Helikon, 1992 (3. évfolyam, 105-130. szám)

1992-01-03 / 1. szám (105.)

SZÁSZ JÁNOS Szurkolók Finnyások nehezményez­tek a lyoni közönség viselke­­dését a francia-amerikai L­a­­vis-kupa döntőn, minthogy a narrázás, lábdobogás, Ütemes biztatás, süttyentgetés, hurro­­gás, az ujjongás az ellenfél Hálóba ütött labdáikor mind ez idáig elvétve fordult el a teniszmérkőzések lelátóin. Csakhogy eleddig urak és hölgyek teniszeztek időtöltés­ből, most pedig profik na­gyon nagy summa pénzekért. A sportszerűség íratlan tör­vényei ellen előbb a pályán vezettek, amikor is a hat­­számjegyű díjakért labdázó játékosok veszekedni kezdtek a bírókkal, döntéseiket köp­­ködéssel kommentálták, te­­niszütésüket a pásthoz csap­kodták, nemegyszer tettleges­végre vetemedtek. A „fair play“ elve egyszerű: győzzön a jobb! A m­ai sportszellemé még egyszerűbb: győzzek és !győzzenek a mieink­, ha nem — pereat mundus —vesszen a világ! Sőt, akkor is vesszen a világ, ha győztünk------------, mint ahogy ez a labdarúgás történetében oly gyászos szín­helyen, Brüsszelben mostaná­ban belga-német mérkőzés után megismétlődött: 500 né­met huligán tört és zúzott városszerte. A televízió révén a tenisz éppoly tömegsport lett, mint a labdarúgás. Jól­lehet a lelátókon kevesebben ülnek, a tenisz is a tömegek, esetenként a nemzeti gáz ügye lett. Lyonban az történt, ami tavaly egy svédországi nem­zetközi atlétikai találkozón, ahol egy néző almával dobott meg egy idegen hosszútáv­futót. A francia közönség hangorkánnal bénította meg az amerikai teniszezőket. A szurkolók stratégiája részben megváltozott: nem csak a csapatait biztatja, hanem az ellenfelet gátolja, olykor pe­r­ig, gyászában vagy örömé­ben torz, illetve diadaltáncot jár. Régebben mindez elképzel­hetetlen volt. A világ komisz volt, de a sportmérkőzések után a közönség csöndesen hazament, a vetélkedő urak pedig finom falatokat felkíná­ló garden partykon szemeztek és csevegtek a pasztell színek­be öltözött bimbózó lányokkal és érett asszonyokkal. Igaz, egy füttyszóra vagy kürtszó­ra máris kinn teremtek az első világháború lövészárkai­ban, hogy gyilkoljanak egy igen rövid idő alatt, de tartó­san eltorzított nemzettudat nevében. Az eltorzult kollek­tív nemzetkép szelleme szólal meg a lelátókon, süvölt a szurkolók szavalókórusaiban. Tisztelet a kivételnek, ám, sajnos, utóbbi ugyancsak erő­síti a szabályt. A szélesebb pástokon sem­ a sportszerűség szabályai ural­kodnak. Előretörnek francia, fla­­mand, osztrák erősen jobbol­dali nacionalisták, öngyilkos háborúra keltek szerbek és horvátok. Igaz ügyükért, de jórészt a „fair play“ törvényei­től eltérítve küzdenek csecse­nek, haitiak, kurdok, kolum­biaiak, örmények, peruiak, dél-szudániak, szikhek, no meg palesztinok és izraeliek. Messze a lovagiasság szelle­meiül — a sportszerűség ős­­modelljétől — igyekszenek dűlőre vinni ügyeiket, vélt vagy valós igazuk tudatában az írek, a baszkok, továbbá a nemzetfejlődés útján alighogy elindult fekete-afrikai törzsek. Fundamentalizmusok acsar­­kodnak egymásra, s a hit, mely ösztönök szublimálása és transzcendálása végett működik, most mintha nem a szeretet, hanem annak ellen­téte, a gyűlölet szolgálatába szegődne. Fel kell ismerni, e század­vég egyik legnagyobb hiány­cikke a jó modor. Nincs bugrisabb dolog az öldöklés­nél,­ sortüzeknél, gumibotozás­­nál, az akár kényszerű tö­megtülekedésnél vagy nyelvi erőszaknál. A szélesebb pás­tokon a versenyzők és a szurkolók elkeverednek, min­denki hrcol mindenki ellen és mindenki önmagának szur­kol. Mindenki hangoskodik, lökdösődik, csak akiket le­löltek, a holtak csendesek. Oly világot élünk, hogy akár bővü­lő, akár kívüle ne­hezen leljük meg helyünket. „Hajrá!