Helikon, 1994 (5. évfolyam, 157-180. szám)

1994 / 1. szám (157.)

GÁLL ERNŐ Végzet és/vagy kihívás? A kérdésben jelentkező dilemma egy­részt tudomásul vételre, illetve belenyug­vásra, másrészt tiltakozásra, még inkább erőfeszítésre késztet. A válaszok azonban nem mindig, nem feltétlenül vagylago­sak. Elképzelhető a két alternatíva "békés együttélése", érintkezése, egymásba való átcsapása. A magam opciója, az a válasz, amely a zsigerek szintjéről és a tudat ma­gaslatáról kiinduló­ választás eredménye, már jó ideje a kihívás elfogadása felé haj­lik. Egyelőre nem tudok, nem is akarok a fátumba beletörődni. Nem vagyok haj­landó önfeladó módon, vagy még inkább a folyamatba besegítve, a visszafordítha­tatlan magánynak kiszolgáltatni magam. Kapálódzom, protestálok és gyakran szi­­sziphoszi buzgalommal­­ toldozom, fol­tozom a gyengülő, megszakadó kapcso­latokat. Leveleket írok, telefonálok konok kitartással. Nem egyszer dohogva, duz­zogva számon kérek. Másoknak is panasz­kodom, majd — sokszor objektív aka­dályokat, félreértéseket tudomásul véve — a hűtlennek, árulónak vélt tanítvány és barát kebelére borulok. Minden meg van bocsátva, ne is beszéljünk a kínos ügyről. Én vagyok a türelmetlen, az oktalanul kö­vetelődző. Nekem kell valóban elnézést kérnem, hogyan is lehettem ilyen bizal­matlan és kishitű? Másnap aztán kezdődik az egész elöl­ről: da capo al (in)fine. Ugyanazokkal, esetleg más tegnapi munkatársakkal, teg­napelőtti közelállókkal kapcsolatban is­métlődik az eset. Ismétlődnek a stációk, s én—valaminő átmeneti megváltás remé­nyében — ezen a kálvárián bandukolok tovább. Két stáció között azonban elkerülhe­tetlenül felmerül a kérdés: nem volna mégis jobb a sorsba belenyugodni? Le­gyünk erősek, magunknak valók s az au­­tarkiában kiteljesedők. Ne várjunk sen­kitől sem többet, mint amennyit nyújtani képes. Elégedjünk meg annyival, ameny­­nyit kapunk. Hol a sztoikusoktól megtanult lecke? Miért lennék éppen én kivétel nemzedé­kek kínkeserves megpróbáltatásai alól? Tudhatom, végül is mindenki egyedül hal meg. Talán nem ártana egy kicsit előre trenírozni... Az akaratlanul is már javában folyó edzés során gyűlnek a tapasztalatok. Mindkét korral együtt halmozódnak az élmények. Egyfelől ama korra gondolok, amely a meszesedő erekben, a sorra meg­­hibásodó szervekben halad "előre”, más­felől arra a másik folyamatra utalok, a­­melyet—Klió ihletésére — oly szorgosan regisztrálnak és értelmeznek. Az előbbi menetben a régi játszó- és iskolatársak hagynak itt, az utóbbi zajlásában viszont egyre lehangolóbb "meglepetések" érnek. Nagyon nem jó, ha a két folyamat egybe­esik, ha következményeik egymást erősí­tik fel. Lesújtó és szinte a játszma feladására kényszerít, ha a történelem kerekének hirtelen fordulatára régi munkatársak és szövetségesek hagynak cserben, ha bizo­nyos telefonok elhallgatnak, s onnan, ahonnan nem várnád, övön aluli támadá­sok érnek. Persze, ezek a jelenségek évti­zedek óta ismertek e tájon, csak te éppen most ütközöl beléjük. A magány, a te különbejáratú magá­nyod mégis új dimenziókkal gazdagodott. Bővül és mélyül. Válogathatsz a magya­rázatok és