Helikon, 1995 (6. évfolyam, 183-206. szám)
1995-01-05 / 1. szám (183.)
2 BUSTYA ENDRE "Perelj Uram, perlőimmel..." Január 1945 "Zsoltárok Könyve, "35. Dávidé. Perelj uram a velem perlőkkel; harcolj a velem harcolókkal. 2. Ragadj paizst és vértet, és kelj föl segítségemre. 3. Szegezz dárdát és rekeszd el üldözőim útját, mondd lelkemnek: Én vagyok segítséged. 4. Szégyen, gyalázat érje azokat, akik lelkemet keresik; vettessenek hátra és piruljanak, akik vesztemet koholják. 5. Legyenek olyanok, mint a polyva a szél előtt; az Urnák angyala verdesse őket. 6. Legyen útjok sötét, csuszamlós, s az Urnák angyala kergesse őket. 7. Mert ok nélkül vetették elém titkon vont hálójukat, és ok nélkül ástak vermet az én lelkemnek. 8. Érje őt romlás váratlanul, fogja meg hálója, amelyet kivetett, essék bele a veszedelembe. 9. Az én lelkem pedig vigad majd az Úrban, örvendezve szabadításában." 1945-ben szinte elsőként jelent meg Darvas József Város az ingaványon című ún. "pincenaplója”, amelyben az óvóhelyen tétlenségre kárhoztatott író, a megbúvó illegalista, a föld alá kényszerült három hét elszigeteltségében áttekinti, összegezi az elmúlt negyedszázad magyar történelmét. "Január húszadika, délután. Közel három hét óta most vagyok kint először az utcán. Razziázó csendőrnyomozók, nyilasok, srapnell- és aknazáporok, szakadatlan gépfegyverzuhatagok s bombát szóró repülőgépek elől volt húsz napig egyetlen, utolsó menedék a sötét, mocskos pinceodú..." —indítja naplóját, hogy eljusson a zárófejezet utolsó élménymozzanatához. ”S most, január huszadikán, mintegy a romokban szemlélve a múlt bűneit, itt állok a Nagykörúton, e félig elpusztult nagyváros szívében. A Rákóczi-tér felől énekszót hallok. Nem értem a szöveget, de a dallam ismerős: fehérre meszelt, puritán, falusi református templomok hűvös, józan áhítata csap meg ebben a pusztulás orgiáját ülő, pompéji környezetben. »Perelj Uram, perlőimmel, Harcolj én ellenségimmel...« Komoran zeng az ősi zsoltár, még most sem békítésre, nyugalom osztására szólítva Istent e szétdúlt, pusztulás szélére lökött város romjai közé, hanem kemény perre és ítéletes harcra. Húz e pogány lázadás, az énekbe szőtt istenkísértés. Ugyan kik lehetnek a vádlók, és kik nekik az ellenség? Odamegyek, látom, temetnek. Frissen csákányozott sírgödör a bombáktól felszaggatott tér tépett bokrai között; hatan-nyolcan állják körül a sírt, és énekelnek. Temetés a Rákóczi-téren? Nem nagy furcsaság ma, hiszen temető itt már miden tér, s az ostrom szüneteiben szűkölő kutyaként kaparnak halottaiknak egy kis gödröt az emberek mindenütt, ahol nincsen kő, nincsen aszfalt. [...] Ugyan kinek a holtteste körül zengik a gyász sirató dallama helyett ezt az ótestamentumi kegyetlenségű, nehézhangú zsoltárt? Egyikük kezében egyszerű, gyalult deszkából összeszögezett sírkereszt, rajta fekete betűkkel a név: Szabó Dezső!... Szabó Dezső! A magyar szellem magányos vándora, harc, támadó harag és üldöztetés nélkül élni sem tudó középkori lovagja, útkereső fiatalságom első nagy forradalma. Hát ő is egy a sok ezer halott közül, akiket beomló falak alatt, beszakadt pincék mélyén, gránátverte tereken és utcákon hagyott az egyetemes ítélet? [...] Meghalt Szabó Dezső. Bomba ölte meg vagy a nyilas őrület? Gépfegyvergolyó vetett véget kíméletlen harcainak, vagy ágyban, párnák között valami »polgári« betegség? Megkérdezhetném ezektől a gyászoló fiataloktól — de nem teszem, anynyira mindegynek érzem. Valami sorsszerű ítélet szele csap meg, s a beteljesült végzet hidegét érzem. Nem, ez a sír, a koporsó, a kereszten a név és körülöttünk ez a temetővé vált város, mindez így együtt, nem véletlen! [...]" Szabó Dezső 1945. január 5-én halt meg. A nyilas uralom kezdetén teljesen visszavonult. A nélkülözéstől-éhezéstől egyre gyöngülő erejét végsőkig feszítve, lázas sietséggel kizárólag önéletrajzán dolgozik otthon a lakásában és a pincében is, légitámadások idején. Fekete vászontáskájában, amelyhez görcsösen ragaszkodott halála pillanatáig, több mint kétezer oldalnyi kéziratot őrzött. Torzóban maradt önéletírása (túlnyomó része rajongásig szeretett szülővárosához kötődő emlékeit, a hajdanvolt Kolozsvárt kelti életre) 1980- ban jelenhetett meg egy akkoriban is még elképzelhetetlen, szinte csodával határos "merész kiadói bravúrként". A több mint két hétig temetetlen holttestet— Szabó Dezső tolla után kiáltó groteszk kép! — a bérház lakói végülis egy vendéglős konyhaszekrénybe gyömöszölik bele, s e rögtönzött koporsóban cipelve ki, a Rákóczi tér megfagyott földjében kicsákányolt gödörbe hantolják el, szinte lopva, nagy sebtiben... Alig egy héttel később, január 27-én