Hazánk, 1905. május (12. évfolyam, 104-128. szám)

1905-05-01 / 104. szám

Budapest, 1905. Szerda, május 3. Tizenkettedik évfolyam. 104. szám. ELŐFIZETÉSI ára: JULÉSZ ÉVRE _ KOR. 28.— FÉLÉVRE_____« 14.— NEGYEDÉVRE.. . 7.— EGY HÓNAPRA * 2.40 Egyes szám 8, vidéken 10 üll. Pályaudvarokon 12 fillér. MEGJELENIK mindennap este 6 órak­­o­rs vasárnap kivételével .» Szerkesztőség és kiadóhivatal, Vm., Szentkirályi­ utca 28. Szerkesztőségi telefonsz.1­56—24 Kiadóhivatali telefonsz.» Bő—74. Gazdák apró­hirdetéseit ingyen közöljük. Felelős szerkesztő: 3BUDAY BARNA. Kéziratokat nem ad vissza a szerkesztőség. Taktikázás. Budapest, május 2. (B. B.) Gyönyörűen kihasználta a hús­véti szünetet a természet. Rügy duzzadt, virág fakadt, levél zöldült, a föld termé­kenysége milliónyi életet váltott ki. Csak a politika talaján nem nőtt egyetlen fű­szál se. Mi, akik itt kibicelünk időtlen idők óta a tisztelt politikus uraknak, már szinte szé­gyenük magunkat olvasóink előtt, hogy a nagyképű jövendőmondások és a szemér­mes pletykák nem éppen ismeretlen vidé­kén kell utaznunk örökösen. De hát a sajtó tükrében se keressenek több szelle­met és bölcsességet, mint amennyi a belevethető alakokban van. Szeretnénk mi bemutatni a magyar alkotmányt a maga nagyszerű automatikus működésében. De hát ez a nagyszerű gépezet valójában olyan, mint a lyúk-automata. Ha a pub­likum nem dob bele pénzt, akkor se tojik. Ha a gépmester nem húzza fel, akkor se tojik. Most ez a dupla sztrájk járja s várjuk, ki unja meg hamarabb a böjtölést. Azt hittük, hogy a felirati tervezet bölcs és mérsékelt hangja eldönti a helyzetet a koalíció javára. Mert ha már a kiegyenlí­tésről egyáltalán szó lehet,­­ akkor a ki­egyenlítésre ez a felirati tervezet az elkép­zelhetően legkedvezőbb hidat építette meg. Azonban nem mutattak hajlandóságot, hogy erre a hídra rálépni akarna akár az uralkodó, akár a szabadelvű párt. A fel­iratot Bécsben úgy könyvelik el, mint egy állandó kormány alakulására nem ked­vező körülményt. Már­pedig ha ezt a fel­iratot a türelmetlen ellenzék a közeli tár­gyalás folyamán értelmezni kezdi, akkor a körülmény még kedvezőtlenebbé válik. Röviden: ha a felirat-tervezetet nem talál­ták elfogadható kiegyenlítési alapnak, akkor az interpretált feliratot még ke­­vésbbé fogják jónak tartani. A felirati vita tehát legfeljebb az állás­pontok egymás között való tisztázását fogja jelenteni. Ennek eredményeként a szövetkezett ellenzék közös programmja tisztán áll majd a nemzet előtt. De parla­menti határozattá válván, elveszti fogé­­konyságát és a politikai opportunitás szempontjából sokkal nehezebben kezel­hető lesz, mint eddig volt. Micsoda jót vár most már Bécs magára nézve a ma­gyar álláspont tökéletes leszegzéséből: ezt az egyet nem lehet megérteni. Minket, kik megforgattuk már elménk­ben a leggonoszabb gondolatokat is, kezd hidegen hagyni a balsejtelem. Se az ud­varnak, se a magyar politikusoknak nem tudtunk volna jobb tanácsot adni eleitől fogva, minthogy a választások konzekven­ciáit kölcsönös önmérséklettel, de őszintén vonják le. Ezt m­egtette a magyar politi­kusok javarésze és senki