Helikon, 1992 (3. évfolyam, 105-130. szám)
1992-01-03 / 1. szám (105.)
SZÁSZ JÁNOS Szurkolók Finnyások nehezményeztek a lyoni közönség viselkedését a francia-amerikai Lavis-kupa döntőn, minthogy a narrázás, lábdobogás, Ütemes biztatás, süttyentgetés, hurrogás, az ujjongás az ellenfél Hálóba ütött labdáikor mind ez idáig elvétve fordult el a teniszmérkőzések lelátóin. Csakhogy eleddig urak és hölgyek teniszeztek időtöltésből, most pedig profik nagyon nagy summa pénzekért. A sportszerűség íratlan törvényei ellen előbb a pályán vezettek, amikor is a hatszámjegyű díjakért labdázó játékosok veszekedni kezdtek a bírókkal, döntéseiket köpködéssel kommentálták, teniszütésüket a pásthoz csapkodták, nemegyszer tettlegesvégre vetemedtek. A „fair play“ elve egyszerű: győzzön a jobb! A mai sportszellemé még egyszerűbb: győzzek és !győzzenek a mieink, ha nem — pereat mundus —vesszen a világ! Sőt, akkor is vesszen a világ, ha győztünk------------, mint ahogy ez a labdarúgás történetében oly gyászos színhelyen, Brüsszelben mostanában belga-német mérkőzés után megismétlődött: 500 német huligán tört és zúzott városszerte. A televízió révén a tenisz éppoly tömegsport lett, mint a labdarúgás. Jóllehet a lelátókon kevesebben ülnek, a tenisz is a tömegek, esetenként a nemzeti gáz ügye lett. Lyonban az történt, ami tavaly egy svédországi nemzetközi atlétikai találkozón, ahol egy néző almával dobott meg egy idegen hosszútávfutót. A francia közönség hangorkánnal bénította meg az amerikai teniszezőket. A szurkolók stratégiája részben megváltozott: nem csak a csapatait biztatja, hanem az ellenfelet gátolja, olykor perig, gyászában vagy örömében torz, illetve diadaltáncot jár. Régebben mindez elképzelhetetlen volt. A világ komisz volt, de a sportmérkőzések után a közönség csöndesen hazament, a vetélkedő urak pedig finom falatokat felkínáló garden partykon szemeztek és csevegtek a pasztell színekbe öltözött bimbózó lányokkal és érett asszonyokkal. Igaz, egy füttyszóra vagy kürtszóra máris kinn teremtek az első világháború lövészárkaiban, hogy gyilkoljanak egy igen rövid idő alatt, de tartósan eltorzított nemzettudat nevében. Az eltorzult kollektív nemzetkép szelleme szólal meg a lelátókon, süvölt a szurkolók szavalókórusaiban. Tisztelet a kivételnek, ám, sajnos, utóbbi ugyancsak erősíti a szabályt. A szélesebb pástokon sem a sportszerűség szabályai uralkodnak. Előretörnek francia, flamand, osztrák erősen jobboldali nacionalisták, öngyilkos háborúra keltek szerbek és horvátok. Igaz ügyükért, de jórészt a „fair play“ törvényeitől eltérítve küzdenek csecsenek, haitiak, kurdok, kolumbiaiak, örmények, peruiak, dél-szudániak, szikhek, no meg palesztinok és izraeliek. Messze a lovagiasság szellemeiül — a sportszerűség ősmodelljétől — igyekszenek dűlőre vinni ügyeiket, vélt vagy valós igazuk tudatában az írek, a baszkok, továbbá a nemzetfejlődés útján alighogy elindult fekete-afrikai törzsek. Fundamentalizmusok acsarkodnak egymásra, s a hit, mely ösztönök szublimálása és transzcendálása végett működik, most mintha nem a szeretet, hanem annak ellentéte, a gyűlölet szolgálatába szegődne. Fel kell ismerni, e századvég egyik legnagyobb hiánycikke a jó modor. Nincs bugrisabb dolog az öldöklésnél, sortüzeknél, gumibotozásnál, az akár kényszerű tömegtülekedésnél vagy nyelvi erőszaknál. A szélesebb pástokon a versenyzők és a szurkolók elkeverednek, mindenki hrcol mindenki ellen és mindenki önmagának szurkol. Mindenki hangoskodik, lökdösődik, csak akiket lelöltek, a holtak csendesek. Oly világot élünk, hogy akár bővülő, akár kívüle nehezen leljük meg helyünket. „Hajrá!