Helikon, 1990 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1990-01-05 / 1. szám

MIRCEA DINESCU FALVAK KALENDÁRIUMA A hétfő mint a hétfők de kedden a csiganyomon rábukkantam a szenilis krokodilusra, a homokfutó elé fogott ispánra, tömjén s deszka íze szórta a vizet, és a molnár lánya fölpuffadt az élesztőtől és egy gereblye gyűjtögette a szérűn alvó és jött a mozikaraván és a néma­filmek megoldották a nyelvem és a krokodilusra ordítottam, bújjon a kagylójába füttyentettem a számvetésbe gabalyodott lónak keresgéltem a kútba vetett hullát, de a pópa énekelt, a bíró beszélt, az őrmester gondolkozott, és a város vígan dübörgött, mint egy cséplőgép, gyomrában parasztokkal, szerdán véget ért a háború, csütörtökön kezdődött a villamosítás, pénteken a lámpák kérdezni kezdtek szombaton stb. vasárnap stb. stb. parasztokat AUGUSTIN BUZURA Ütött az óra Több mint negyedszázada írok, amennyire erőmből futja, a terrorrról és az emberekre tett hatásáról. Könnyhullatással kimutathatat­lan fájdalmat okoztak nekem a mindannyiun­kat sújtó megaláztatások egy haladásellenes, középkorias rendszerben, amely bűnnel, aljas­sággal és hazugsággal volt tele. És ugyancsak negyedszázada vártam arra, hogy a börtön vagy a bolondokháza rácsai mögött lássam a két tébolyultat, aki olyan politikai erőknek a tá­mogatásával került az ország élére, amelyek árulással kezdték és Ubü, Drakula meg Al Capone e szörnyű kereszteződésének életre kel­tésével végezték történeti szereplésüket. És íme, ütött az óra; a szabadság, amelyben mindig is hittünk, valóra vált, s nem azok jóvoltából, akik bemocskolták a világ legszebb szavait, hanem csodálatos ifjúságunk és Hadseregünk jóvoltából, amely néhány nap leforgása alatt megtanított bennünket: mi a halál, és miként kell fogadnunk, porrá zúzva a tudálékos elmé­letet, miszerint népünk beletörődő és fatalista alkatú, miszerint legjobb hátat fordítani a tör­ténelemnek, miszerint „a puliszka nem rob­ban“. Boldog vagyok, mert a puliszka oly erő­vel robbant, hogy pár nap alatt fölégettük az összes „szakaszt“, amit pedig nemcsak hiva­tásos politikusok, de még hivatásos jövendő­­mondók sem mertek volna megjósolni. Emelt fővel térünk vissza abba az Euró­pába, amelyből valójában sohasem szakadtunk ki Abba az Európába, amely elfelejtette, hogy nálunk 1959-ben fegyverek ropogtak a hegyek­ben — a totalitárius terror ellen vívott akkori harcok során több ember pusztult el, mint bármely más forradalomban a háború után. A világ kissé megfeledkezett a Csatornáról, az első Csatornáról, Pitetti­ről, a történelemben példátlan, rettenetes fegyházról, a Zsil-völgyé­­ről, Brassóról és egyebekről is. Most azonban szívből örülök, hogy ezekben a napokban vég­re megismert bennünket és mellettünk áll a világ. De tudnia kell, hogy nemcsak gyógy­szerekre, gyermektápszerekre van szükségünk, hanem könyvekre is. A régi rendszer csak a terroristák kiképzésével törődött. Ám erről majd később, miután visszaültem íróasztalom­hoz. Egyelőre az utcán a helyem, ott, ahol szükséges. Mert az embereket meg kell taníta­nunk, hogy méltó módon éljenek az oly sok vér árán kivívott szabadsággal. Vigyáznunk kell, nehogy új gazemberek váltsák fel a ré­gieket. Annyi szentünk és vértanúnk van, hogy képmásaik befogadására nem volna elegendő Európa összes temploma sem. Ne feledjük őket, és ne ejtsünk