Helikon, 1991 (2. évfolyam, 53-104. szám)

1991-01-04 / 1. szám (53.)

VACHOTT SÁNDORNÉ Etelke a ravatalon „A szőke fürtök kedves gyermekét“ két költő, férjem és Petőfi Sándor emelték koporsójába, hogy az örökkévalóságban szépek, édesek le­gyenek álmai. Hófehér könnyű csipkeruhában feküdt a ravatalon; a gazdag szőke haja két oldalt lefésülve, fényes hullámokban folyta végig csaknem egész magasságát­ — homloka felett a jázmin és mirtusból fonott koszorú —, s imára kulcsolt kis fehér kezeiben az üde bokréta, mint bá­­joló alvó menyasszonyt, úgy tüntetik őt fel. Hiszen piros ajkai a ravatalon is mo­solyogtak, s ha nagy kék szemei le va­lónak is zárva, arcának oly nyájas, oly vidám kifejezése maradt, mintha ártat­lan szívének most is a boldogság volna lakója —, mintha csak szenderegne, s a legjobb álmok foglalnák el keblét.. . Valóban élni, ábrándozni látszék a halva is mosolygó tünemény —, úgy, hogy Budapest legkiválóbb tanárai gyűl­tek össze ravatala mellett, meggyőződést s nekünk biztonságát szerezni, ha vajon nem tetszhatott-e a csöndesen szende­­regni látszó. Petőfi ott zokogott a nyílt koporsó mellett, kétség és remény között leste férjem oldalán, ha vajon a nyájas, a szellemet sugárzó szempár kék ege meg­nyílik-e még egyszer a tudós tanárok élesztésére? De hasztalan volt a remény, haszta­lan minden ébresztési kísérlet: Etelkét örökre elveszítőnk — ő halva maradt. Január hó 7-dikén halt meg, és 10-én volt a temetése. Székács József konfirmálta, s ő tarta kedves tanítványa felett a megindító végtiszteletet, a remek szép gyászbeszé­det is. A koporsó két oldalán fekete magyar ruhába öltözött fáklyások, fiatal re­ményteljes magyar írók kísérték, s a ko­porsó után gyalog, födetlen fővel férjem, egyik oldalán Pali bátyám, a másikon Petőfi Sándor volt a legközelebbi kísérő. Én, alig gyógyulva fel nagy betegsé­gemből s a kiállott nagy lelki rázkód­­tatások után még magamhoz sem térve, ez új csapás által annyira kimerült és megrendült valék, hogy csak kocsin kí­­sérhetem a gyászszekeret, anyám olda­lán —, ki értem remegve —, elveszett gyermeke, Etelke halála miatt, alig mert félig megszakadt szíve keservén sírással is enyhíteni. Szomorú, nagyon szomorú téli nap volt ez, — a hó csöndesen pelyhezett, az ég egy darab fehér felhőnek, hófehér szemfedőnek látszék mindnyájunk feje felett... A harangok zúgtak, szomorú­an, gyászosan, s midőn a szekér a ko­porsóval megállott templomunk előtt, hol kevés év előtt én és Etelke confir­­málva voltunk, hol alig múlt másfél éve, midőn oly boldogan ünnepeltük eskü­vőmet, s Etelke, mint rózsákkal díszített koszorús leány, üdén, vidáman, oly hosz­­szú jövő élvezetére látszék hivatva len­ni —, midőn ugyan azon templom előtt egyszerre csak megrendült a gyászos énekkar, hogy Etelkétől búcsúztasson bennünket —, akkor oly éles, oly metsző fájdalom hasított végig a szívemen, hogy jótétemény volt, midőn eszméletemet el­veszítem. A temetés után mintegy 14 napra Pe­tőfi hozzánk költözik. A szoba, melyet előbb anyám osztott meg Etel­kével­­, a kedves teremtés el­­húnyta után lakatlanná vált. Oly megszokatlan volt mindnyájunk­ra nézve Etelke hirtelen halála, s külö­nösen engem, ki nem csak túl érzékeny és ragaszkodó, de a kiállott betegség és rázkódtatások után, igen gyönge is va­lók, annyira óvtak miden fájó és megin­dító hatásoktól, hogy Etelke volt lakhe­lyét elzárták, s anyám, férjem ajánlatát elfogadva, a kis zongora szobát választá alvó szobájául, mely egyenesen a mi al­vó szobánkba