Helikon, 1998 (9. évfolyam, 255-278. szám)
1998-01-10 / 1. szám (255.)
---------------------HELIKON---------------------- Mitől és hogyan él a nyelv? folytatás az 1. oldalról másukat formulákba öntsék. Persze, nem ment. Mentek viszont a szülők az iskolába. Kérem, mi azért adtuk a gyereket magyar iskolába, hogy könnyebb legyen neki, és akkor most tessék, éppen magyarból a legrosszabbak a jegyei! A tanárnő természetesen visított: Ha maguk azt hiszüük! Hogy lehet írígy! Hogy a gyerekek nem akarják megtanulni, milyen mondatszerkesztési sajátosságokat von maga utána a melléknévi részesülők használata valórbeli prehedererenciájának diszciplinarisztikus paradigmasztikája? Maha majd megmutatom én maguknak!!! — Meg is mutatta: a gyerekeket még a tanév során mind átvitték a szülők a román tagozatra. Ugyanilyen komor végzet várt azoknak a magyaróráknak egy részére is, amelyeket egy időben a román oktatási rendszer lehetővé tett olyan magyar tanulók számára, akik román középiskolába vagy főleg szakiskolába járnak. (Őszintén szólva nem is tudom, létezik-e még ez a rendszer, s ha nem, mikor szűnt meg?) Többször tapasztaltam, hogy milyen nehéz helyzetbe kerültek ezt az egy órácskát ellátó magyartanárok: ha az osztályozás szigorával törekszik fenntartani tantárgya tekintélyét, elriasztja az óráról a tanulókat, akik abban a reményben mennek oda, hogy: legalább egy biztos jó jegy! Ha engedékeny, szétesik az osztály s lecsap rá az igazgatói vagy tanfelügyelői ellenőrzés és kinyírja! (Itt megint megbosszulta magát az a tény, hogy a felsőbb oktatásban nem tanították meg a tanároknak: az osztályozás nem fegyelmezési eszköz, és egyáltalán, abban a ma is ható felfogásban készítették fel a tanári kart, hogy az iskolarendszer nem lépcső, amelyen magasba lehet elvben mindenkinek jutni, hanem szűrő, amely visszatartja a feltörekvéstől a "gyengébbeket". Emlékszem, hogy mégis voltak magyartanárok, akik e fakultatív magyar órákat is hatékonyan ki tudták használni. Például Kormos Gyula (Székely Dávid Gyula) a kolozsvári balettiskolában: tanítványai évek és évtizedek múlva is hálásan, szépen emlékeztek magyaróráira és főleg szép magyarsággal! Jó húsz-huszonöt évvel ezelőtt, még a Csau féle nagy ostrom kibontakozása előtt, volt Kolozsváron egy értekezlet magas minisztériumi és pártrésztvevőkkel, a könyvkiadás feladatairól a közműveltség terén. Már ott elhangzott (és a felsőbbek buzgón tervezett — "magyar akadémiai szellemű" — reformja sok németnél heves ellenállást vált ki, szerintük a német nyelv és irodalom épségének, egységének és terjedésének útjába emelni szándékozott, tudatos németellenes akció... Eléggé meggondolkoztató állítás a mi viszonylataink közé átplántálva.) írtam jónéhányszor évtizedekkel ezelőtt arról a fiatal ajtonyi szerelmes párról, akik, érezvén magyar helyesírásuk bizonytalanságát és nem akarván egymás előtt nevetségessé válni, inkább románul leveleztek, és hogy ezen — ők és környezetük — MILYEN JÓT NEVETTEK MINDIG! A sors bizarr magyarellenes iróniájának tartom, hogy az elmúlt félévszázad alatt, többször is, ahányszor valahány túlbuzgó és szadista magyar újságíró a helyi lapokban gúnyos jegyzetsorozatban pécézte ki az üzletek és hirdetések magyar feliratainak szarvashibáit, a magyar nyelvű feliratokat röviddel ezután be is tiltották, hibásan és helyesen egyaránt. Ez természetesen csak a véletlenek rosszindulatú összejátszása. Az már kevésbé, hogy az egyetem és a főiskolák — köztük a Bolyai Egyetem és a volt marosvásárhelyi pedagógiai főiskola — nem készítették fel a magyar nyelvtanárokat arra, hogy a kétnyelvűség, illetve a másnyelvű környezet különleges feltételei mellett kell majd a magyart tanítaniok; semmiféle módszertani és pedagógiai különleges eljárásnak nem voltak birtokában ebben a nyilvánvalóan speciális helyzetben. (Éppen úgy nem, mint ahogy a koedukációra, azaz a különböző nemű gyermekek együttnevelésére sem készítették fel annak idején a tanárokat, nemcsak a magyar nyelvű felsőoktatásban, de a románban sem.) Szívdermesztő helyeztek adódtak ebből az egyetlen körülményből is. Jártam egyszer — újságíróként — egy kisküküllőmenti, többségében magyar lakosságú faluban, ahol akkoriban kezdte meg