“ — kiáltanám is Adyval: „Hajrá a jobb felé!“ —, de hangom elveszne a zsivajban. Ám hallgatni se lehet. Gorbi A leköszönő elnök egyáltalán nem keltette azt a képzetet, hogy hét nehéz esztendő után úgy búcsúzik, mint aki vereséget szenvedett. Egy kemény férfi szólt megpróbált honfitársaihoz, egy töretlen akaratú személyiség, aki nem adta föl. Pedig, bár lemondott, félreállították. Az újságírókkal való találkozásán életkedvéből adott leckét, amidőn a bukásán túli bajok ellenére is bizonyította, még ilyenkor sem kell a keserűség poharából inni. Széles szárnycsapásokhoz hasonló gesztusai nem horgadtak fáradt szárnyverdeséssé, s noha megállították, lendület hajtotta, ha nem egyéb, a tehetetlenségi erőé. Társadalomgenetikai törvénynek tűnik, hogy a Szovjetunió első nem dogmatikus, széles politikai látóhatárú, magas intelligenciahányadossal rendelkező, nagy műveltségű elnöke egyben az utolsó is volt. Lenin rendhagyó képességeit éppen dogmatizmusa hatálytalanította, bár afelől nem lehet kétség, hogy a cári autokrácia, a világháború és a tömegnyomorúság visszahatására születő Szovjetunió létéhez erősen hozzájárult az, amit történelmi szükségszerűségnek szoktak nevezni. Kiváltképp, ha hozzáadjuk az orosz polgárság, a középrétegek gyengeségét, az Ideiglenes Kormány tehetetlenségét. Még a szovjetek is mint a munkások, parasztok és katonák önrendelkező képviseleti szervei is életképesnek tűntek az első világháború küszöbén csúfosan csődöt mondott parlamentáris rendszerrel szemben. Életképesnek, ha maga Leninisi nem rendelte volna alá őket a kommunista monopóliumnak, az egypártrendszernek. Bár Lenin realizmusára vall a NÉP, a több tulajdonforma együttélésének politikája, amelyet ő hosszú időszakra tervezett, de korai halála után Sztálin megszüntetett, a leninizmus lényegéhez tartozik a magántulajdon megszüntetése és a tervgazdálkodás bevezetése, amit Sztálin tűzzel-vassal véghezvitt. Minthogy Marx kritikai észrevétele szerint a tőkés termelés és elosztás nem képes számba venni a szükségleteket, amelyeket a piac anarchiájára ruház át. Következésképp a tervgazdálkodás tündökölt a szükségletek meghatározásának, a piac zűrzavara kiiktatásának illúziójaként. Megalapozván egyben a totalitarizmus győzelmét gazdaságilag is, hiszen a termelési és elosztási szükségleteket nyilvánvalóan csakis egy osztatlan, monolitikus hatalmi képződmény igazgathatja: a pártállam. Szigorúan gazdaaságilag ez az illúzió — mely mögött valamikor a szocialista munkásmozgalom szegénységet felszámoló szenvedélye munkált —, idült hiánygazdasághoz, a romlásig vezetett. Politikailag a Gulágig, a terrorig, a sztálinizmusig. (Egy jelentős zárójelbe meg kell említeni a Szovjetunió helytállását a második világháborúban, elsőrendű szerepét a hitlerfasizmus feletti győzelemben.) Következtek a hruscsovi, amúgy is visszavont félreformok, ám a XX. kongresszus igazságait már nem lehetett visszaparancsolni a palackba. A brezsnyevi pangás érája alatt az elszegényedett ország a világ legnagyobb katonai erejével rendelkezett, melynek agresszív lépései (Afganisztán) veszélyeztették a kialaakult hidegháborús egyensúlyt. Ez jutott Gorbacsovnak örökségül. (No meg, némi időzítéssel: Csernobil.) Reformpolitikája abból