nyílott — úgy, hogy ha bajom lett volna, az esetben is közel leendő hozzám ez a kedves, édes, gondos, jó anya. — Alig vette észre Petőfi Etelke szobája lakatlanságát, nem nyughatok, míg fér­jemmel észre nem vétette, mi boldog volna, ha e szobába költözhetnék —, régi lakását különben is épen elhagyan­dó volt. Férjem örömmel engedte át a szobát rendelkezésére — természetesen, csak barátságból, s Petőfi a­mint ezt megér­te, egy 24 óra alatt már be is költözök oda. Itt készültek Etelke halhatatlanításá­­ra ama költemények, melyek később egy füzetben megjelentek s azon időben oly nagy hatásúak lőnek. — Előttem fek­szik a költő kéziratában a füzet —, szá­momra írta le Petőfi, s én megőrzöm azt — gyermekeim és unokáim számára, e­­reklyeképpen. Amit éjjelenként írt, jókor reggel ren­desen beküldő hozzám, így gyűlt össze lassanként a 36 költemény teli könny­harmattal, Etelke sírjáról. Úgy járt-kelt egyébiránt Petőfi Etel­ke szobájából ki és be, mint az alvajá­ró —, majd kiűzte őt szilaj fájdalma, az alig hantolt sír mellé —, majd ismét visszahajtotta a szobába, hol a kedves angyal lakott, élt és kilehelte ártatlan lelkét. Hiszen elbeszélhetik szerelme történe­tét, bemutathatják a költő bensejét ma­guk a költemények is, összes munkái között, melyek Etelke sírját halhatatlan koszorúként fonták körül, míg Petőfi neve él, míg hazánk határai között ma­gyar szív dobog, ott zöldellenek mind­örökké ... Elmondom, mit eddig Rejtve tartogattam, Mint gyöngyét a tenger Legmélyebb habokban. Halld meg, drága gyöngyöm, Szép, szelíd galambom! Amit érezek és Szenvedek, elmondom stb. Ezzel kezdé meg Petőfi a meghatóan szép költménysort, mellyel Etelke em­lékét megörökíté; ezt követé azután az a nyolc sorból álló felsóhajtás, melyet arra vonatkoztat, hogy ő segíti férjem­nek Etelkét koporsójába betenni: Mit nem tettem volna érted, Szép kis szőke gyermekem! De szerelmem bemutatni Megtiltotta végzetem. Az egész, mit életemben Érted tennem lehetett, Annyi, hogy a koporsóba Én tevém­be tetemed. A költeménysor ötödike ismét egyike a legszebbeknek: Jaj, de bús a harangszó! Neked harangoznak, Kedves, hervadt rózsaszála Tizenöt tavasznak! stb. De gyöngédebb szavakkal senki nem kérheti elszállt kedvesének engedelmét arra, hogy sírját szabadjon meglátogatnia, mint Petőfi tévé a költeményei tizedi­kében, midőn így esdekel Etelkéhez: Nem háborítom-e nyugalmad, Elásott kincse életemnek! Ha szívem árva gyermekével, A halvány arcú szenvedéssel Hozzád gyakorta kijövendek? Nem fog zajt ütni érkezésem, Sírhalmod mellé halkan lépek: Csak csókomat teszem fejfádra, Azt is lemossa könnyem árja­­, És ekkor ismét hazatérek. Igen csinos kis költeménnyel festi azt is, mi volt a ravatalon élete eszmény­képe: Ha életében nem szerettem volna A szőke fürtök kedves gyermekét, övé leendett életem, szerelmem, Midőn halotti ágyon feküvök. Mi szép, mi szép volt a halotti ágyon stb. Midőn beköltözök hozzánk, Etelke el­hagyott szobájába, első sorai így hang­zottak: E szobában küzködött az Élet és halál fölötte, Míg az élet Öt, a szépet, Öt, a kedvest, elvesztette. E szobában siratom őt Könnyeimnek tengerével — Szenvedésem Avagy létem E tenger mért nem nyélé el! E szobában lesz lakásom; Édes kín lesz laknom itten, Itten laknom, Öt láthatnom Mindig éber emlékimben. Egy kivánatom leszen, ha E szobából el kell menni. Az, hogy engem Akkor innen Szent Mihály lova vigyen ki A költemény három legvégsője: Függ már a lant megérintetlenül stb. továbbá a Mi bűvösbájos hang? Völgyben