Helikon, 2003 (14. évfolyam, 373-396. szám)

2003-01-10 / 1. szám (373.)

HELIKON Bolyai A ma folytatás az 1. oldalról nem gyakorlati, nem általános még az emberi közegben, hogy kiből is áll az "átvételi bizottság". A kisbíró, csak mert a nagybíró unokaöccse, vagy mert ő is síppal­­dobbal hirdet, nem vehet részt Mozart minősítésében. Egy pa­­raszt-Széchenyi régebb is, most is legfennebb Apáczai sorsát ismé­telhette volna. Nem beszélve a nagy összeférhetetlenekről, mint Misztótfalusi, Vajda János, Tolnai Lajos, Istenszéke, Isten polca, uborkafa-ültetvények. A játéksza­­bályok előírta kényszerek alapján egy Janus Pannoniusnak futva kellett elhagyni nemcsak a köz­élet, de egyáltalán az élet színpa­dát. De rokonság az is, ahogy Bartók Amerikába ment el közü­lünk tele bőrönddel, Szilágyi Do­mokos pedig itthoni száműze­tésben. Balassinak azzal mutat fü­gét a mentség, hogy állítólag o­­lyan összeférhetetlen volt, mint két Panek és két Páskándi együtt­véve. Tehát "Párizs az én Bako­­nyom" — de Segesvár is. Petőfi, Ady krakéler volt. Szentgyörgyi Albertnek, Márainak csak egysze­rűen menni kellett Mint Boróky Ká­­rolynak, László Fülöpnek, a fotós Brassainak Albionba vagy az Eiffel­­torony alá. De egyáltalán megérett-e erre az ilyesmikre a magyar ugar? Benkő Samu idézd Eötvös Jó­zsef leveléből, hogy egyszerre le­hetünk büszkék és pirulhatunk, mert a Római Akadémia elnöke kérdez rá Bolyai Jánosra ("ki és mi vagy, hogy így, tenger mélységé­ből"...), Marosvásárhelyen isme­rik, de félnótásnak tartják. Majmok vagyunk a jelek rom­városában. Egy képzeletbeli koz­mikus "Gallup-intézet" két külön emberiségről készíthetne jelen­tést: egyik csupa Dante, Mozart, Leonardo, másik csupa Dzsingisz­­kán és Haynau. És hogy van az, hogy öt perccel az Irakkal való le­számolás előtt a világ vezető hatal­mának katonaköteles nemzedéke fele-fele arányban a térképen nem találja meg a Csendes-óceánt sem. Nálunk viszont hagyományo­sak a dinasztiák: Hunyadiak, apa, fiú, Eötvösök, apa, fiú. Bolyaiék is ketten. Valóságos tudományos Árpádházak. A Zrínyiek, a Rá­­dayak, a Batthyányiak, Széche­nyiek, Rákócziak, Bethlenek, Bánffik, Esterházyak. Akiket egy hős vértől pirosult vérző hegyű iránytű fordít (egymással is el­lentmondva) végül is a nagy te­mető felé. Nem mindenki tudja, hogy az Ady szülőházához évente hordott babérkoszorúkat a háborús idők­ben az ott lakó molnár felesége rendre paszulylevesbe főzte. Az értelem persze nem egyöntetűen hívott meg, hívott fel mindnyá­junkat, hogy belekeveredjünk a honfoglalásba, honmentésbe, honvesztésbe. Nem mindenki al­kalmas Incinnatusnak. Ahogy még Haynau se akart Haynau maradni végesvégig. "Király, ha nem nézném vitézi voltomat / Fejedhez vagdosnám jó tollas botomat..." a cérna min­dig elfogy, mert meg is öregszik az ember, törékenyebbé válik a türe­lem. Székely János is ezt járja körül a csodálatos koszorú Do­­máld-szonettjében. De azt is ő fir­tatja, amit Szilágyi Domokos is vallott, hogy igenis, a világ vidé­kén, a vidék vidékén is, Erdély­ben például lehet és kell egye­temes értéket produkálni. Ez az a bizonyos muszájherkulesség. Mindez kevésbé kivétel, mint amennyire törvényszerű. Ahogy Isten cérnája is elfogy sorra Euró­pákra várva, és Toldi se azért a végül jutalmul vagy büntetésül odavetett májért (nomen est omen: MÁÉRT) fékezte meg saját kezűleg az elszabadult bikát, hanem mert az volt a soron következő feladat. A bennünk túlélő bolyarság esetünkben a nemzeti és az egye­temes célszerű programszerű le­hetséges minimumát jelenti. Miért ne fogyna el időnként a