el nem mond­hatja, hogy a győztes ellenzék idáig visz­­szaélt volna a helyzetével Ámde az udvar közeledés helyett inkább távolodott tő­lünk, úgy tűnt fel eljárása minden józan megfigyelő előtt, mintha a visszafelé való alkudozás módszerét használná. Kossu­hos és generális,bé­ke­­fénysorban nem vitéz­kedett senki. De azért jól megvoltunk. Rend is volt, ügyesség is, eredmény is. Mindenki egy­szerre paradcsolt, de mert ugyanakkor mindenki engedelmeskedett is, az erők simán, zökkenés nélkül kiegyenlődtek. Nem pörlekedtünk az el­sőségen. Ideálisabb államformáról tehát még a nagy spártai bölcs fantáziája sem álmodha­tott — bár nem tagadható, hogy a dicséretes tulajdonságok I.nemes búzájában némi gyenge konkoly és dicstelen pipacs is ki-kivirult. Nevez­­tetőnek pedig ezen pipacsok: hiúságnak és fél­tékenységnek. Mert hal­­mi hiú legény lángolá­sának felséges arany­korában a magyar és haj, de féltékeny minden semmiségre, mely óriási ambícióját valamelyes nyúlfarknyi megrövidítés­sel fenyegeti! Az ok világos, mint a vakablak... S a diák meggyőződése még ennél is világosabb. Mert tudni kell, hogy amit egy emberséges kál­vinista egyszer fejébe vesz, azt onnan ki nem húzza tizenkét címeres ökör, mert az igazság csak egy — tartja az írás — a róla való meg­győződés tehát szintén csak egyféle lehet. Ebben nem is volt hiány. Meg voltunk róla győződve, hogy hivatásos tűzoltói a városnak voltaképpen igen felette messze szégyenkeznek attól a tökélytől, melyen a tűzoltás tudományos mezején mi tündököltünk. Lám, ez hősies vonás volt. Rávall a diákra. De kinevetni, gondolom, még­sem kell érte, mert senkinek sem ártott. Inkább használt. Bár né­melykor gorombább szenvedelem is társul sze­gődött hozzá s nem ritkán arra bujtogatta, hogy konok meggyőződésének, ha kell, harcias utón is kifejezést adjon. Mert még a legkisebb kálvi­nista kakas is nagy ur a maga szemétdombján. Ihék figyelmes kihallgatása után a teljes refüré valóban meglepő volt Taktikának mindenesetre a legrosszabb, melyet valaha a bécsi udvar kieszelt. Még meglepőbb a taktikázás előrelátható eredménye ez’TSSsikr' vonalon. Nyitott szemekkel kel ugyan­is látnia a bécsi tanácsnak, hogy Magyarországot, meg Ausztriát mesterségesen belekényszeríti a gyors gazdasági elszakadásba. Mert mikor az ellenzéket közjogi téren kiéheztetés alá fogják, ugyanakkor mesterségesen arra ösztönzik, hogy a gazdasági különválás gyors végrehajtásával igyekezzék magát kárpótolni és igazolni. Átterelik tehát az ellenzék akciójának ütköző pontját a vámterületi kérdésre. Ha Bécsnek ezzel az volna a terve, hogy Magyarországot büntetésül kitegye a hevenyészett külön­válás gazdasági kárainak és kompromit­tálja a gazdasági önállóság illúzióját is , akkor idehaza ugyancsak bekapták a dorgot. Hanem hát lehetetlen bennünket ezzel az ostorral úgy megverni, hogy az egyidejűleg Ausztria hátán is ne pattogjon, amit már aligha akarnak. Itt tehát Bécs­nek nem öntudata dolgozik, de inkább hiánya a belátásban és gyengesége az elhatározásokban. Csak az a baj­, hogy ezt nekünk kell megszenvedni Csimborasszal magasságban tűnik fel a bécsi taktikázás