foltot emlékezetükön. És ne feledkezzünk meg arról sem e percekben, hogy a hősök és áldozatok tiszteletére emelendő emlékműveken kívül emlékművet kell állíta­nunk a nemzetközi sajtónak, a világ minden­nemű hírközlő eszközének, amely leleplezte a gyűlöletes önkényuralom bűneit, és nem hagyta kialudni hitünket a szabadságban, ame­lyet, íme, kivívtunk. Tudnia kell továbbá min­denkinek, hogy ezekben a napokban nemcsak magunkért munkálkodunk, hanem a világ más országainak lakóiért is. Mert amint Camus mondta, a pestisbacillusok nem alszanak, ked­vező alkalomra várnak. Mától fogva csak tőlünk függ minden. Nem mutogathatunk többé fölfelé, nem kenhetjük immár másokra a hibákat. Íróasztalhoz te­hát, de az utcára is. Most vagy soha! Az eredeti szöveg a Románia literara 1989. december 28-iki számában jelent meg. Romul Ladea szobra 2 GUERNICA Ahol ők haladnak el nedves képzeletükkel, csupán rénszarvas-zuzmók nyílnak, lámpák nyelik le undorral kanócuk, mint zsarnok előtt nyelvüket a bölcsek, de a kávéház zsongásában született istenek eltűnnek egy éjszakán a Dél tehervonataiban, kusza kényszermitológiára ítélve tanúk nélkül, keressenek fuvolamagot nem-tudom-milyen nádbugában, esőben vájják saját sírgödreik, hogy kijáratot leljünk a tengerre ... Ó, sebezhető istenek, sebezhető istenek, újságok nélküli haza a halál KIRÁLY LÁSZLÓ fordításai 13! SZŐCS ISTVÁN : Hallgatás csapdái Azt hiszem, Wittgenstein filozófiája nem túlságosan közismert köreinkben, mégis van egy mondása (tétele), amire legalább egy év­tizede bizalmas beszélgetésekben minálunk többen hivatkoztak, vagy félszájjal folytatott nyilvános vitákban is többet célozgattak rá, mint bármilyen más, aranyigazság gyanánt ke­zelt filozófusi kijelentésre. Ez így hangzik: Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell. Ha ugyanis arról beszél az ember, amiről nem lehet, akkor szükségszerűen motyogni kezd, vagy mellébeszél, vagy madárnyelven szól, példálózik, nyakatekert virágos hasonla­tokba bonyolódik, s miközben elégedettség töl­ti el, hogy mégiscsak az igazságról beszélt, vé­gül is nem mondott semmit, legfennebb any­­nyit tett, hogy érzékeltette: vannak bizonyos dolgok — „jól tudjuk, hogy mik“ — és hogy azokról volna mit mondani... Viszont, ha hallgatott volna az ember, ami­kor nem lehetett beszélni, ha a semmitmon­­dást is abbahagyja akkor, úgy eltorlaszolja az utat egy olyan jövő elől, amikor már lehetne szólani... Lehetne, de nem lenne hol. Az iro­dalomnak, például, hogy csak róla beszéljünk, mint mindennek a modern civilizációban, megvan a maga üzemszerű szervezettsége. Ki hallott olyan folyóiratról, amelyik időnként nem jelenteti meg valamilyen számát, csak azért, mert azon a héten csupa középszerű írás futott be, és visszaküldi az előfizetőknek a dí­jat? A könyvkiadók sem küldhetik időnként más pályára szerkesztőiket és nem oszlatják fel önmagukat ideiglenesen sem, mert, amikor megszületnének a várt művek, nem lenne, ki világra bábáskodja őket. De a hallgatás másképp is lehetetlen. Az iro­dalom egy percre sem szünetelhet, mondja Szaltikov-Scsedrin, mert az a nemzet halálát jelentené. Tehát az irodalom akkor is beszél — beszélt —, amikor nem mondhat(ott) sem­mit; arról is beszélt, amiről nem lehetett, de ezzel önmagánál is nehezebb helyzetbe hozta a kritikát. A kritika például látta, láthatta, hogy