a balfi munkatáborban a nyilasok elhurcolta Szerb Antalt, e századi művelődéstörténetünk egyik legragyogóbb elméjű humanista író-tudósát, mivel az éhezéstől teljesen elcsigázott emberroncs munkaképtelenné vált, puskatussal verték anyon nyilas őrei... Magyar panteon—anno 1945... És ez még csak a kezdet volt: az oly régtől és oly sokaktól hőn áhított és várva várt "felszabadulás" első örömmámor-korszakában. Az igazi apokalipszis paripái csak ezután tiporták morzsalékonnyá az életben maradottak gerincét — az új társadalmat, az igazi aranykort megteremteni hivatottakét... Börtönben sínylődő, szerencsétlenül — értelmetlenül! — elpusztuló mártírjaink rengeteg sokaságát még a legbomlottabb agyvelő rémálmai is képtelenek voltak oly tömegméretekben előállítani, mint amennyit a valóság képes volt produkálni. Ámde ez a sokaság nem az "eszme", a valamiért "kiállás" kombattáns "héroszaiból" állott össze, hanem a "balekok", a "pechesek" áldozati nyája volt csupán. Mert azok, akik valóban tetteikkel vagy—József Attila- i kifejezéssel élve: "talpig nehéz hűségben" — magatartásukkal "érdemelték ki" a reájuk szabott büntetést, e tömegnek alig töredéknyi százalékát tették ki. Őket, a két kezünk ujjain előszámlálhatókat illesse örök tisztelet! Ezek a sorok nem az ő alakjukat akarják sárral befröcskölni, emléküket meggyalázni! A börtönöket nem velük töltötték dugig, a "csatornák" meg a többi, megalomániás őrület szülte "létesítmények" munkatelepeinek százezrei nem közülük kerültek ki, hanem a jámbor balekokból, akik — pechükre — útjában állottak az élelmesebb törtetők érvényesülésének, hivatali előbbre jutásának, a legnyájasabb kollégák ambíciójának, akiknek hitvesére-kedvesére a "legbizalmasabb jóbarát" vagy a "leghűségesebb cimbora" foga véletlenül megfájdult. Ők azok, akiket legjobban Ady Rictus-fordításának soraival jellemezhetünk: "Akiknek hátát véresre taposták Birkózni tudó, ügyesebb legények..." Szabó Dezső 1945 januárjában meghalt, és a rákövetkező több mint négy évtizednek nem akadtak Szabó Dezsői, nem akadt Szabó Dezsője... A börtönöket-munkatelepeket nem "Szabó Dezsők" töltötték meg. Megalázott és meggyötört, a csupán mindennapi betevőről, a legszerényebb családi életről álmodó jámborok százezreit sikerült mártírokká ütnie egy államrezonnak, amelynek alapjául az emberiség sokezer esztendős történetének "leghaladottabb", "legtudományosabb" eszméi szolgáltak. És napjaink politikai arénájában azok ágálnak, akik az elmúlt negyven esztendő alatt "merő véletlenségből" elkerülték a börtönt vagy a munkatelepet, de azért, "kívülről" — kifinomultan ravasz ügyességüknek köszönhetően — úgy "tartották a frontot", hogy "sikerült átejteniük-kijátszaniuk" a leskődésre-hallgatózásra hivatott és szakosított "szervek" legéberebb éberségét is. De ott próbál sürögniforogni a — "malgré lui" — "mártírokká ütött börtönviseltek" — a globális dilettantizmuson kívül semmi más kvalitással nem rendelkezők — siserahada is. Íme: politikai közéletünk elitje, amelytől megváltásunkat vártuk! Hogy ez a kép túl sötét?—Igaz! — Hogy ez a szemlélet "destruktívan" pesszimista? — Igaz! — De hogy anno 1995 ez a valóság? — Szintúgy igaz! De hát van-e akkor kiút e csődhelyzetből? És mi itt a teendő? Hogyha négy évtizeden keresztül tudtunk—több-kevesebb sikerrel — "dekkolni", túlélésre-kivárásra építve meghúzódni, kushadva lapítani, akkor tanuljuk meg most az "okos kivárás" taktikáját azoknak a felnövekedését kivárni, azoknak teret engedni, azoknak drukkolni, akiket már vagy még — pusztán életkoruk biológiai ténye okán — nem jutott ideje megfertőznie sem a hatalom kényszerének, sem a mi "tűrésre-türelemre" intő, jó és féltő szándékú "óvatos előrelátásunknak", sem pedig "élettapasztalataink" átplántálásának. De térjünk vissza a "kerek" évfordulóra, 1945-re, amikoris a jaltai konferencián egy noteszből kitépett, alig féltenyérnyi fecnit csusszant Sztálin kezébe Winston Churchill. Sztálin csak egy pillantást vetve az angol miniszterelnök hevenyészett ceruzasoraira, amelyen Kelet-Európa országainak neve mellett egy-egy %-jeles számjegy — a két nagyhatalom érdekeltségi részesedését jelzendő — egy fél évszázadra előre megszabta fél kontinensünk sorsát-történetét, egy megelégedett, néma bólintással nyugtázza... Vagy idézzük ugyancsak 1945-ből az emberi szellem "legkimagaslóbb tudományos vívmányát", a Hirosimára, majd Nagaszatoira ledobott két atombombát?!... Mivel is köszönthetnék méltóbban a most induló 1995-ös esztendőt, mint a címül is választott zsoltár szavaival: "Perelj Uram, perleimmel, Harcolj én ellenségimmel..." Kolozsvárt, 1994. november 23. c.«a1 6, 3 U IxonK HELIKON