működését egy frissen végzett, "máskülönben" jól felkészített és nagyon is lelkes magyartanárnő. Elhatározta, hogy azt az általában senki által, felnőttek által sem értett, nyakatekert magyar nyelvtani terminológiát mindenestől beveri a hetedikes és nyolcadikos tanulók fejébe. Nem elégedett meg azzal, hogy a gyermekek tudjanak helyesen, kifejezően magyarul, hanem azt akarta, hogy nyelvrejegyezzék, hogy amint nem találhatók a könyvüzletekben és a könytárakban a román nyelv iskolán kívüli megtanulását segítő tankönyvek, ugyanúgy nincsenek ilyenek magyar vonatkozásban sem, és nem, vagy csak nagyon nehezen lehet magyar-román szótárakhoz is jutni és az akadémiai román-magyar nagyszótárnak még mindég nem jelent meg a magyar-román párja. (Azóta sem! S ebben a pillantban, mikor e sorokat írom, hív fel egy kolozsvári szerkesztőség, és magyar-román szótárt szeretne kölcsönkérni! Ám már régen kölcsönadtam, soha sem kaptam vissza. Amit meg is értek.) Domokos Géza, aki akkoriban a romániai magyar nyelvű könyvkiadás főgéniusza volt, nem lelkesedett ezért az ügyért. Érthető: ők akkoriban a Szabó T. Attila féle nyelvtörténeti szótár kiadásába fogtak, annak a megjelenését iparkodták kötetenként kiharcolni a minisztériumtól és a cenzúrától, foggal és körömmel, más szótár nem fért volna a "kapacitásukba" — így ma nálunk nincsenek segédeszközök annak a számára, aki iskolán (illetve, esetleg tanfolyamon) kívül akarna magyarul, de akár románul is tanulni. (Mintha csak azt példáznák, hogy nem lehet "csak úgy", füzetecskékből megtanulni románul. Az nagy dolog! Ahhoz meg kéne szüntetni az egész magyar oktatási hálózatot!) Szükség volna Tanuljunk könnyen, gyorsan magyarul, románul, szerbül típusú könyvekre, hangszalagokra, lemezekre, képeskönyvekre, miegyébre. Hogy milyenekre? Olyanokra, amilyeneket más nyelvek hívei adnak ki! Tessék csak megfigyelni a francia, angol, német nyelvtanulási és nyelvművelési segédanyagokat! Nos, pont olyanokra, illetve éppen olyanokra lenne nekünk is szükségünk! Egy ízben összeszámoltam: Kolozsvár és Bukarest egy-egy délután bejárható számú könyvesboltjaiban, összesen tizennyolc nyelv tanulásához szükséges segédanyagot — könyvet, szalagot, lemezt, szemléltető eszközöket, szótárt — találtam. Volt köztük az üzbégül és szuahéliül tanulni vágyókat kielégítő anyag, de — magyar nem. (Mit ad isten, éppen akkoriban, román sem!) A magyarországi illetékes intézményrendszernek sincsenek távolabbi tervei a magyar nyelvvel. Néha ugyan híre jár, hogy Békéscsabán vagy Pécsen látott valaki a boltokban román turistáknak készült kis magyar társalgási füzeteket, vagy kalauzt, de mire odaértem, sohsem volt. Sokszor kerestem nagy budapesti könyvesboltokban segédkönyvet magyarul tanulni szándékozók részére. Olyan pillantásokkal mértek végig, mintha hülyét látnának, vagy — pl. a Rákóczi úton — felajánlottak olyan 3 kötetes művet, amelynek a használatához felsőfokú magyar nyelvtani képzettség, legalább is doktorátus igényeltetik. 1992-ben részt vettem a Magyar Anyanyelvi Konferencián Esztergomban. Már az ott elhangzó felszólalások nyomán is — többek közt egy amerikánus hölgy kérte, hogy ne legyen a magyar mivolt feltétele a magyar nyelv ismerete, hiszen az "olyan nehéznek van realizálhatni", felemlegettem, hogy lám, az iskola nem elég, mert az iskola esetleges " sokhelyt meg éppen "szükségből eredő hiánya természetszerűen vezet az anyanyelv és nemzetiségvesztéshez; amikor szóvá tettem, hogy az utolsó jó bevezető a magyar nyelvbe, ami kezembe került, 1941-ben jelent meg, magasabb képzettségű német olvasók számára, és hogy erről is csak német orientalisztikai szakkönyvekből értesülhet a jámbor magyarul tanulnivágyó ("a Boronkai"-ról van szó), akkor a gyűlést elnöklő vogul tornatanár-küllemű főanyanyelvész kulcscsomójával verni kezdte az asztalt: lejárt az idő! Azóta is ennyibe maradtunk. Az Anyanyelvi Kongresszusok vagy Konferenciák kontinensekre hangzóan csemcsegnek ügyük fontosságáról, működésük nagynagy fontosságáról, jelentőségéről, és arról, hogy továbbra is erősen, nagyon erősen fognunk kell egymás kezét, és anyanyelvünket nem szabad kiöltenünk másra. Vajon valóban letelt volna már az idő?... Én még hiszek! 2