeként a szövetkezett ellenzék közös programmja tisztán áll majd a nemzet előtt. De parlamenti határozattá válván, elveszti fogékonyságát és a politikai opportunitás szempontjából sokkal nehezebben kezelhető lesz, mint eddig volt. Micsoda jót vár most már Bécs magára nézve a magyar álláspont tökéletes leszegzéséből: ezt az egyet nem lehet megérteni. Minket, kik megforgattuk már elménkben a leggonoszabb gondolatokat is, kezd hidegen hagyni a balsejtelem. Se az udvarnak, se a magyar politikusoknak nem tudtunk volna jobb tanácsot adni eleitől fogva, minthogy a választások konzekvenciáit kölcsönös önmérséklettel, de őszintén vonják le. Ezt megtette a magyar politikusok javarésze és senki el nem mondhatja, hogy a győztes ellenzék idáig viszszaélt volna a helyzetével Ámde az udvar közeledés helyett inkább távolodott tőlünk, úgy tűnt fel eljárása minden józan megfigyelő előtt, mintha a visszafelé való alkudozás módszerét használná. Kossuhos és generális,békefénysorban nem vitézkedett senki. De azért jól megvoltunk. Rend is volt, ügyesség is, eredmény is. Mindenki egyszerre paradcsolt, de mert ugyanakkor mindenki engedelmeskedett is, az erők simán, zökkenés nélkül kiegyenlődtek. Nem pörlekedtünk az elsőségen. Ideálisabb államformáról tehát még a nagy spártai bölcs fantáziája sem álmodhatott — bár nem tagadható, hogy a dicséretes tulajdonságok I.nemes búzájában némi gyenge konkoly és dicstelen pipacs is ki-kivirult. Neveztetőnek pedig ezen pipacsok: hiúságnak és féltékenységnek. Mert halmi hiú legény lángolásának felséges aranykorában a magyar és haj, de féltékeny minden semmiségre, mely óriási ambícióját valamelyes nyúlfarknyi megrövidítéssel fenyegeti! Az ok világos, mint a vakablak... S a diák meggyőződése még ennél is világosabb. Mert tudni kell, hogy amit egy emberséges kálvinista egyszer fejébe vesz, azt onnan ki nem húzza tizenkét címeres ökör, mert az igazság csak egy — tartja az írás — a róla való meggyőződés tehát szintén csak egyféle lehet. Ebben nem is volt hiány. Meg voltunk róla győződve, hogy hivatásos tűzoltói a városnak voltaképpen igen felette messze szégyenkeznek attól a tökélytől, melyen a tűzoltás tudományos mezején mi tündököltünk. Lám, ez hősies vonás volt. Rávall a diákra. De kinevetni, gondolom, mégsem kell érte, mert senkinek sem ártott. Inkább használt. Bár némelykor gorombább szenvedelem is társul szegődött hozzá s nem ritkán arra bujtogatta, hogy konok meggyőződésének, ha kell, harcias utón is kifejezést adjon. Mert még a legkisebb kálvinista kakas is nagy ur a maga szemétdombján. Ihék figyelmes kihallgatása után a teljes refüré valóban meglepő volt Taktikának mindenesetre a legrosszabb, melyet valaha a bécsi udvar kieszelt. Még meglepőbb a taktikázás előrelátható eredménye ez’TSSsikr' vonalon. Nyitott szemekkel kel ugyanis látnia a bécsi tanácsnak, hogy Magyarországot, meg Ausztriát mesterségesen belekényszeríti a gyors gazdasági elszakadásba. Mert mikor az ellenzéket közjogi téren kiéheztetés alá fogják, ugyanakkor mesterségesen arra ösztönzik, hogy a gazdasági különválás gyors végrehajtásával igyekezzék magát kárpótolni és igazolni. Átterelik tehát az ellenzék akciójának ütköző pontját a vámterületi kérdésre. Ha Bécsnek ezzel az volna a terve, hogy Magyarországot büntetésül kitegye a hevenyészett különválás gazdasági kárainak és kompromittálja a gazdasági önállóság illúzióját is , akkor idehaza ugyancsak bekapták a