Helikon, 1996 (7. évfolyam, 207-230. szám)

1996-01-05 / 1. szám (207.)

2 HELIKON MÉLIUSZ JÓZSEF (1909-1995) Ilyenkor ez első, legforrób és leghidegebb rezdülés csak ugyanaz lehet: itt hal ki előttünk a század. A szemünk láttára. Mármint azoknak, akik fiatalon, sokkal fiatalabban is látták az elmenőket. Akiknek sosem válhatnak, még az ilyenfajta, magasztos, gyászos de ünnepélyes beteljesedések után sem, csupán lexikon-adattá, irodalomtörténetté. Az élőnek minden halottja: Yorick koponyája. Mit szólhat a barát, akinek ezután már mindenkié Géza, Domi, Erik koponyája? Tulajdon koponyájukat kezükben tartó döbbent Hamletekké válnak ilyen pillanatokban az élők, és tanácstalan félfordulattal irányulnak, nyúlnának, nyújtanának arra, amerre az utánuk következés sora mutat, a továbbadásé. Lehet, hogy különböző élményeket, tapasztalatokat, tanulságokat és tanultságokat, de mintha ugyanazt a szürkeállományt és reflexrendszert hagyományoznánk csupán tovább. A nem ünnepekre és nem megdicsőülésekre, hanem ostromnapokra valót. Szív-megálltakor is — a szíverősítőt. Még az Ő régi verseiben is ott van egy egész, urbánus lelkendezésés indulat programjától különböző réteg, egy szénásszekér-életforma emléke és nosztalgiája, akarva-akaratlanul, még hogyha igazi lét és eszmélet közege, eleme a költői bankrobbantás és romeltakarítás szinkronizálása volt is, nemzetek, műfajok között és felett — magyarul, de itt, de itthon. Ahol épp hal ki előttünk egy világ, melyben mások voltak a szuronyok és a ceruzavégek, más erődök álltak ellent más ágyúzásnak, és más polgárokat kellett ébresztgetni, lehetett pukkasztani más művészeti normák, kánonok, eszmények semmibe-valamibe vételével. Addig, amíg nem maradtak már erődök és ágyúk, kánonok és akadémiák, bevenni és kiadnivalók, mert mindent szecskába vágott, nulla-nulláslisztté őrölt egy nagy, egy inertív találmány propellerje, melynek szelében feketévé vált a hó is, fehérré a radioaktív pernye, hazugsággá az igaz, igazsággá a kitaláció, és már csak a halál nem fikció, nem relatív, nem posztmodern, nem izmus. Mindennek egyszerre ösztönös élője és tudatos tudója, élvezettel kitalálója és ingerült elszenvedője volt a most elhunyt egyik utolsó atyamester, Méliusz József, akinek az életrajza ismeretében a legnagyobb csoda, hogy ilyen magas kort ért, érhetett meg, és mint aki még egy bosszantó, metafora-repesztő és fikcióbontó gesztussal azért sem érte meg a karnyújtásnyira, karcsapásnyira lévő következő születésnapját. Mint aki már réges-rég, annyi engesztelhetetlen békítés és szarkasztikus szeretet után már semmire és semmiképpen nem akar licitálni. Sem a biológia, sem a halhatatlanság terein. Mert gazdag és művészi bátorságban lüktető, kitartó és következetes életmű van mögötte, melyben volt poéta- rektor és költő-Akhillész az összes lehetséges és képzelt Trója körültrappolása mezején. Ő, aki körül fiatalon a legnagyobb megértés szellemi kényelmében összegyűlhettünk, aki szigorú és szabad szellem volt, épp annyira megnyerően igazságtalan, mint amennyire gondolatébresztően önkényes. De egyéniség, de felejthetetlen, de sztentori, fülsiketítő és elhallgattathatatlan még elhallgatásaiban és tévedéseiben is. Egyike a hazai magyar költészet merész megújítóinak, ablaktáró a világ és hídépítő a román