csendült meg ünnep­est harangja? stb. s végül a: Messze vándoroltam, elhúnyt édes lelkem De midig, mindenütt, a­hol jártam-keltem, Bánatos emléked, mint egy sötét fátyol Húzódott utánam sírodnak halmától stb. Oly szép, oly költői befejezése az egésznek, oly hű tükre Petőfi enyhül­teb­b fájdalma s még mindig lángoló sze­relmének, csak a következő néhány sor is, hogy jólesik ide jegyezni azt: Szívem lesz képed Etelkám, halálig! Függni fog szívemen képed, mint domború Sírodnak fejfáján e hervadt koszorú. SZABÓ GYULA Petőfi itt van! A hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején kezdett volt kialakulni egy olyan „szokásom­“, hogy a sűrűn láth ató szervi „veszedelmek“ közt Petőfire „támaszkodva“ igyekeztem visszalábadozni az egészségesebbek-erősebbek világába. Az új világmozgató fiatalsága, életereje, szabadság- és természetra­­jongása, az az egész „elpusztíthatatlanság“, amit emberi s kel­­i léte­lénye sugároz, mindegyre olyan segítő kéz volt, ame­lyet meg lehetett fogni a testi-lelki válságban, sokszor olyan „kézzelfoghatóan“, hogy még a gyógykúrás gyaloglásokban is érezni lehetett a „gyalogló társ“ testi közelségét. De a lelki „sugár“-kúra még jobb és hatékonyabb volt, s kézzelfogható bizonyságai furcsa mód annak is maradtak fenn. Ezek jórészt elkezdett és abbahagyott, félbe-szerbe maradt csonkabonkasá­­gok, a hosszú lábadozások jegyzethalmazainak „holdudvarai­val“. Ép kerekdedségű „teliholdként“ — kész munkaként — csupán egyetlen anyag „virít“ ki a töredékhalomból, s ez, gondolom, azért sikerülhetett, mert egyrészt éppen akkor — 1981—82-ben — „időszerűen" kerek évfordulóként közeledett Petőfi születésének 160. évfordulója — 1983. január elseje —, másrészt meg ez a többinél kisebb testi-szellemi erőfeszítést igénylő „vállalkozás“ volt. Minthogy akkori lábadozásaim lelki „sugaraztatásához“ inkább a „bölcselkedő terápia“ iránt mu­tatkozott belső igény, Petőfi ezúttal — életemben első ízben — főképp a meditatív-filozofikus mivoltában „szegődött“ mel­lém — ő ebben is hatalmas „doktornak“ bizonyult —, szinte mintegy százhatvan esztendős bölcsként, aki — akárcsak Szil­veszter testének börtönrácsai és gondolatainak fejbefalazásai között — „Tíz év alatt száz évet élt“, összeválogattam tehát ,ünnepeltünk“ költészetéből egy olyan „kisantológiát", amely „a kevésbé ismert, többnyire homályba vesző oldaláról“ mutatta a „sétáló társamat" — olyan verssorokat, amelyek „nem fo­rognak közszájon“, s amelyeket „nem énekelnek műszerzemé­nyekként sem a betyárok, sem a kisiskolások“ —, s miután ezek sorában az egyik vers azt a címet viselte, hogy Mit szól a bölcs? én abból képeztem egy olyan műsorcímet, hogy Mit szól a bölcs Petőfi?, és elképzeltem, hogy ez egy színházi elő­adás lesz a kolozsvári színházban, „Születésének 160. évfor­dulóján“. A versösszeállítás lett volna a színházi előadásnak a „szavalati“ része. De minthogy a képzelet mindezt a kolozs­vári színpadon állította volna színre, bevezetésként, „ünnepel­­tünk“ még közelebb-hozásaként egy terjedelmesebb szöveggel — ami a színházi est első része lett volna — megelevenítettem a „kolozsvári Petőfit“, vagyis Petőfi kolozsvári útjait-járásait — s annak fókusz-sugárzásaként Petőfi erdélyi útjait-járásait —, amihez kölcsön vettem legelső átjárásának idejéből azt a hír­harangként zengő újságcikk-címet, hogy Petőfi itt volt­, azzal az egy módosítással, hogy a múlt időt jelen idővé „varázsol­tam“. Ebből a két — prózai és verses — részből az állt ösz­­sze, hogy