Hazánk, 1905. október (12. évfolyam, 234-258. szám)

A HAZÁNK melléklete, mintha jobb tehetségük volna, de mert büsz­kébbek arra, hogy mit tudnak. Mig a fehér gye­rekek az iskolaudvaron, vagy másutt golyócs­­káznak, a feketék haza mennek és tanulnak. Mind­egyik szégyenli magát, ha rangsorban kerül a fehéreknél és dolgozik és tört magába tudo­mányt, míg a­mennyire lehet, vezető szerepre jutnak az iskolában is. A régebbi időkben az összes amerikai vendég­lőkben néger pincérek szolgáltak fel, a borbély és cipőtisztító műhelyeket csaknem monopolizál­ták ezek. Ma kevés ilyen foglalkozású négert lá­tunk mindjárt New­ Yorkban is, pedig ott ma 60.000 fekete lakik, mig 40 év előtt alig 5000 néger lakott. De a régebbi fekete borbélyok, pin­cérek stb. nem alis­ták, hogy fiaik is ezen az alacsony pályán hu­ly­nak s magasabb társa­dalmi állású emberek a­­karnak faragni belőlük s az öreg négerek óhajtják, hogy fiaik az ő em­léküket tiszteletben tarthassák, amennyiben min­den módot megadtak fiaiknak, hogy tisztességes állásba kerülhessenek. Nincs egész New­ Yorkban egyetlen néger pincér, kinek fia szintén pincér volna, hanem ezek már doktorok, ügyvédek stb. A cipőtisztító feketék is igy vesztek ki s németek és olaszok végzik most a cipőfényesítő munkát. A fényes, előkelő hotelek legnagyobb részében már nincs fekete pincér, a másodrangu helyekre szorították őket s a Broadwayn levő vendéglők­ben sem találunk már fekete kiszolgálókat. Ennek azonban más oka van. A könnyelmű gondolko­­zású fekete pincér, amint a nyár jön, akármilyen jó helye is volt eddig, ott hagyja new-yorki vagy más nagyvárosi foglalkozását és a tengerpartra, fürdőkre vagy a hegyekbe megy új alkalmazás után. A néger szeret utazni, szereti a változa­tosságot s gyűlöli a nyári fullasztó meleget s ezért hagyja el a new-yorki hoteleket, ahol csak ritka esetben veszik vissza, mert a változó mun­kásokat sehol sem szeretik. Miután pedig vegyes, fehér és fekete személyzetet alig lehet tartani a hotelekben és fehér kiszolgálókat találni könnyebb mint feketéket, így szorulnak ki ezek a jobb he­lyekből, nem pedig amiatt, hogy rossz az elő­ítélet a négerek ellen­. A négerkérdés megoldása bizonyára égető a déli államokban, mert a naponta előforduló lin­­cselések, gyilkosságok, fehér és feketék közti támadások nem válnak dicsőségére sem a XX. századnak, sem az Egyesült­ Államoknak. Míg az északi államokban lakó négerek iskolázottak, mert városokban laknak, a délen lakó inkább farmokon, ültetvényeken élnek s kevés csak azoknak a száma, kik legalább a farmiskolákba járhatnak. Az iskola, a nevelés szelídítheti csak a fekete faj még mindig vad erkölcseit s ha a déli államok feketéit könnyebb volna iskolába vinni s eltüntetni fajuk vad erkölcsei, a műveit és sikereket elért fekete testvéreinknek nem kel­lene azon gondolkozni, hogy vissza­vigyék-e Afrika őstalajára azokat a néger csoportokat, kik igy csak szégyent hoznak fajukra. Az északamerikai vadok vadász­­területei. Az eke, a fejsze és a gőzparipa az északame­rikai vadászterületeknek egykor mérhetetlen föld­jeit mindinkább kultúra alá kényszeritette s ma már csak az északnyugati vadonban kereshetnek a fehérarcúak és vörösbőrűek szűz talajt. Ezek részint hivatásból, részint kedvtöltésből, vállukra vetett fegyverrel bemerészelnek a legtávolabbi vadonba is hatolni, hogy egy-egy medve nyomán napokon át bolyongjanak. Néhány évtized előtt még gazdag vadállománya volt a Mississippitől nyugatra elterülő magas füves benőtt síkságnak, különösen bivalycsordák legeltek itt oly nagy számban, hogy a vadász szokszor azt hitte, hogy egy beláthatatlan nyüzsgő, eleven állati tömeg az egész prairie. Amidőn azonban a polgárháború befejezése után a vasúti sínek mindinkább nyu­gat felé terjeszkedtek, az állatok életfeltétele is meg volt nehezítve. A bevándorlók