Helikon, 1998 (9. évfolyam, 255-278. szám)

1998-01-10 / 1. szám (255.)

---------------------HELIKON----------------------­ Mitől és hogyan él a nyelv? folytatás az 1. oldalról másukat formulákba öntsék. Per­sze, nem ment. Mentek viszont a szülők az iskolába. Kérem, mi azért adtuk a gyereket magyar iskolába, hogy könnyebb legyen neki, és akkor most tessék, éppen magyarból a legrosszabbak a je­gyei! A tanárnő természetesen visí­tott: Ha maguk azt hiszüü­k! Hogy lehet írígy! Hogy a gyerekek nem akarják megtanulni, milyen mondatszerkesztési sajátosságo­kat von maga utána a melléknévi részesülők használata valórbeli prehedererenciájának diszcipli­­narisztikus paradigmasztikája? Maha majd megmutatom én ma­guknak!!! — Meg is mutatta: a gyerekeket még a tanév során mind átvitték a szülők a román tagozatra. Ugyanilyen komor végzet várt azoknak a magyaróráknak egy részére is, amelyeket egy idő­ben a román oktatási rendszer le­hetővé tett olyan magyar tanulók számára, akik román középisko­lába vagy főleg szakiskolába jár­nak. (Őszintén szólva nem is tudom, létezik-e még ez a rend­szer, s ha nem, mikor szűnt meg?) Többször tapasztaltam, hogy mi­lyen nehéz helyzetbe kerültek ezt az egy órácskát ellátó magyarta­nárok: ha az osztályozás szigorá­val törekszik fenntartani tan­tárgya tekintélyét, elriasztja az óráról a tanulókat, akik abban a reményben mennek oda, hogy: legalább egy biztos jó jegy! Ha engedékeny, szétesik az osztály s lecsap rá az igazgatói vagy tanfe­lügyelői ellenőrzés és kinyírja! (Itt megint megbosszulta magát az a tény, hogy a felsőbb oktatás­ban nem tanították meg a taná­roknak: az osztályozás nem fegyelmezési eszköz, és egyálta­lán, abban a ma is ható felfogás­ban készítették fel a tanári kart, hogy az iskolarendszer nem lép­cső, amelyen magasba lehet elv­ben mindenkinek jutni, hanem szűrő, amely visszatartja a feltö­rekvéstől a "gyengébbeket". Emlékszem, hogy mégis vol­tak magyartanárok, akik e fakul­tatív magyar órákat is hatéko­nyan ki tudták használni. Példá­ul Kormos Gyula (Székely Dávid Gyula) a kolozsvári balettiskolá­ban: tanítványai évek és évtize­dek múlva is hálásan, szépen emlékeztek magyaróráira és fő­leg­­ szép magyarsággal! Jó húsz-huszonöt évvel eze­lőtt, még a Csau féle nagy ostrom kibontakozása előtt, volt Kolozs­váron egy értekezlet magas mi­nisztériumi és pártrésztvevők­kel, a könyvkiadás feladatairól a közműveltség terén. Már ott el­hangzott (és a felsőbbek buzgón tervezett — "magyar akadémiai szellemű" — reformja sok német­nél heves ellenállást vált ki, sze­rintük a német nyelv és irodalom épségének, egységének és terje­désének útjába emelni szándéko­zott, tudatos németellenes ak­ció... Eléggé meggondolkoztató állítás a mi viszonylataink közé átplántálva.) írtam jónéhányszor évtize­dekkel ezelőtt arról a fiatal ajto­­nyi szerelmes párról, akik, érez­vén magyar helyesírásuk bizony­talanságát és nem akarván egy­más előtt nevetségessé válni, inkább románul leveleztek, és hogy ezen — ők és környezetük — MILYEN JÓT NEVETTEK MINDIG! A sors bizarr magyarellenes iróniájának tartom, hogy az el­múlt félévszázad alatt, többször is, ahányszor valahány túlbuzgó és szadista magyar újságíró a he­lyi lapokban gúnyos jegyzetsoro­zatban pécézte ki az üzletek és hirdetések magyar feliratainak szarvashibáit, a magyar nyelvű feliratokat röviddel ezután be is tiltották, hibásan és helyesen egyaránt. Ez természetesen csak a vélet­lenek rosszindulatú összejátszá­sa. Az már kevésbé, hogy az egyetem és a főiskolák — köztük a Bolyai Egyetem és a volt maros­vásárhelyi pedagógiai főiskola — nem készítették fel a magyar nyelvtanárokat arra, hogy a két­nyelvűség, illetve a másnyelvű környezet különleges feltételei mellett kell majd a magyart taní­­taniok; semmiféle módszertani és pedagógiai különleges eljárás­nak nem voltak birtokában ebben a nyilvánvalóan speciális hely­zetben. (Éppen úgy nem, mint ahogy a koedukációra, azaz a kü­­lönböző nemű gyermekek együttnevelésére sem készítették fel annak idején a tanárokat, nem­csak a magyar nyelvű felsőokta­tásban, de a románban sem.) Szívdermesztő helyeztek adódtak ebből az egyetlen körül­ményből is. Jártam egyszer — új­ságíróként — egy kisküküllő­­menti, többségében magyar la­kosságú faluban, ahol akkoriban kezdte meg