az egyik rész a halálra szántan kardos-csatázó-sza­­badságharcos fiatal vitézt „állította elő“ a maga kolozsvári­erdélyi valóságos­ életigaz clkozásaiban, a másik a szinte ősz­en­­szakállas, olykor az életuntság öngyilkáig nekikeseredő „böl­cset“ a maga versbeli „felhői“ között. S amint készen volt így a „kettős“ Petőfi, egyik lábadozó „sétánkkal“ elmentünk végig a sétatéren éppen a színházig, ott „beadtuk" az anyagot jó ide­jében, hogy legyen elég idő az évfordulóig „napirendre tűzni“ az előadást. Én részemről még színfal-elképzelést is vázoltam a prózai részhez — a Biasini épületének homlokzati fala, elő­térben mai­ modern úti robogásaink helynévmutató forgalmi tábláival —, s az egészből aztán úgy lett végül „teljes hold­fogyatkozás", hogy egy jóval későbbi — s aránylag jól helyre­lábadozott testi-lelki állapotban megtett — gyalogutam végén, mely ugyancsak a színházig vezetett, visszakaptam házi meg­őrzésre a matuzsálemi korú kolozsvári „ünnepeltünk“ születés­­napi műsoranyagát. Azóta még vénült nyolc esztendőt Pe­tőfi. Most már, a legújabb újévvel, százhatvannyolc esztendőt tölt, és így újabb — bár nem kerek — születésnapi megemlé­kezésként szemünk elé eleveníthetjük a nyolc év előtti alka­lomra készült szöveg részleteivel a Biasini-fogadó egykori szál­lóvendégét, akinek annál nagyobb a becse és dicsősége a vi­lágban, minél kerekebbre kerekedik a világszabadság, s aki úgy torpanhat meg egy helyi „szabadság“ útvesztőjében, ahogy száműzni akarják névadó nevét a Biasini utcájából. .. Végül a bölcs — bölcsessége érül-e? Térjünk be a „bukott“ születés­napi emlékműsor címadó versének „utcájába“, s ha az ott sorjázó nyolc szakasznak csak a „páratlan oldalát“ nézegetjük, ilyen bölcs szólásokat olvashatunk a szakaszok első, harma­dik, ötödik és hetedik „számait“ nézve. Hm, bizony csak sok nem úgy halad, Amint kéne, itt a nap alatt. Szikrát sem törődve szól a bölcs: Itt van a pohár, hol a bor? tölts! Korpafőt díszít selyem kalap, S az okos fő teng daróc alatt. Szikrát sem törődve szól a bölcs: Itt van a pohár, hol a bor? tölts! egyenesség, nyílt őszinteség, Rókaságnak zsákmányul esék. Szikrát sem törődve szól a bölcs: Itt van a pohár, hol a bor? tölts! Igazmondás elhajított kő, Hajító fejére visszajő. Szikrát sem törődve szól a bölcs: Itt van a pohár, hol a bor? tölts! Kolozsvár 1990. december 15. Már 1846. október 28-án azt írta a barátjának, Vá­­rady Antalnak Koltóról: „Valami egy hét múlva megyek innen Kolozsvárra.“ Akkor azonban elmaradt mégis az út, maga helyett csak sorait küldhette a régóta vá­gyott városba Urházy Györgynek, s azokban olyan el­keseredetten szólt az elmaradt útról, hogy később a nyomdafestéknek három szemérmes pontot kellett hagy­nia az indulatkitörés egyik — pirulásra alkalmat ad­ható — kifejezésénél: „Már megindultam Erdélybe, s megint csak vissza kellett fordulnom. S ez most har­madszor történt velem életemben. Fátum. De a jövő nyarat végig Erdélyben töltöm; már akkor bemegyek, ha minden határon egy ló[...] mered is elém, azzal ijesztő, hogy belém búvik, ha tovább lépek.“ Háromszor készült s akart jönni Kolozsvárra — mondhatjuk tán ma is így: ide közénk —, míg végül egy esztendővel — s nem egy héttel — a költői levél­sor után, a negyedik rugaszkodással sikerült legyőznie a „Fátumot“. Kettesben jöttek a „kolibri-tojásnál fi­ligránabb“ Júliával: a költői mézeshetek fészekmagányá­ból érkeztek. Tulajdonképpen nászút lett volna, de csaknem egyet nyargaltak Költőtől Kolozsvárig: 1847.

Next