Helikon, 1992 (3. évfolyam, 105-130. szám)

1992-01-03 / 1. szám (105.)

LASZLOFFY ALADÁR //...virágnyelven fenyegetnél”* | ||^ Jj“-| a&fiú u JS11L ItáSj&É­KON SZÉPIRODALMI FOL­Y­ÓIRA­T III. ÉVFOLYAM ® 1. (105.) SZÁM • KOLOZSVÁR, 1992. JANUÁR :1 ¡ » * ARA 20 LEJ A huszonegyedik emlékére Nehéz szülés minden újeszendő. Mi magunk, or­­szágnyi­ magunk is csak két szilveszterrel előbb estünk át a vajúdás görcsein, még elég forró szomszédságában ennek a most születő újabb esztendőnek s ha igazi szil­veszteri hangulat keríthetett volna, bár egy szójáték erejéig hatalmába, egy modern Tasziló műnaivságával rákérdezhetnénk, hogy: na­­és mit hozott a golyó? Sajnos semmit, sem nekünk, sem másoknak. Ju­goszláviában pont az elmúlt tavalyi év utolsó napján esett el a 21. sajtótudósító, ám világszerte összesen 85 újságíró vesztette életét. Unom már, ahogy bántja szerelmetes egyszülött ön­magát az ember — sóhajt fel bennünk az icipici Arisz­totelész, aki zsugorodva ugyan, de kitölti Neandervölgy óta nagyjából állandósult térfogatát a koponyánknak. Hiszen minden más együtt: a vérmedvéktől az egysej­­tűekig, a tűzhányóktól a földrengésekig, együtt nem öl meg annyit, mint mi, írás- és zenetudók egymás közt, egymásból. Mert ugye nem Bach-toccaták és fugák, meg IX. szimfóniák futnak át a fejünkön, hanem pia­ci árak és határrevíziók tanjálmai, meg az egymás el­len fordított anyanyelvek­ségbelsőbb szupremációjának vélt vagy valódi féltékenysgi rohamai. És nem holmi Rembrandttól átvett, hanem ha megveszekedett szürrea­listák kezéből kicsavart rrieszelővel festjük a falra, le­hetőleg a szomszéd falára,s egymás falára az ördögöt, s nem a klasszikusoknak fogadunk szót ennyi díszdokto­­rátus, egyetemes egyetemjárás és Nobel-díj után se, világ­szonetthez illő légkörben elvandalodva, hanem a hatalomra vergődött szedett-vedett magisztrátusok eb­­adó-rendeletének, hanyatt-homlok. „Bordalt, Petur!“ – hangzik a felszólítás a szol­gálatos velszi bárdoknak, haditudósítóknak... „Jól van, de keserű lesz!“ Nos elő a longobárdot, mert jaj mi lesz, hogyha holnap csak avarul, longobárdul­ le­het bölcsődalt s halotti beszédet zengeni, zokogni! . . . Magunkkal bánunk el pedig, akár kérleljük, akár átkozzuk folyton félbemaradó Európánkat, ezt az örök Tróját, melyet direkt a fala köré sikerül felépíteni új­ra meg újra. Olykor még az igazi, a jogos aggodalom és elkeseredés józanító érveit is vissza-visszafogjuk, mert szabad-e sötét érvekkel élni, ébreszteni ott, ahol az önbizalmat, a derűt sürgetni, hinteni, szaporítni, su­gározni volna a legtanácsosabb? Az angyal s a dene­vér is csak félszárnnyal verdes bennünk, körülöttünk, az ujjonnan támadó ősi félelemtől, a szorongástól. így keletkeznek azok a forgószelek, melyeknek örvényében megszédül a maradék józan ész. Pedig én, ha kinézek az ablakon, én egyszerűen IDŐT látok, mindössze e­­gyik nyarát a tövestől úgyis kitéphetetlen történelem­nek, nyarat láttok hát ti is, mert Mi nyarat látunk i­­lyenkor, de szép fehér hóhullást is. Miért várjuk meg mindig a csatakos időt, hogy megkérdezzük egymás­tól: hogy is vagyunk? A maradék Arisztotelész pedig ó- és újgörög, ó- és újszerb, új- és ómagyar, új- és óromán, ófelnémet ver­seket hozott magával ma reggel is a piacra, mely saj­nos már nem Agora, nem Fórum megint, belövések érik, ameddig egy ó és új és legújabb szövetségi Krisz­tus kötélbőli ostort fonván nem űzi ki a fegyverkeres­kedőket