olykor egy-egy mű arca azért torzul el, mert a bele­szorult kor nem tud kifejeződni; a kerülgetés, a mondanivaló álcázása, bizonyos becsempé­szett „nem művészi“ információk, álruhás jel­képek, sejtelmeskedő virágnyelv rontják az írás művészi értékét. Ám a kritikus sem érte­kezhetett erről nyíltan. Vagy úgy tett, hogy nem veszi észre, mi az esztétikai torzulásnak az oka, s fájó szívvel, de önmagában véve jo­gosan elverte a szerzőn a port, vagy úgy ke­zelte tárgyát, mintha azokon a bizonyos kínos pontokon nem is bukkanna elő i­atatlanság, mesterkéltség, homály. Még súlyosabb dilemma elé került a kriti­kus, ha az ismertetésre, bírálatra váró vers vagy elbeszélés, regény attól vagy főleg csak attól volt értékes, hogy bár madár- vagy vi­rágnyelven, de jól beolvasott a hatalomnak, ki tudott mondani valamit, ami mindenkinek fájt, de nem lehetett nyilvánosan beszélni róla. Ezeket az írásokat a kritikus — nem dicsér­hette meg, mert ezzel leleplezte, denunciálta volna nemcsak a szerzőt, hanem a szerkesztőt, vagy éppenséggel a — szemethunyó cenzort! (Tán két évtizede is lehet, amikor egy bemu­tatásra váró színdarabot egy cikkben dicsér­tem, útját egyengetendő s idézgettem belőle az ízesebb mondásokat. A cikk megjelenése előtt felhív egy magasrangú illetékes minisztériumi személy s figyelmeztet, hogy ezekből ki kel­lene hagyogatni. Úgyis benne vannak a darab­ban! — méltatlankodtam. Jó-jó, felelte, de hát éppen az a célunk, hogy a darabot játszhassák. Nem?) Egyik sürgős dolga az lenne most az iroda­lomtörténetnek és bírálatnak is, hogy vissza­térjen ítéleteire, melyeket annak idején nem indokolhatott meg, vagy elhallgatásaira, me­lyekhez a szerzők érdekében is folyamodott; (persze, azért a saját magáéban is!). Sok írást kellene más színben feltüntetni, vagy kimon­dani róluk elhallgatott ítéleteket, jókat is, rosz­­szakat is. Például, ami csak a legutóbbi saját elhallgatásaimat illeti: többször is nekiültem, de nem írtam Ferenczes István verseiről, mert ami jogos része lett volna a bírálatnak (például a túlhajtott szójátékok modoros kultusza), az olyasmi biztosan megjelenik; az viszont, hogy mi minden fejeződik ki egyes megrázó versei­ben, hogy milyen mélyről hozza fel kisebbségi létünk sorstragédiáit, mint például abban a bizonyos utolsó magyar óráról szólóban, annak méltatására, elemző kifejtésére, arányos elis­merésére sajtónkban úgysem kerülhetett vol­na sor, s maradt volna Ferenczes a hideg, for­mai kritikával. Hosszú hónapokon át hitegettem egy szer­kesztőt azzal, hogy írok majd neki egy cikket, ilyen címmel: Irodalmunk valóságtudata Bog­dán László művei alapján. De nem írhattam meg, mert arra a felismerésre jutottam, hogy Bogdán László minden habos szirporkázása és frivoloskodó csevelyei ellenére olyan kri­tikusan látja „valóságunkat“, és főleg olyan ellenszenvet árul el „ideológiánk és valósá­gunk“ viszonyáról, hogy annak kifejtése a legsúlyosabb fúrásnak számított volna még ak­kor is, ha — mint ahogy ebben előre is biztos lehettem — az elemzés meg sem jelenne. S itt van most is az asztalomon Kozma Mária új regénye, a Lidérczöld csapda, heteken át forgattam az őszön s latolgattam, mint lehet­ne szelíden elmondani, hogy ez az oly kitű­nően induló írás a 66. oldaltól kezdve miért válik egyszerre bizonytalanná, majd fáradttá és nyerssé, éppen azokon a pontokon, ahol