“ — kiáltanám i­s Adyval: „Hajrá a jobb fe­lé!“ —, de hangom elveszne a zsivajban. Ám hallgatni se lehet. Gorbi A leköszönő elnök egyálta­lán nem keltette azt a kép­zetet, hogy hét nehéz eszten­dő után úgy búcsúzik, mint aki vereséget szenvedett. Egy kemény férfi szólt megpró­bált honfitársaihoz, egy tö­retlen akaratú személyiség, aki nem adta föl. Pedig, bár lemondott, félreállították. Az újságírókkal való találkozá­sán életkedvéből adott lec­két, amidőn a bukásán túli bajok ellenére is bizonyítot­ta, még ilyenkor sem kell a keserűség poharából inni. Szé­les szárnycsapásokhoz hason­ló gesztusai nem horgadtak fáradt szárnyverdeséssé, s no­ha megállították, lendület hajtotta, ha nem egyéb, a tehetetlenségi erőé. Társadalomgenetikai tör­vénynek tűnik, hogy a Szov­jetunió első nem dogmatikus, széles politikai látóhatárú, magas intelligenciahányados­sal rendelkező, nagy művelt­ségű elnöke egyben az utolsó is volt. Lenin rendhagyó ké­pességeit éppen dogmatizmu­­sa hatálytalanította, bár afe­lől nem lehet kétség, hogy a cári autokrácia, a világhá­ború és a tömegnyomorúság visszahatására születő Szov­jetunió létéhez erősen hozzá­járult az, amit történelmi szükségszerűségnek szoktak nevezni. Kiváltképp, ha hoz­záadjuk az orosz polgárság, a középrétegek gyengeségét, az Ideiglenes Kormány tehetet­lenségét. Még a szovjetek is mint a munkások, parasztok és katonák önrendelkező kép­viseleti szervei is életképes­nek tűntek az első világhá­ború küszöbén csúfosan cső­döt mondott parlamentáris rendszerrel szemben. Életké­pesnek, ha maga Lenin­­isi nem rendelte volna alá őket a kommunista monopólium­nak, az egypártrendszernek. Bár Lenin realizmusára vall a NÉP, a több tulajdonfor­ma együttélésének politikája, amelyet ő hosszú időszakra tervezett, de korai halála u­­tán Sztálin megszüntetett, a leninizmus lényegéhez tarto­zik a magántulajdon meg­szüntetése és a tervgazdálko­dás bevezetése, amit Sztálin tűzzel-vassal véghezvitt. Mint­hogy Marx kritikai észrevétele szerint a tőkés termelés és elosztás nem képes számba venni a szükségleteket, ame­lyeket a piac anarchiájára ruház át. Következésképp a tervgazdálkodás tündökölt a szükségletek meghatározásá­nak, a piac zűrzavara kiik­tatásának illúziójaként. Meg­alapozván egyben a totalita­rizmus győzelmét gazdasági­lag is, hiszen a termelési és elosztási szükségleteket nyil­vánvalóan csakis egy osztat­lan, monolitikus hatalmi kép­ződmény igazgathatja: a párt­állam. Szigorúan gazdaasági­­lag ez az illúzió — mely mö­gött valamikor a szocialista munkásmozgalom szegénysé­get felszámoló szenvedélye munkált —, idült hiánygaz­dasághoz, a romlásig vezetett. Politikailag a Gulágig, a ter­rorig, a sztálinizmusig. (Egy jelentős zárójelbe meg kell említeni a Szovjetunió helyt­állását a második világhábo­rúban, elsőrendű szerepét a hitlerfasizmus feletti győze­lemben.) Következtek a hrus­­csovi, amúgy is visszavont félreformok, ám a XX. kong­resszus igazságait már nem lehetett visszaparancsolni a palackba. A brezsnyevi pan­gás érája alatt az elszegénye­dett ország a világ legnagyobb katonai erejével rendelkezett, melynek agresszív lépései (Afganisztán) veszélyeztették a kialaakult hidegháborús e­­gyensúlyt. Ez jutott Gorbacsovnak ö­­rökségül. (No meg, némi idő­zítéssel: Csernobil.) Reform­­politikája