előfutárjai voltak azok a prém­vadászok, akik lassan odavonultak s a bivaly­csordák ellen valóságos irtóharcot kezdtek. Túlzás nélkül állítható, hogy tizenkét év alatt, 1872-től 1883-ig négy milliónál több bivalyt pu­­zsítottak el a vadászok golyói. Az egész i­tinensen alig maradt néhány száz példány a valyokból, amelyek részint a Yellowstone park­ban nyertek oltalmat, részint Ahabaska és a Sziklás hegység vadonjaiban húzták meg magukat. Roosevelt elnök «Hunting trips on the praire and in the mountains»-nak mondja a bivalyok ellen folytatott irtóháborút. És valóban az állat­világ legszomorúbb tragédiája volt ez a pusztítás. A múlt század nyolcvanas éveiben Roosevelt elnök még maga is űzte ezt a nemes vadat s nem egy példányát teritette le a golyója. Ahol akkoriban megfordult vadászata alatt, min­denütt halomszámra találta, a bivalyok fehérlő csontjait. Útközben találkozott egyszer egy va­dásszal, aki az egész vadont bejárta s azt a ki­jelentést tette Rooseveltnek, hogy egész útjában nem talált bivalyt, de csontjaikkal tele van a va­don. Roosevelt bátyja azok közé a vadászok közé tartozik, akik a legveszedelmesebb kalandoktól sem riadnak vissza. Egyik társával súlyos hely­zetbe került egy ízben. Egy megvadult bivaly­csorda rájuk támadt. Menekvésre nem volt kilátás, az egyetlen mód, amely miután meddőnek bizonyult, abban állott, hogy gyors lövéseikkel megritkítják a száguldó csorda sorait Amikor a csorda egészen közel ért hozzájuk, iszonyú kiabálásba törtek ki s gyorsan tüzelni kezdtek. Az utolsó pillanatban, amikor már-már a halál torkában voltak, a megriadt csorda szépen kettévált a megsebesült bivalyok és a földre rogyott bivalyok mellett, úgy, hogy őket az elhullott állatok teste védelmezte meg az eltiprástól. A bőszült állatok tömege között kes­keny út támadt, amely­ben a két vadász éppen csak meghúzhatta magát. A prairieknek épp oly érdekes vadja volt egy­kor a bölény, a Wapiti; most Kolorado, Wyo­ming, Montana vidékén találhatók már. Roosevelt így ír róluk könyvében: Ennek a pompás állatnak — amely az amerikai vadászterület legszebb vadja — a ki­irtását minden igaz természetbarát és vadász nagy sajnálkozása kisérte. A vadon, amióta nem látjuk rajta ezreinek száguldó csordáját, elveszí­tette legszebb vonzóerejét és szomorú nap lesz az, amidőn ez utolsó példánya is ki fog veszni a sziklás hegyvidék rejtekeiben.­ Roosevelt vadászkalandjainak legszebb emlékei fűződnek ezekhez a vadászatokhoz. Roosevelt szerint az amerikai vadon legszebb dísze volt ez az állat. Szép az amerikai vadon, a tiszta tavak hegy­vidéke, az égbenyúló fenyvesek, a zugó patakok tájai, de az igazi vadász szive akkor dobban meg amidőn csillagos éjszaka, holdfénynél, kezében a­ puskával átsurran a magas fák között s meg­hallja az éj csöndjében a Wapiti bika bőgését, amelyre vetélytársa felel, a hegy másik oldalá­ról. Ennél izgatóbb koncertet vadász füle nem kívánhat. Abban az időben, amikor Roosevelt Missouri felső vidékén egy kunyhóban lakott, még csak­nem eredeti szüzességében, az emberi kéz mun­kája nélkül állott ez a vidék. Mindenféle vad volt itt bőven s ha a coroboyokkal nem volt elfoglalva az ökörcsordáknál, napokon át bújta a vadont gyalog vagy lóháton, hogy vadat ejtsen el s friss pecsenye kerüljön terítékre. Sok pompás antilopot, szarvast vitt ilyenkor magával a vadászatról s a legizletesebb szárnyas vad sem hiányzott a fazékból, de ezek a vadászkirádulások meg se közelítették azokat, amelyeket egy-egy a bölény üldözésére rendezett. Amikor órák hosszat meghúzta magát a Sziklás­hegység egy-egy zugában, hogy a Wapiti vagy a szürke medve járását kilesse. Nem egy ilyen «Grisly» került golyója elé, amely nem tévesztett célt soha, amellett sokszor az a veszély is fe­nyegette, hogy «pracligjaival» simogatja meg a «Grisly». Legszívesebben a Montana