s a nyugati irodalom legjobbjai felé. Aki akkor is mindenestől marad, ha mindenestől letette maga mellé a pipáit, mint valami lehető legkeletibb Hemingway a puskáit és legnyugatibb guru a Nirvana szirmait. Megtestesülése ő is örökké legalább százéves magányaink dzsungelpátriárkáinak, aki féltő fogcsikorgatással szerette, kereste és tanúsította az életet, az életünk. Méliusz a hosszanhaló költő, ugyanannak bizonyítékaként, amit a huszonötévesen elpusztulók haldokló hattyúi is énekelhetnek bármikor. Méliusz — mi csak tudjuk itt, ahol orrunk előtt hal ki a század — maga a klasszikus avantgárd. Utána — mint előtte is — csak Yorick koponyája parázslik. Abban a bűvös, áthatolhatatlan, Homérosz óta nem oszló pipafüstben- LÁSZLÓFFY ALADÁR MÉLIUSZ JÓZSEF Horace Cookery darabokra tört elégiájából A jövő költőihez az erkélyről Nyugodtan nézlek a letűnt évtizedek erkélyéről költő... tagadj meg bátran — már meg is tagadtál hiszen elfeledtél — nem tehetsz egyebet... így vagy aMúgy vállalva vagy tagadva folytatnod kell ami volt — nem tehetsz egyebet... a megtagadottat éppúgy szavaidban és gesztusaidban hordod mint az elfeledettet... a nagy szelek járásának s a benső s a kinti évszak és időjárás egyezésének kérdése ki mikor tűnik fel benned s a korban amely Te vagy... voltam én is fiatal idő fiatal költője és a fronton... de szavamban a tagadott és feledett elődök jártak... erre a költő akkor ébred amikor már maga is előzmény tehát voltaképp lemaradt és épp ezért előtte már a csinnadrattás feltámadás. — De az már kit érdekel? Dogshaven, 1950 Századom ! Nem olyan vagyok én mint a kecskesajton élő együgyű pásztor akit Luxortól délre egy oázison láttam — amikor feje fölött elszállt az angyal a szikár és magtalan cserjék között s ő elfeledte szemét vagy tettette hogy alszik és rémülten hallgatott. 2 Hallgatok én is — talán nem is félelem nélkül Tőled századom — de nem fedem el szemem s látom az angyal szigorú arcát — homlokán elborzasztó seb szivárog mint a vágóhíd kampóján lógó bika nyakán a kés nyoma — fejjel lefelé látom suhanni az angyalt s szárnyait lengeni lassan, hófehérek és vér foltozza viaszos hamvukat s követik ökölnyi döglegyek zúgó hadai lakmározni belőle és nyomában a harag gyújtogató darázsrajai — nyitott szemmel látom nagyszerű és nyomorult századomat és nem fedem el szemem mert mindent látnom kell a fenségest és az ocsmányságot egyaránt — nem kecskesajtot rágni a dolgom és nem elrejtőzni hanem számbavenni a teljességet és számot adni... 3 Kitárom az angyalnak a tintakék kikötőre néző füstös ablakom felkínálom ágyam és megterítem asztalom — sebaj ha rettentő sebének nedvei beszennyezik párnám s ablakom — vállalom az angyalt: századomat egészen s ha hív én láthatatlanban vele tartok a következő század ragyogásáig és sebéig új ragyogásom és ismét értelemmel vagy esztelen elcsorgatott önvérem tócsái felé... Dogshaven, 1950 Én is olyan voltam... Én is olyan voltam mint minden ember Dogshavenben és a nagyvilágban akár szegény akár gazdag, elégedetlen. Egész életem egyetlen roppant sértő sérelem volt s ami nem sértés vagy sérelem: illúzió. Illúzióim jogán kérlek még egyszer mindnyájatokat könyörüljetek legalább a halottnak és tartsátok tiszteletben nyomorult életemnek nem hízelgő utolsó akaratomat. Dogshaven, 1960