az egyszerű észleletből indult ki, hogy a Szovjetunió nem bírja elviselni a kettős, a fegyverkezési és a gazdaságfejlesztési terhelést. Az egyiket tehát meg kell szüntetni, nyilván a katonait, mert az a költségesebb, nem szólva arról, hogy a további atomfegyverkezés ön- és közveszélyes, az ország gazdasági romlása pedig hovatovább robbanásveszélyekkel járhat. Ehhez azonban meg kellett dönteni a szovjet militarizmus diktatórikus pozícióját a pártállamon belül, a világhegemóniás irányzatot a párt- és az állami struktúrákban. Ám ezt nyilván csak általános politikai reformmal lehetett elérni, a totalitárius szerkezetek lebontásával, a párt vezető szerepének megszüntetédésével, a többpártrendszer bevezetésével, az általános szabadság- és emberi jogok szavatolásával stb., stb. Ezzel a politikai háttérrel Gorbacsov abszolút tárgyalóképes lett nyugaton, így válhatott a hidegháború befejezésének, a leszerelésnek egyik fő auktorja, ki a történelemben páratlan gesztussal számolta fel a szovjet társadalom kelet-európai gyarmatait, ahonnan visszavonta csapatait, s járult hozzá elsősorban a német egység újjáteremtéséhez. Kivívott tekintélyét kamatoztatva óriási kölcsönöket vett fel, amiből nem lett semmi. A peresztrojka illúziója a tervgazdálkkodást próbálta a piacgazdálkodással párosítani, az előbbi teljesen begörcsölt, utóbbi működni se kezdett. A volt Szovjetunió térségében a termelés 50 százalékkal, a kőolajtermelés egyötödére csökkent, az ország pedig a szó közvetlen értelmében éhezik. Nosztalgiái sokba kerültek az országnak, mint ahogy a birodalom maga is azért bomlott fel, mert ő nosztalgiásan ragaszkodott a régiekhez, akik államcsínyt szerveztek ellene, és ezzel végleg lejáratták a kommunista pártot és a szovjet államiságot. Nosztalgiák vezették elnöksége utolsó perceiig is, amidőn azt hitte, a konföderáció fenntartható a Független Államok Közössége formájában is. Végül is természetes, hogy egy volt kommunista funkcionárius, aki a pártból nőtt ki demokrata, igazi világméretű reformerré, valahol megáll változása folyamatában, s az is érthető, hogy az egyik határpont a tulajdonviszonyok, a másik, a szovjet államiság mint történelmi képződmény. Reformjai vezettek oda, hogy amit elindított, az meghaladta, túllépett rajta, magára hagyta. Gorki nem értette meg, hogy a Szovjetunió bajait csak úgy lehet megszüntetni, ha megszűnik létezni maga a Szovjetunió. Búcsúbeszédében figyelmeztetett az új államalakulásokkal járó veszélyekre, és azt ígérte, nyomon követi, vajon az államközösség demokratikusan fejlődik. Tudnivaló, mire gondolt: vajon a volt szovjet köztársaságokban a nemzeti forradalom, a nemzetállamalakulás jegyben jár-e a demokratikus forradalommal? Nagy kérdés, rajta múlik Európa békéje. Gorbacsov jól ismeri az új államok vezetőit, vezető rétegeit, hiszen ugyanonnan jönnek, ahonnan ő, így bizalmatlansága is érthető, mint ahogy az is, ahogy a többiek siettek megszabadulni tőle, fütyülvén arra, hogy a fél világ szeretőn becézi, de félvén is valamitől. Alighanem attól, hogy a mindig változni tudó Gorbi most végleg meghaladta nosztalgiáit és egyetlen tétre tette fel intranzigensen életét: a demokráciára. Ki tudja, vajon a neototalitarizmus és a nacionalizmus elleni küzdelemben nem lesz-e még számottevő szerepe? De lehet, hogy a politikában már nem lesz helye, csak a történelemben. 4 | nanoBMBBOBnHMnmamwr ’iimm » n , ivac-ara:.