hegyvidé­kén tartózkodott és északnyugati Wyomingban. Ezt a vidéket tartotta a legszebb vadászterü­letnek. Britt-Északamerikában az Athabaska és Rab­szolga-tavak környékén a régi Hudsonbai-társa­­ságé az uralom. Az Eri-indiánusok azonban csu­pán a fenhatóságát ismerik el ennek a társaság­nak. Közülük kerültek ki az újabb idők legna­gyobb medvevadászai. A társaság egyik évkönyve szerint egy ilyen vörösbőrű­ 120 medvét ölt meg. Mesével határos ezeknek az indiánoknak a szimatja. Egy napon az egyik vörösbora friss nyo­mokat fedezett fel s rögtön tisztában volt azzal is, hogy e nyomok egy anyamedve és két bocs nyomai. A föld annyira száraz és kemény volt, hogy a két európai vadász, akik vele voltak, sem­mit sem vettek észre. Az indiánus a nap után igazodott el s egy darab után menve, valóban meg is találták a medvét és két fiát. A bölényvadászatnál minden ügyességük, ra­vaszságuk előtérbe jutott. Az indiánok gyakran napokig mennek hócipőikben egy-egy bivaly után. Olyan hidegben, melytől megfagyna a leg­edzettebb európai is, a szabad ég alatt alusznak s ha sikerül nekik egy-egy bivalyt elejteni, oly mohóan fogyasztják el, hogy európai embernek erről az étkezésről fogalma sincs. Az Eri-indiánok csak addig becsülik meg főnökeiket, amig azok férfiúi erejük felében vannak. Ha az indiánfőnök már nem üldöz­heti a vadat, magára hagyják s bizony éhen is veszhetne, ha a Hudsonbai-vadásztársaság ol­talmába nem venné s kegyelemkenyérrel nem kínálná meg!­ ­ Vasárnap, 1905. október 1. Uj versek. A Tisza. Falunk alatt csendesen folyt a Tisza árja. Legyezgette kétfelől a füzesek árnya. Sima tükrén a vihar hogyha sebett vágott: Hintett az ég balzsamul rá tiszavirágot. Tavaszesten lány, legény csolnakokba szállva, Nótázgatva eveztek ringó, zsongó árba , Ragyogó hold bevonta ezüsttel a medret, Mélázva ült a halász vetett háló mellett. Egyszer csak a vármegye — mi jutott eszébe!— kiküldte az urakat erre a vidékre. Evezgettek a Tiszán, méregettek, fúrtak. A­­gátakba rovásos nagy karókat szúrtak. S úgy találták, hogy erre görbe a viz útja: Egyenesre ágyazzák s fele földet futja! Tiszaparti füzesalj igy maradt oszt’ álva. Elvezették a Tiszát messze, más határba. Uj utján a szőke víz bárhogyan is árad, Nem érzi a holt meder s egyre szikkad, szárad. A szél lassan behordja a vizjárta földet S beléje majd a halász kukoricát ültet... Baja Miklós. MÁSOK. Daliás legények füledbe súgják, Hogy szemedben örök kárhozat lobog, Hogy aki arcod pírjába szerelmes, Édes gyötrelemmel lesz a te rabod; Hogy angyal az égben nem olyan lenge, Oly fürge, mint te vagy, oly lágy kacaja, Rózsák a néped és te vagy a királynő, És könyed ha hull, a virág szomorú. Szemedbe ha nézek, od érzem a fényt, És érzem: a láng lobogása mi szép! Csodálom az arcod, amely csupa báj, Kis lábadat áldom, szivemre ha lép. De mi könnyen a más ajkára repül: Én őrzöm a lelkem mély fenekén, Mi másnak a szó, nekem végzetem az — S rajongva, zokogva csak hallgatok én. Borsodi Lajos: A régi pandúr-világból. Még a hatvanas évek táján is meglehetős gyarló lábon állott hazánk több részében a köz­­biztonság s nem csak lopások, hanem rablások is sokszor előfordultak. Ezen sajnos állapotokon a pandúr-intézménynek lett volna feladata segí­teni , s ha teljes sikert nem ért is el, de valóban sokat segített, habár nem egyszer kegyetlen esz­közök alkalmazásával. Erről az immár végkép letűnt korszakról érdekes visszaemlékezéseket kö­zöl Osváth Pál biharmegyei volt csendbiztos, most megjelent «Csendőr-utasítás és pandúros vallatá­sok» című könyvében, mely után közöljük a kö­vetkezőket : Vármegyéink hajdan belügyiket minden fel­sőbb beavatkozás nélkül intézték. Belügynek tekintették a rendőrügyet is. 1858—60 -ban számba nem vehető utasdással s legtöbb helyen a meg­ingott közbiztonság állapotához képest szigorra

Next