abból az egyszerű észleletből indult ki, hogy a Szovjetunió nem bírja elvi­selni a kettős, a fegyverke­zési és a gazdaságfejlesztési terhelést. Az egyiket tehát meg kell szüntetni, nyilván a katonait, mert a­z a költsége­sebb, nem szólva arról, hogy a további atomfegyverkezés ön- és közveszélyes, az or­szág gazdasági romlása pedig hovatovább robbanásveszé­lyekkel járhat. Ehhez azon­ban meg kellett dönteni a szovjet militarizmus diktató­rikus pozícióját a pártálla­­mon belül, a világhegemóniás irányzatot a párt- és az ál­lami struktúrákban. Ám ezt nyilván csak általános poli­­tikai reformmal lehetett el­érni, a totalitárius szerkeze­tek lebontásával, a párt ve­­zető szerepének megszüntetédé­sével, a­ többpártrendszer be­vezetésével, az általános sza­badság- és emberi jogok sza­vatolásával stb., stb. Ezzel a politikai háttérrel Gorbacsov abszolút tárgyalóképes lett nyugaton, így válhatott a hi­degháború befejezésének, a leszerelésnek egyik fő auktor­ja, ki a történelemben párat­lan gesztussal számolta fel a szovjet társadalom kelet-eu­rópai gyarmatait, ahonnan visszavonta csapatait, s járult hozzá elsősorban a német egy­ség új­játeremtéséhez. Kivívott tekintélyét kama­toztatva óriási kölcsönöket vett fel, amiből nem lett sem­mi. A peresztrojka illúziója a tervgazdálkkodást próbálta a piacgazdálkodással párosíta­ni, az előbbi teljesen begör­csölt, utóbbi működni se kez­dett. A volt Szovjetunió tér­ségében a termelés 50 száza­lékkal, a kőolajtermelés egy­ötödére csökkent, az ország pedig a szó közvetlen értel­mében éhezik. Nosztalgiái sokba kerültek az országnak, mint ahogy a birodalom ma­ga is azért bomlott fel, mert ő nosztalgiásan ragaszkodott a régiekhez, akik államcsínyt szerveztek ellene, és ezzel végleg lejáratták a kommu­nista pártot és a szovjet ál­lamiságot. Nosztalgiák vezet­ték elnöksége utolsó perceiig is, amidőn azt hitte, a kon­föderáció fenntartható a Füg­getlen Államok Közössége formájában is. Végül is ter­mészetes, hogy egy volt kom­munista funkcionárius, aki a pártból nőtt ki demokrata, i­­gazi világméretű reformerré, valahol megáll változása fo­lyamatában, s az is érthető, hogy az egyik határpont a tulajdonviszonyok, a másik, a szovjet államiság mint törté­nelmi képződmény. Reform­jai vezettek oda, hogy amit elindított, az meghaladta, túl­lépett rajta, magára hagyta. Gorki nem értette meg, hogy a Szovjetunió bajait csak úgy lehet megszüntetni, ha meg­szűnik létezni maga a Szov­jetunió. Búcsúbeszédében figyelmez­tetett az új államalakulások­kal járó veszélyekre, és azt ígérte, nyomon követi, vajon az államközösség demokrati­kusan fejlődik. Tudnivaló, mi­re gondolt: vajon a volt szov­jet köztársaságokban a nem­zeti forradalom, a nemzetál­­lamalakulás jegyben jár-e a demokratikus forradalommal? Nagy kérdés, rajta múlik Eu­rópa békéje. Gorbacsov jól ismeri az új államok vezetőit, vezető rétegeit, hiszen ugyan­onnan jönnek, ahonnan ő, így bizalmatlansága is érthe­tő, mint ahogy az is, ahogy a többiek siettek megszaba­dulni tőle, fütyülvén arra, hogy a fél világ szeretőn be­cézi, de félvén is valamitől. Alighanem attól, hogy a min­dig változni tudó Gorbi most végleg meghaladta nosztal­giáit és egyetlen tétre tette fel intranzigensen életét: a demokráciára. Ki tudja, vajon a neotota­­litarizmus és a nacionalizmus elleni küzdelemben nem lesz-e még számottevő szerepe? De lehet, hogy a politikában már nem lesz helye, csak a tör­ténelemben. 4 | nanoBMBBOBnHMnmamwr ’iimm » n , ivac-ara:.