-; -------»rr* w-smcírrcj v7-a»j_«cc-ci?rrvx-i:snzT-aiew.-az*-PALOCSAY ZSIGMOND TRI(LONDI)PTICHON PASZTORORA Mózes Attilának, aki hajdan hegedűül és állítólag brácsázgat még ------------------------néha-néha Londa bronz-bácsa ------------------------------------úgy dunnyog , duruzsol. Ha medvemancsom bekenni: zsémbel, korhol. Holdtávolból, testközelből egyképp vonz ---------------zsurlóval súrolja minden szál idegem, pedig fagyosan, rézgélichidegen kékellik írisze most is a nyáresti ragyogásban. Erdőszélen —------tarka réten meghitt az együttlét — a pásztoróra. Kedvesemet hangolhatom tisztán hallóra — dúdolóra. Kezdetben csak cinégan meg --------- ám amikor szende, lenge , francia dalocskát játszom rajta, kiderül, hogy tűznél forróbb Londom jogecses fogólapja. Sikong a bronz-brácsa-----------------glisszandózik, felfekvésben félhalált hal — pustol, végzetig ---------------------------------attól tartok, elnyüvődik hangszerem kényes, érzékeny húrja, ha nem fékezi gyors trilláját ! Kegyelmem fürge ujja. NAPLEMENTE Londa ma virító — rikító kecskerágó; pirosából, narancsából kever belém, vegyít belém ---------így deríti kökénysetét gomolygásom — borongásom. ------Versben bádorogsz?! ■-----Abban------------------------------, Anyásabban átölel és hagyja, hogy fésűje lehessek bronz hajának, s hangyát keressek be blúzában. Tündérszagú--------fenyőszagú, döbledés-lakk simaságú, édendús gyümölcs a keble; rózsája udvara pirkadat-varázsos, és bimbaja is boszorkányos ---------------kínálkozva (ágaskodva) oly izgató oly igéző, dagályt keltő deleje meg oly hatalmas, hogy karódzhatna láttán máris a piszkos férfivágy — az aljas szándék. S különben------------itt nem lát senki, csak a gombák kukkolgatnak ---------------hódolnak gyámtalan szűzfehérlő, móddal bolygatott bájaidnak -------kucsmájukat, sapkájukat éljenezve égre dobják — teled lengetik kalapjukat! Nem kéreti magát sokat. Érveim Londára azonnal halnak — a fülemülék meg nem zavarnak. Göcög, vicog Kecskerágóm, s úgy hullatja narancspiros selymeit a fű közé, mint függönyét a domb mögé a Naplemente. GÓLYAHÍR Havasalján szökül a Nyír, gyere, Londa, tépjünk lángot, tűző őszi lombot. Alig zöngő malmot járatsz — őrölöd a gondot? Kik guggolnak, serpetelnek Gyöngyöm, körülötted? Ködanyóék, Baanyóék teli zsákot kötnek. Idő-nullás liszt szemereg; beszürkíthet mindent, ha a Banya garatodba konkolyt, üszköt hinthet. Benned nyitna őszikém is! — eddig győzted színnel. Virágnyelven fenyegetnél, I ma,ezé Gólyahír...!?! 4 Balkán—dosszié 25. ARGOSZTÓL — ZÁGRÁBIG 1864-ben a balkáni török tartományok igazgatásában nagy változás állott be. A kis pasalikok helyébe nagy vilajetek léptek. A dunai tartomány minden pasalikját, továbbá a szófiai és nisit egyetlen dunai vilajetté egyesítették, ennek válija Ruscsukban székelt. Az első váli (kormányzó) Mithad basa, kit részrehajlatlan külföldiek képzett és serény férfiúnak jellemeznek, komolyan fogott hozzá a reformok keresztülviteléhez. Nemsokára jobb utak, vasutak, távíró vonalak, hidak, pénzintézetek, szállodák, kivilágított utcák jelentek meg a minta-vilajetben. * * * 1865 végén négy görög születésű, tekintélyes konstantinápolyi kereskedő váratlanul alkudozásokat kezdett a bolgár képviselőkkel és rövidesen teljes megállapodásra jutottak. Eszerint a pátriárkái zsinatnak felében görögnek, felében bolgárnak kellett volna lennie ... De egy 1866. áprilisában összehívott egyházképviseleti gyűlés