a templomból. A fegyverkereskedők colát, por­nót és fajgyűlöletet, vízumot árulnak, belépőjegyet a papírmasé paradicsomokba, idegrohamot és ideológiát, mindent árulnak, csak könyvet nem, mert annak nin­csen, Gutenberg óta sosem volt igazán haszna. Attól nem hízik, nem gazdagodik, nem tombol, mindössze csak nő az ember. És ki akarná, hogy még ennél a semmi hatalomnál és tekintélynél is nagyobb legyen a humánum hatalma és tekintélye. K&ammmmmmm 1992 januárjától a kéthetenként jelenik meg! a. SIGMOND ISTVÁN Randevú Európának Harangoznak Isten bronzból kiöntött fülbeva­lói Európa-szerte. Földrengést jeleznek? Öröm­­ünnepet? Mindegy, mondják a jelenkor szkeptikus bölcsei, ne erre figyelj, kisfiam. Neked most az a dolgod, hogy randevút adj Európának. S ha si­kerülne összehoznod a légyottot, oltsd magadra ünnepi öltönyöd, legyen mosoly az arcodon, légy kiegyensúlyozott, szemedből lelki béke sugároz­­zék, hit, szeretet és megbocsátás, mozdulataid le­gyenek magabiztosak, szavaid megfontoltak, oko­sak. És a gyász? A gyászommal mit csináljak, Uram? Karomon maradt a fekete szalag, bőrömbe ivódott, égett, vésődött, benne feketéiik a múltam, a je­lenem s talán a jövendőm. Ünnepi öltönyömet megszaggatták a büntetésből rámrótt lelki zarán­doklatok, mosoly helyett undok vigyor virít az ar­comon, látszat-kiegyensúlyozottságom mögött éle­dező vulkánok háborognak, szememből rémület sugárzik, az új Hiroshimát jósolók kétségbeesése, szeretni szeretnék, miközben gyanakvón vizsgál­­gatom énemet, nehogy kiderüljön, hogy talán ön­nön magamat is korunk szkeptikus bölcsei közé sorolt­a végzetem, megbocsátás helyett elszaba­dult indulataimat próbálom európaivá szelídíteni, szögletes, bizarrul kapkodó mozdulataim visszatet­szést keltenek, és­ a szavak, jaj, a szavak, Uram, hol vannak a megfontolt, okos szavak, ott kop­­pannak valahol a lelkem ösvényeit díszítő fekete kockaköveken. S hogy mindezek mellett megőrizhessek annyi erőt, hogy Európa egyetlen gyűszűnyi darabkáját tovább ápoljam önmagamban, tarts meg bennem, Uram, legalább egy mustármagnyi hitet, őrizz meg bennem legalább egy madárkönnycseppnyi szeretetet, hogy meg tudjak bocsátani azoknak, akik ellenem vétkeztek, hogy bocsánatot nyerjek azoktól, akik ellen vétkeznem kellett. (1990) KOVÁCS ANDRÁS FERENC PLANCTUS G O L I A E (Jehan d’Amiens dala) Miserere Domine, miserere Chríste — megvesz a menny . ; hidege. hull fejemre lisztje.. Miserere Domine, miserere Christe — kit méltóság elkerül, reszketés a tiszte. Miserere Domine, miserere Christe — nem fűtöztet testivel Branziflor, se Thisbe. Miserere Domine, miserere Christe — koslat bennem a remény szív ablakán ki­s be.. .­­ Miserere Domine, miserere Christe­­— így traktálnak mindenek: trallaiás az ipse! Miserere Domine, miserere Christe — módos kapun kopogok, kiüzennek: sicc te! Miserere Domine, miserere Christe — kegyelmedbe, Szeretet, szentnek mikor hisz be? ! Miserere Domine, miserere Christe — is kiálts, kóbor, de minek? ! Csak heába vísz te. Miserere Domine,­­ miserere Christo — hopszaszára sem telik: nőre, dóré viccre... Miserere Domine,­­ miserere Christo — jó az ördög: pokolba melegedni visz le! Ite, missa est Meum est propositum in taberna mori — nincs lakásom, jó szitum: lelkem kockán pörgetem, fenekem is csőki. Párizsban Jehan d’Am­iens tél küszöbén reszket — dala olyan amilyen: vessétek meg, vessetek rá követ, keresztet...

Next