-; -------»rr* w-smcírrcj v7-a»j_«cc-ci?rrvx-i:snzT-aiew.-az*-­PALOCSAY ZSIGMOND TRI(LONDI)PTICHON PASZTORORA Mózes Attilának, aki hajdan hegedűül és állítólag brácsázgat még ------------------------néha-néha Londa bronz-b­ácsa ------------------------------------úgy dunnyog , duruzsol. Ha medvemancsom bekenni: zsémbel, korhol. Holdtávolból, testközelből egyképp vonz ---------------zsurlóval súrolja minden szál idegem, pedig fagyosan, rézgélichidegen kékellik írisze most is a nyáresti ragyogásban. Erdőszélen —------tarka réten meghitt az együttlét — a pásztoróra. Kedvesemet hangolhatom­­ tisztán hallóra — dúdolóra.­­ Kezdetben csak cinég­a­n meg --------- ám amikor szende, lenge , francia dalocskát játszom rajta, kiderül, hogy tűznél forróbb­­ Londom jogecses fogólapja.­­ Sikong a bronz-brácsa-----------------glisszandózik, felfekvésben félhalált hal — pustol, végzetig ---------------------------------attól tartok, elnyüvődik hangszerem kényes, érzékeny húrja, ha nem fékezi gyors trilláját ! Kegyelmem fürge ujja. NAPLEMENTE Londa ma virító — rikító kecskerágó; pirosából, narancsából kever belém, vegyít belém ---------így deríti kökénysetét gomolygásom — borongásom. ------Versben bádorogsz?!­­ ■-----Abban------------------------------, Anyásabban átölel és hagyja, hogy fésűje lehessek bronz­ hajának, s hangyát keressek be blúzában. Tündérszagú--------fenyőszagú, döbled­és-lakk simaságú, édendús gyümölcs a keble; rózsája udvara pirkadat-varázsos, és bimbaja is boszorkányos ---------------kínálkozva (ágaskodva) oly izgató oly igéző, dagályt keltő deleje meg oly hatalmas, hogy karódzhatna láttán máris a piszkos férfivágy — az aljas szándék. S különben------------itt nem lát senki, csak a gombák kukkolgatnak ---------------hódolnak gyámtalan szűzfehérlő,­­ móddal bolygatott bájaidnak -------kucsmájukat, sapkájukat éljenezve égre dobják — teled lengetik kalapjukat! Nem kéreti magát sokat. Érveim Londára azonnal halnak — a fülemülék meg nem zavarnak. Göcög, vicog Kecskerágóm, s úgy hullatja narancspiros selymeit a fű közé, mint függönyét a domb mögé a Naplemente. GÓLYAHÍR Havasalján szökül a Nyír, gyere, Londa, tépjünk lángot, tűző őszi lombot. Alig zöngő malmot járatsz — őrölöd a gondot? Kik guggolnak, serpetelnek Gyöngyöm, körülötted? Ködanyóék, Baanyóék teli zsákot kötnek. Idő-nullás liszt szemereg; beszürkíthet mindent, ha a Banya garatodba konkolyt, üszköt hinthet. Benned nyitna őszikém is! — eddig győzted színnel. Virágnyelven fenyegetnél, I ma,ezé­ Gólyahír...­!?! 4 Balkán—dosszié 25. ARGOSZTÓL — ZÁGRÁBIG 1864-ben a balkáni török tartományok igazgatásá­ban nagy változás állott be. A kis pasalikok helyébe nagy vilajetek léptek. A dunai tartomány minden pa­­salikját, továbbá a szófiai és nisit egyetlen dunai vi­lajetté egyesítették, ennek válija Ruscsukban székelt. Az első váli (kormányzó) Mithad basa, kit részrehaj­­latlan külföldiek képzett és serény férfiúnak jellemez­nek, komolyan fogott hozzá a reformok keresztülvi­teléhez. Nemsokára jobb utak, vasutak, távíró vona­lak, hidak, pénzintézetek, szállodák, kivilágított utcák jelentek meg a minta-vilajetben. * * * 1865 végén négy görög születésű, tekintélyes kons­tantinápolyi kereskedő váratlanul alkudozásokat kez­dett a bolgár képviselőkkel és rövidesen teljes meg­állapodásra jutottak. Eszerint a pátriárkái zsinatnak felében görögnek, felében bolgárnak kellett volna len­nie ... De egy 1866. áprilisában összehívott egyház­­képviseleti