dorgot. Hanem hát lehetetlen bennünket ezzel az ostorral úgy megverni, hogy az egyidejűleg Ausztria hátán is ne pattogjon, amit már aligha akarnak. Itt tehát Bécsnek nem öntudata dolgozik, de inkább hiánya a belátásban és gyengesége az elhatározásokban. Csak az a baj, hogy ezt nekünk kell megszenvedni Csimborasszal magasságban tűnik fel a bécsi taktikázás időtlensége, ha végül azt nézzük, hogy a győztes közjogi, ellenzéket akkor kosarazzák ki, mikor az hatvanhetes alapon akar érvényesülni. Kapni kellene ezen az alkalmon. Be kellene, ki-Mindez persze rég volt. " Most egészen más, fejlettebb, praktikusabb viszonyok kormányoznak, egészen más embereket. Más a tüzek dolga is a városokban — nagyszabású, katonás, modern. De akkor ! Egy pár öreges íd-spiicelt, nehézkes, levasalt, hat bivalyra való, néhány rosszul fizetett, kotyogós, bő köntösben járó ember, ki végső refugium gyanánt bujt be a lötyögős egyenruhába, de jobban értett gyaluhoz, dikicshez, tűhöz ; egy «parancsnok», ki inkább vérbeli kefekötőnek látszott orrának ibolya színes pocakos termetének gyanús ingadozása miatt — és egy sereg úgynevezett «önkéntes tűzoltó», kik lelkesen tudtak lángolni, oltani azonban nem tudtak. Ennyi volt. Valamivel több a semminél s nagyon sok helyen még ennyi sem spült. A frissen e gerjedező fiatalság érthető gyöngéje, hogy a vérbeli diák mindezeknél különbnek tartotta magát s ha arra került a dolog, fölingerelt kakas gyanánt nagy harciasan össze is tűzött az elsőségért. Hiúság tüzelte ebbeli intézkedésében, de mert a tiszteletreméltó ügy nem vallotta kárát, meg kellett ő neki bocsátani, hisz máskülönben úgy viselte magát, mint bármely babérban dús dalia a lovagkorban. Nekiment a diák akármiféle veszedelemnek és nekiment volna a krétai bikának is, —hogyne ment volna tehát neki a jórészt totyakos városi tűzoltónak, ha arról volt szó (pedig sokszor volt), hogy megvédje az első foglalás jogát, melyet diadalmasan birtokolra vett és magától elperelni nem engedett. * Valamelyik holdfényes, tavaszi éjszakán történt. Múlt időkből. — A Hazánk eredeti tárcája. — Irta: Abonyi Árpád. Istenben nyugovó eleinktől ránk származott régi virtusos szokás volt egykoriban a kálomista kollégiumban, hogy incendium (tűzvész) idején minden teremtett igaz lélek fölkerekedett s a hirtelen kirobbanó szittya diák-erkölcs egész lelkesedésével rohant veszedelemben forgó atyánkfiainak hathatós mentésére. Hallom, ez a régi virtus is kiveszett immár — a többi után. A mai kálvinista diákjátékos vérét nem hozza izgalomba a félrevert harangok hosszan elnyújtott, siró hangja, karjaiban nem dagad az izom, szemeiben nem ragyog a segedelemnyújtásnak vágya; «tanuló» az ő neve mindenképpen és ■nem diák , köztük többé senki. Mi még diákok voltunk — mondom — és nemcsak tanulók. Ugyanaz a kéz, mely az ötfontos Páriz-Pápai-szótárt, a hatfontos Hoffmanlogarithmust, a labdaütő botot és az ékesen faragott gerundiumot egyképpen vitézül forgatta: nekiment az égő házfedélnek is, ha sora került s a hosszunyelű baltát, kampós csáklyát, vizipuskát épp oly ügyesen és gyorsan tudta támadó akcióba vinni, mintha arról lett volna szó, hogy miképpen kellene jóságosam nagytudományú matheseus professzorunktól egypár nyakunkba sózott három ismeretlen egyenletet valamely istenes praktikával elsvindlizni. Beosztásról, szervezésről, rendszerről a diákság köztársaságában természetesen szó sem lehetett. Mindenki egyforma volt. Csupa vezér.