időtlensége, ha végül azt nézzük, hogy a győztes közjogi, ellenzéket akkor kosarazzák ki, mikor­ az hatvan­­hetes alapon akar érvényesülni. Kapni kellene ezen az alkalmon. Be kellene, ki-Mindez persze rég volt. " Most egészen más, fejlettebb, praktikusabb vi­szonyok kormányoznak, egészen más embereket. Más a tüzek dolga is a városokban — nagysza­bású, katonás, modern. De akkor ! Egy pár öre­ges í­d-spiicelt, nehézkes, levasalt, hat bivalyra való, néhány rosszul fizetett, kotyogós, bő kön­tösben járó ember, ki végső refugium gyanánt bujt be a lötyögős egyenruhába, de jobban ér­tett gyaluhoz, dikicshez, tűhöz ; egy «parancs­nok», ki inkább vérbeli kefekötőnek látszott or­rának ibolya színe­s pocakos termetének gyanús ingadozása miatt — és egy sereg úgynevezett «önkéntes tűzoltó», kik lelkesen tudtak lángolni, oltani azonban nem tudtak. Ennyi volt. Valami­vel több a semminél s nagyon sok helyen még ennyi sem spült. A frissen e gerjedező fiatalság érthető gyöngéje, hogy a vérbeli diák mindezeknél különbnek tar­totta magát s ha arra került a dolog, fölingerelt kakas gyanánt nagy harciasan össze is tűzött az elsőségért. Hiúság tüzelte ebbeli intézkedésében, de mert a tiszteletreméltó ügy nem vallotta kárát, meg kellett ő neki bocsátani, hisz máskülönben úgy viselte magát, mint bármely babérban dús dalia a lovagkorban. Nekiment a diák akármiféle ve­szedelemnek és nekiment volna a krétai biká­nak is, —­hogyne ment volna tehát neki a jó­részt totyakos városi tűzoltónak, ha arról volt szó (pedig sokszor volt), hogy megvédje az első foglalás jogát, melyet diadalmasan birtokolra vett és magától elperelni nem engedett. * Valamelyik holdfényes, tavaszi éjszakán tör­tént. Múlt időkből. — A Hazánk eredeti tárcája. — Irta: Abonyi Árpád. Istenben nyugovó eleinktől ránk származott régi virtusos szokás volt egykoriban a kálomista kollégiumban, hogy incendium (tűzvész) idején minden teremtett igaz lélek fölkerekedett s a hirtelen kirobbanó szittya diák-erkölcs egész lel­kesedésével rohant veszedelemben forgó atyánk­fiainak hathatós mentésére. Hallom, ez a régi virtus is kiveszett immár — a többi után. A mai kálvinista diák­játékos vérét nem hozza izga­lomba a félrevert harangok hosszan elnyújtott, siró hangja, karjaiban nem dagad az izom, sze­meiben nem ragyog a segedelemnyújtásnak vágya; «tanuló» az ő neve mindenképpen és ■nem diák , köztük többé senki. Mi még diákok voltunk — mondom — és nemcsak tanulók. Ugyanaz a kéz, mely az öt­fontos Páriz-Pápai-szótárt, a hatfontos Hoffman­­logarithmust, a labdaütő botot és az ékesen faragott gerundiumot egyképpen vitézül forgatta: nekiment az égő házfedélnek is, ha sora került s a hosszunyelű baltát, kampós csáklyát, vizi­­puskát épp oly ügyesen és gyorsan tudta támadó akcióba vinni, mintha arról lett volna szó, hogy miképpen kellene jóságosam nagytudományú matheseus professzorunktól egypár nyakunkba sózott három ismeretlen­ egyenletet valamely istenes praktikával elsvindlizni. Beosztásról, szervezésről, rendszerről a diák­ság köztársaságában természetesen szó sem le­hetett. Mindenki egyforma volt. Csupa vezér.

Next