elítélte ezt a megállapodást "mint eretnek és demokratikus megoldást, mely a görögök nemzeti jogait sérti, és a bolgár kérdést elvetette. * * * A bolgárok azonban, kik honfitársaikat Thrákiában és Makedóniában nem akarták a fanariótáknak feláldozni, a portától önálló nemzeti egyházat követeltek, melyre rövidesen hajlani látszottak a dönteni hivatott tényezők. A görögök akkori engedékenységének s a porta beleegyezésének oka egy a délszlávok között kitört új politikai mozgalom volt. A krétaiak fölkelése felébresztette más ráják bátorságát is. A román fejedelemségekbeli események is hatottak a forradalmi háborgásra. Cuza bukása után Romániában nagy fejetlenség támadt és az a hír terjedt el, hogy török csapatok fogják megszállni a fejedelemséget. Bratiano miniszter egy török támadás esetére egy bolgár légió szervezése végett Rakovszkihoz fordult, ki ekkor Bukarestből lapjával éppen a bolgár forradalmat szította. Néhány hajdút a Balkánra küldtek. Azonban más száműzöttek Rakovszkit Bratianonál bevádolták, úgyhogy ennek Panajottal együtt, meglehetősen kalandos körülmények közepette Oroszországba kellett menekülnie. Ott maguk kezdtek önkénteseket toborozni; midőn azonban Károly fejedelem megérkezett, a csapatot ismét elbocsátották. * * * A következő télen a bolgár vezérek új forradalmi terveket szőttek. A beteg, és egyenetlenkedő emigránsokkal való perlekedések folytán elkedvetlenedett Rakovszki semmibe nem akart belebocsátkozni; sem pénzük, sem fegyverük nem volt, s a lehető legkevesebb remény orosz vagy szerb segélyre. A többi bukaresti emigráns viszont, a szerbekkel egyesülve, egy nagy délszláv szövetséges államot terveztek . . . Oroszország a bolgárokat már régen minden reményükből kiábrándította. Mindennek dacára Panajot, ki minden üdvöt az önsegélytől várt. 1867 tavaszán 30 emberrel Tutrakannál átkelt a Dunán és eljutott a Balkánig. Egy második csapat Tirnovó vidékéről indult el, azonban egy erdőben, a déli hőség közepette pihenő csapatot meglepték és úgy szétverték, hogy vezére csak négy emberrel csatlakozhatott Panajot osztagához. * * * 1867-ben a magát „titkos bolgár egyesületnek“ nevező szervezet közzétett egy szultánhoz címezett alázatos emlékiratot, melyben arra kérte őt, hogy vegye fel a bolgárok cárja címet, adjon alkotmányt Bulgáriának és olyan viszonyba állítsa az oszmán birodalommal, aminőbe éppen akkoriban lépett Magyarország Ausztriával. * * * Ezalatt a reformokat támogató Mihád pasa Szvisztovban és Tirnovóban rémítő ítélőszéket tartott mindazok fölött, akik ama jelentéktelen lázadó csapatokat támogatni merészeltek. Szvisztóban egy gyermek-összeesküvést lepleztek le és egy sereg ifjút, majdnem gyermeket felakasztottak, másokat Diabekirbe deportáltak, oly körülmények között, hogy sokan már az úton odavesztek; sokan idejekorán Romániába, Szerbiába és Magyarországra szöktek, vándoroltak ki a megtorlások elől. Akkoriban az egész bolgár intelligenciát üldözték állítólagos titkos szövetkezés miatt. Ezen események után a törökök mégis engedményekre kényszerültek. Fuád, ki Ali mellett a legkitűnőbb török államférfi volt, 1869-ben, politikai végrendeletében azt hagyta meg, hogy a porta politikája igyekezzék elkülönítni a görögöket, amennyire csak lehetséges, de mindenekelőtt a bolgárok feletti egyházi uralmukat korlátozza, hogy azok ne kényszerüljenek az oroszokkal vagy a pápával szövetkezni. (Forradalmi kísérletek a Balkánon, 1866—68.)