működését egy fris­sen végzett, "máskülönben" jól felkészített és nagyon is lelkes magyartanárnő. Elhatározta, hogy azt az általában senki által, felnőttek által sem értett, nyaka­­tekert magyar nyelvtani termino­lógiát mindenestől beveri a hetedikes és nyolcadikos tanulók fejébe. Nem elégedett meg azzal, hogy a gyermekek tudjanak he­lyesen, kifejezően magyarul, ha­nem azt akarta, hogy nyelvre­jegyezzék­, hogy amint nem talál­hatók a könyvüzletekben és a könytárakban a román nyelv is­­kolán kívüli megtanulását segítő tankönyvek, ugyanúgy nincse­nek ilyenek magyar vonatkozás­ban sem, és nem, vagy csak na­gyon nehezen lehet magyar-ro­mán szótárakhoz is jutni és az akadémiai román-magyar nagy­szótárnak még mindég nem je­lent meg a magyar-román párja. (Azóta sem! S ebben a pillantban, mikor e sorokat írom, hív fel egy kolozsvári szerkesztőség, és ma­gyar-román szótárt szeretne köl­csönkérni! Ám már régen köl­csönadtam, soha sem kaptam vissza. Amit meg is értek.) Domokos Géza, aki akkori­ban a romániai magyar nyelvű könyvkiadás főgéniusza volt, nem lelkesedett ezért az ügyért. Érthető: ők akkoriban a Szabó T. Attila féle nyelvtörténeti szótár kiadásába fogtak, annak a megje­lenését iparkodták kötetenként kiharcolni a minisztériumtól és a cenzúrától, foggal és körömmel, más szótár nem fért volna a "ka­pacitásukba" — így ma nálunk nincsenek segédeszközök annak a számára, aki iskolán (illetve, esetleg tanfolyamon) kívül akar­na magyarul, de akár románul is tanulni. (Mintha csak azt példáz­nák, hogy nem lehet "csak úgy", füzetecskékből megtanulni ro­mánul. Az nagy dolog! Ahhoz meg kéne szüntetni az egész ma­gyar oktatási hálózatot!) Szükség volna Tanuljunk könnyen, gyorsan magyarul, ro­mánul, szerbül típusú könyvek­re, hangszalagokra, lemezekre, képeskönyvekre, miegyébre. Hogy milyenekre? Olyanokra, amilyeneket más nyelvek hívei adnak ki! Tessék csak megfigyel­ni a francia, angol, német nyelv­­tanulási és nyelvművelési se­gédanyagokat! Nos, pont olya­nokra, illetve éppen olyanokra lenne nekünk is szükségünk! Egy ízben összeszámoltam: Kolozs­vár és Bukarest egy-egy délután bejárható számú könyvesboltjai­ban, összesen tizennyolc nyelv tanulásához szükséges segéd­anyagot — könyvet, szalagot, le­mezt, szemléltető eszközöket, szótárt — találtam. Volt köztük az üzbégül és szuahéliül tanulni vágyókat kielégítő anyag, de — magyar nem. (Mit ad isten, ép­pen akkoriban, román sem!) A magyarországi illetékes in­tézményrendszernek sincsenek távolabbi tervei a magyar nyelv­vel. Néha ugyan híre jár, hogy Békéscsabán vagy Pécsen látott valaki a boltokban román turis­táknak készült kis magyar társal­gási füzeteket, vagy kalauzt, de mire odaértem, sohsem volt. Sok­szor kerestem nagy budapesti könyvesboltokban segédköny­vet magyarul tanulni szándéko­zók részére. Olyan pillantásokkal mértek végig, mintha hülyét lát­nának, vagy — pl. a Rákóczi úton — felajánlottak olyan 3 kötetes művet, amelynek a használatá­­­hoz felsőfokú magyar nyelvtani képzettség, legalább is doktorá­tus igényeltetik. 1992-ben részt vettem a Ma­gyar Anyanyelvi Konferencián Esztergomban. Már az ott el­hangzó felszólalások nyomán is — többek közt egy amerikánus hölgy kérte, hogy ne legyen a ma­gyar mivolt feltétele a magyar nyelv ismerete, hiszen az "olyan nehéznek van realizálhatni", fel­emlegettem, hogy lám, az iskola nem elég, mert az iskola esetleges " sokhelyt meg éppen "szük­ségből eredő hiánya természet­szerűen vezet az anyanyelv és nemzetiség­vesztéshez; amikor szóvá tettem, hogy az utolsó jó bevezető a magyar nyelvbe, ami ke­zembe került, 1941-ben jelent meg, magasabb képzettségű né­met olvasók számára, és hogy er­ről is csak német orientalisztikai szakkönyvekből értesülhet a jámbor magyarul tanulnivágyó ("a Boronkai"-ról van szó), akkor a gyűlést elnöklő vogul tornata­nár-küllemű főanyanyelvész kulcs­csomójával verni kezdte az asztalt: lejárt az idő! Azóta is ennyibe maradtunk. Az Anyanyelvi Kongresszusok vagy Konferenciák kontinensek­re hangzóan csemcsegnek ügyük fontosságáról, működésük nagy­­nagy fontosságáról, jelentőségé­ről, és arról, hogy továbbra is erősen, nagyon erősen fognunk kell egymás kezét, és anyanyel­vünket nem szabad kiöltenünk másra. Vajon valóban letelt volna már az idő?... Én még hiszek! 2

Next