gyűlés elítélte ezt a megállapodást "mint eretnek és demokratikus megoldást, mely a görögök nemzeti jogait sérti, és a bolgár kérdést elvetette. * * * A bolgárok azonban, kik honfitársaikat Thrákiában és Makedóniában nem akarták a fanariótáknak felál­dozni, a portától önálló nemzeti egyházat követeltek, melyre rövidesen hajlani látszottak a dönteni hivatott tényezők. A görögök akkori engedékenységének s a porta beleegyezésének oka egy a délszlávok között kitört új politikai mozgalom volt. A krétaiak fölkelése fel­ébresztette más ráják bátorságát is. A román fejede­­lemségekbeli események is hatottak a forradalmi há­borgásra. Cuza bukása után Romániában nagy fejet­lenség támadt és az a hír terjedt el, hogy török csa­patok fogják megszállni a fejedelemséget. Bratiano miniszter egy török támadás esetére egy bolgár légió szervezése végett Rakovszkihoz fordult, ki ekkor Bu­karestből lapjával éppen a bolgár forradalmat szítot­ta. Néhány hajdút a Balkánra küldtek. Azonban más száműzöttek Rakovszkit Bratianonál bevádolták, úgy­hogy ennek Panajottal együtt, meglehetősen kalandos körülmények közepette Oroszországba kellett menekül­nie. Ott maguk kezdtek önkénteseket toborozni; mi­dőn azonban Károly fejedelem megérkezett, a csapa­tot ismét elbocsátották. * * * A következő télen a bolgár vezérek új forradalmi terveket szőttek. A beteg, és egyenetlenkedő emigrán­sokkal való perlekedések folytán elkedvetlenedett Ra­­kovszki semmibe nem akart belebocsátkozni; sem pén­zük, sem fegyverük nem volt, s a lehető legkevesebb remény orosz vagy szerb segélyre. A többi bukaresti emigráns viszont, a szerbekkel egyesülve, egy nagy dél­szláv szövetséges államot terveztek . . . Oroszország a bolgárokat már régen minden reményükből kiábrán­dította. Mindennek dacára Panajot, ki minden üdvöt az önsegélytől várt. 1867 tavaszán 30 emberrel Tutrakan­­nál átkelt a Dunán és eljutott a Balkánig. Egy má­sodik csapat Tirnovó vidékéről indult el, azonban egy erdőben, a déli hőség közepette pihenő csapatot meg­lepték és úgy szétverték, hogy vezére csak négy em­berrel csatlakozhatott Panajot osztagához. * * * 1867-ben a magát „titkos bolgár egyesületnek“ ne­vező szervezet közzétett egy szultánhoz címezett alá­zatos emlékiratot, melyben arra kérte őt, hogy vegye fel a bolgárok cárja címet, adjon alkotmányt Bulgá­riának és olyan viszonyba állítsa az oszmán birodalom­mal, aminőbe éppen akkoriban lépett Magyarország Ausztriával. * * * Ezalatt a reformokat támogató Mi­hád pasa Szvisz­­tovban és Tirnovóban rémítő ítélőszéket tartott mind­azok fölött, akik ama jelentéktelen lázadó csapatokat támogatni merészeltek. Szvisztóban egy gyermek-össze­esküvést lepleztek le és egy sereg ifjút, majdnem gyer­meket felakasztottak, másokat Diabekirbe deportáltak, oly körülmények között, hogy sokan már az úton o­­davesztek; sokan idejekorán Romániába, Szerbiába és Magyarországra szöktek, vándoroltak ki a megtorlá­sok elől. Akkoriban az egész bolgár intelligenciát ül­dözték állítólagos titkos szövetkezés miatt. Ezen események után a törökök mégis engedmé­nyekre kényszerültek. Fuád, ki Ali mellett a legkitű­nőbb török államférfi volt, 1869-ben, politikai végren­deletében azt hagyta meg, hogy a porta politikája igye­kezzék elkülönítni a görögöket, amennyire csak lehet­séges, de mindenekelőtt a bolgárok feletti egyházi u­­ralmukat korlátozza, hogy azok ne kényszerüljenek az oroszokkal vagy a pápával szövetkezni. (Forradalmi kísérletek a Balkánon, 1866—68.)

Next