a szerző témájának komolyabb, magvasabb, kritikusabb mozzanataihoz érkezik el? Milyen jól láthatóan lép működésbe e pontokon a fá­radtságot és elbizonytalanodást kiváltó belső cenzúra és az elnagyolást, elkenést okozó külső, a szerkesztői-kiadói szempont. Itt elkerülhetet­lenül vissza kell térnem előző regényére, arra a bizonyos Kájoni Kövesre ... amelyről a ta­valy írtam, de főleg csak az írói gyengeségei­ről ... viszont nem fejtettem ki, hogy e gyen­geségek részben az álcázás, a camouflage mű­veletéből származnak. Az a regény, többek kö­zött, a szülővárosról szól, amelyet külső és bel­ső áttelepítésnek vetnek alá, ahol sterilizálják a tárgyi valóságot és a tudatot, hogy kimossák, kifertőtlenítsék belőle a múlt nyomait, ahol egy rejtélyes fantom-házaspár uralkodik, ahol a titkosszolgálat egybefonódik az emberek in­tim életével csakúgy, mint az ellenzéki moz­galmakkal, ahol a nemzet­közösségi lét kegy­tárgyaihoz való ragaszkodás akkor is tisztelet­reméltó, ha eszelős-zavaros, érdemben meg sem értve, mi megy végbe — ám mindezt csak va­lami kedélyeskedő és bájolgó idillizáló-szerel­­mes és kalandos-adomázó majonézzel lehetett beadni, s ennek következtében a regény esz­tétikai értékei és logikai menete ugyan he­lyenként megerőtlenedtek, viszont mégiscsak az (akkori) „mai valóság“ legkínosabb kérdé­seiről mert szólani, ha áttételesen is, de át­látszóan is. Ezt én is csak most mondhatom ki, de most viszont ki kell mondani. Ugyanez a helyzet a Lidérczöld csapdával is: egy eltűnt férfiről és egy eltűnt könyvről szól, az eltűnt könyv kultúra-válság jelképi­­ségéről, egy Borges-i fantasztikus könyvtárról és egy hoffmanni fantasztikus könyvtárosról, egy „mai hazai“ kisvárosi viszonyok között, boválynésággal kacérkodó, elvágyódó, roman­­tikaszomjban égő fiatal nőről, mindarról, ami általánosítható és elvonatkoztatható, a szerző még játékos biztonsággal ír, de az eltűnt fér­firől — mert, ugye, hogy s miként tűnhet el nálunk egy fiatal mérnök, aki odakint a tere­pen fontos titkok birtokába jut, s mi mindent beszélhetnek erről az emberek, erről jobb hall­gatni, s hogy milyen része van ebben kapzsi, lelketlen vadőrök maffiájának, s miért olyan kényes ez, mert, ugye, kikre támaszkodnak az utóbbiak, mert a­kik azok, akik ma vadászni szoktak, elvtársak? S milyen nyomasztó szo­rongás veszi körül e témákat — s a regény­­hősnő és szerzője rajongásáról saját népe folk­lórja és etnológiája iránt —, mert micsoda misz­ticizmusra és nemzeti elszigetelődésre adna ugyebár alkalmat az ilyesmi — szóval, ahol nem lehet felülemelkedni a téma „zenei álta­lánosíthatóságában —, ott megtorpant és téblá­­bolni kezd a szerző; ami írói gyengesége azon­ban, az éppen emberi tisztességét és (legalább­is) érdeklődése bátorságát dicséri... Kritikák újraírásánál — jut most eszembe — nem volna mégis sürgősebb regények újra­írása, vagy eredeti formában való újrakiadá­suk? Legalábbis egyik-másiknak? Mert amiről hallgatni kellett, arról most beszélni kell. STEFAN AUGUSTIN DOM­AS EZEK KETTEN (Acestia dei) Minden ember méltó a szeretetre. Ám aki lemenvén a tengerpartra, megpróbál a homokszemekből kötelet fonni, hogy a hullámokból alig kelő Hold nyakába vetvén — felemelkedjék a levegőbe; és az, aki egy aranylé folyó fölé hajolva, egy életen át az alaktalan szélhez alakítja, hogy valami újat adjon