legitimációk között. A pokol mindig a másikban lakozik — hallod a távolból, az egzisztencializmusból is me­rítő eszmélkedések éveiből. Szabadságra, tehát szorongásra ítéltettünk — hallat­szik a ugy­an erről a forrásvidékről, ám fé­lelmeink leggyakoribb kiváltója és táp­lálója, a magány ettől még nem elviselhe­tőbb. Nem lesz kellemesebb. Ez a félelem ösztönző erővé is válhat, arra sarkallhat, hogy (bármi áron is) menekült az egye­dülléttől. A benne megnyilvánuló kihívás új kapcsolatok, új közösség keresésére buzdít. Mind erősebben visszhangzik benned Martin Buber igéje, az Én s a Te egymásra utaltságának, a nélkülözhetet­len párbeszédnek a categoricus imperatí­­vusa. Ha csalódnod kellett számos eszmé­nyedben, ha bizonyos várakozásaid öná­mításoknak bizonyultak, s arra kellett rádöbbenned, hogy délibábokat kerget­tél, nem muszáj a világból kivonulnod. Senki sem kárhoztathat puszta vegetálás­ra. Az elvtelenség, a cinizmus sem vált kötelező normává. Nem ítéltek — felleb­bezés nélkül — társ nélküli zárkára. Per­sze, elengedhetetlen az önrevízió, nem kerülheted el a csalfa reményekkel való leszámolást és visszavonhatatlan szakí­tást, ám mindez nem száműzhet remete­ségbe. Ama — mostanság gyakran emlegetett — damaszkuszi úton mások­kal haladhatsz együtt, és menet közben eszmetágító véleménycserékre, vitákra kerülhet sor. Ha az út göröngyei és éles barázdái felsebzik a lábad, társaidtól eny­hítő ízt kaphatsz, s az együttes meditáció, a felsejlő kiút (bizonytalan) távlata gyó­gyító hatású lehet. Érdemes kipróbálni. De ne feledd azt sem, hogy van alkotó magány. Jártál Stászon, voltál Fábry Zoltán könyvtárában, amely összekötötte őt a nagyvilág szellemiségével, és szünte­len termékeny gondolkozás­­ra, írásra serkentette. "Nekünk nincs jövőnk, csak múltunk van"—mondotta a bölccsé vált barát, de ebből a rezignált megállapításból nem a kviezálást igazoló kö­vetkeztetést vont le. Ellenke­zőleg. Ez a bevallott múlt súlyos obligációt jelent. Arra kötelez, hogy egyre mélyeb­ben s egyre kritikusabban szembesüljünk vele, s a ta­nulságokat publikussá is te­gyük. Ez a mi dolgunk s nem is kevés. Ilyeténképp a múltidé­zés s az öneszmélés közössé­gi tetté válik. Kivezethet a végzetként fenyegető ma­gányból. A kihívásként fo­gadott egyedüllét önmaga meghaladására bátorít. Ez a "provokáció" még gyü­mölcsözőbbé válik attól, hogy néha olyan kortanúk is jelent­keznek, akiknek ép maradt a memóriája, sőt bátorságuk is van ahhoz, hogy a múlt(ád) naposabb oldaláról vallomást tegyenek. Előfordulhat még az is, hogy régi/új barátok, tanítványok tűnnek fel Már úgysem tudsz bőrödből kibújni. Nem is kell. A valamikori elkényeztetett egykéből közösségi lénnyé formálódtál. A lágerek világában is. Véreddé vált az önzetlen eszmények jegyében alakított életnek tartalmat kölcsönző együttes küszködés kényszere. Viszolyogsz a teg­napi, a mai s az előreláthatóan még foko­zódó atomizálódástól. Nem lelkesít a csupán a dzsungel törvényei szerint mű­ködő társadalom perspektívája. Haladj, amíg tart, a magad, mostan­ság lefitymált, sőt anatémával sújtott, kö­zösségi célok felé mutató útján HELIKON

Next