a világnak. — e kettőnek előjoga van árnyékom sátrában lakni. Mikor én nem vagyok honn­ ők vannak itthon ... LÁSZLÓFFY ALADÁR fordítása BAJOR ANDOR kígyóbőr 1. Kígyó vagyok én féreg Gyűlölet földjein élek Ha szólok a szavam gyalázat Bot a felelet magyarázat Fejemen hordom az átkom A mennyet pokolra váltom Csak a valót mondom való­nak Az ámítást hiábavalónak Míg zöldell a valóság boltra Nem nézek a délibábokra Bölcsen és hidegen mérem Almaitokhoz a mérgem Mi üres így tűnik üresnek Kígyózó utamra lesnek De hallgat a semmi alattam Nem súgja be merre haladtam Megkövesült az igazság Hogy az élet holtra vitassák Kövezzetek mint a veszettek Kiket mindig félrevezettek Mert én már messzire járok Túl völgyeken és hegyeken Kilopom szemetekből az álmot Kígyóbőrömet levetem 2. «■»“ A tudás fája ma erdő De gyilkos gyümölcsöket termő Ha a titkok zárja kinyílott Szabaddá lesz ami tiltott Mikor ömlik a vér ti örültök Éltek mert boldogan öltök öltök és ölve raboltok Kinél a fegyver van az a boldog Boldogok az éjbe vakultak Ők lettek tudói az útnak Boldogok a lét dadogdi Az ő szavuk most a valódi Boldog aki hamis a szívében Mert távoli tőle a szégyen És boldogok akik hadakoznak Mert a legyőzöttek a rosszak Boldog aki bárkinek áldoz Mert hű lesz újabb urához És boldog aki nem lát nem is érez Mert a Sátán birodalma övé lesz De én már messzire járok Túl völgyeken és hegyeken Kilopom szemetekből az álmot Kígyóbőrömet levetem 3. Őseimen is átok Sírjuk szétdúlva tátong Kígyó volt minden elődöm Sziszegve kúsztak a földön Népemen Istenünk átka Hogy fusson szét a világba Felejtve engem a férget Könny helyett ontani mérget Mire a nyomuk is eltűnt Rámhagyják sziszegő nyelvük ,­ Szörnyű szívemhez kötvén Úgyis enyém ha kiköpném Megfutnék közben is vásom Halála az én pusztulásom Mit tegyek úgyis utálják Hogy öllék utamat állják Tán azt is fejemre szórnák Loptam e hüllői formát És közben reszket a térdük Sziszegni sem érdemes értük Mert én már messzire járok Túl völgyeken és hegyeken Kilopom szemetekből az álmot Kígyóbőrömet levetem 4. Féreg vagyok én hitvány Létem lázadás botrány Édeni kertetek hol van Kúszhattok velem a porban Hol van a szelíd oroszlán ' •­ Bömbölve menekült hozzám Miféle terveket szőttök Elsárgul árva mezőtök Már a visszhang is hallgat A vizek sorra kihalnak Mit fortyog folyton a lombik A szikla magától omlik Győzelmüket hirdetni kezdték Hernyótalpon a rögeszmék Szónoklatban és versben Folyik a hazugságverseny Nem hisztek Istent se lelket De a Senkinek setérdepeltek S mikor szájába kerül a kantár Mindenki nyerítve rohangál De én már messzire járok Túl völgyeken és hegyeken Kilopom szemetekből az álmot Kígyóbőrömet levetem 5 Ott hol a láthatár kékül Tudom én meglesnek végül Rámtörnek okosan okkal Bunkóval kővel és bottal Bunkóval bottal és kővel Bátran bősz közös erővel Omlik a törvény kusza­tára Hogy a csontot zúzza puhára Sziklát is gördítenek végül Halmom a bosszúból épül Bosszúnak műve haragnak Melyek közöttetek maradnak Ki ott jár utólag mondja íme a kígyónak dombja Hol látni ekkora tébolyt Fölrakta s lopva belébújt Előjönni nem érez kedvet Biztos a mélyére gebbedt Véssétek akkor a bőre Itt nyugszik végül a bőre Mert én már messzire járok Túl völgyeken és hegyeken Kilopom szemetekből az álmot Kígyóbőrömet levetem (Az Utunknak adtam 1988 decemberében) ■* 1

Next