cér­na, hogyha a Gutemberg-galaxis is lemenőben? Az újdonságok, új felfedezések esetében végig arról volt szó, hogy ott, az élen valaki elkap egy mennyei hópelyhet, az­tán ez a mozdulat eltölt egy e­­gész emberiséget. Ehelyett jönnek a kérdések: a legfőbb információs forradalom mellékterméke hogy lehet éppen az agymosás? Nem volt-e mindig áldatlan, vérlázító luxus nem beépíteni, de kihajítani a múltat? Továbbra is vagy csak most igazán trogloditákat szül a világ­­­test­ szerint, ez még logi­kus lehet. De társadalmilag? Ennyi jó és rossz után megál­lapítható, hogy a tér már nyereg alakú, viszont jó szokásunk, hogy Eukleidész előtt és Bolyai után mi még mindig szőrén üljük meg a valóságot. •S­IJ OLYAT .JAGSTOS­Z 1307. - 13­60 Sütő Andrásnak régi barátja... (Szabadon fogalmazva elhang­zott Székely­udvarhelyen 2002. no­vember 30-án, a 75 éves Sütő Andrást köszöntő romániai, ma­gyarországi és ausztriai írók baráti körében.) Kedves Andris! Azzal ámítom magam, hogy az összes jelenlévők kö­zött mi vagyunk a legrégebbi barátok, barátságunk ugyanis 58 évvel ezelőtt, 1944 kará­csonyán kezdődött. Akkor a je­lenlevők egy része még meg sem született, mások pedig nem jelképesen, hanem valósá­gosan gyermekcipőben jártak. Andris középiskolás diákocska volt a nagyenyedi Bethlen Kol­légiumban, én pedig negyedé­ves, néprajzi doktorátusra ké­szülő egyetemi hallgató a ko­lozsvári Ferenc József Tudo­mányegyetemen. Súlyos időket éltünk. A nyugat felé nyomuló orosz csa­patok Kolozsvár elfoglalása után házról házra járva több ezer magyar férfit fogdostak össze a városban és hurcoltak el oroszországi kényszermun­kára. Én is közöttük voltam, és a költő Kiss Jenő barátommal a moldvai Focsani­ból egy éjsza­ka életünk kockáztatásával szöktünk meg, majd lappang­va vergődtünk át a Kárpáto­kon, amíg visszajutottunk szü­lőhazánkba, Erdélybe — mi­ként Jenő Ithaka messze van. Vallomás helyett krónika című könyvében oly szépen megírta. A történelem parancsa szerint az 1940-es II. bécsi döntés négy év múltán hatályát vesztette, és Észak-Erdély többé nem tarto­zott Magyarországhoz, de még Romániába se illeszkedett vissza. Jómagamnak az ötödik karácsonykor nem sikerült Dél-Erdélyben brassói édesa­nyámat meglátogatnom, és ek­kor jött Andris meghívása, hogy az ünnepeket töltsem Pusztakamaráson családjuk körében. Lovasszekéren jutottunk Kamarásra. Az a szeretet, a­­mellyel ő és édesanyja-édesapja elhalmozott, annyi hideg eszten­dő után először éreztette velem a családi élet meghitt melegét; emlékét közel 60 év múltán is hűségesen megőriztem. Ez a Karácsony azonban nemcsak emlékeimben él to­vább, hanem tudományos pá­lyám indulásához is megha­tározóan hozzájárult. Ottani gyűjtéseim javát ugyanis két máig fontos tanulmányban dolgoztam fel és közöltem: 1946-ban A tánc a mezőségi Pusz­takamaráson, és 1947-ben Betle­­hemezők és kántálók Puszta­kamaráson címmel. Ezekben néprajztudományunknak egy új szemlélete és gyakorlata kez­dett körvonalazódni, amely u­­tóbb a társadalomnéprajz nevet nyerte. Egy jó évtized múlva, 1957 decemberében ismét Pusztaka­maráson dolgoztam; Andris most nem tudott hazajönni. Ez­úttal az esztendő jeles napi szo­kásait, gyermekek köszöntőit és húsvéti öntözőverseit, fonó­játékokat, valamint néhány bal­ladát és dalt gyűjtöttem. Mind kiadatlanok. Idézek Andrisnak 2002 ja­nuárjában a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaságba való beválasztásom alkalmával tartott köszöntőjéből néhány sort: "Emlékbe veszett Faragó József pusztakamarási tánca, betlehemes játéka, alámerül­vén újból a szórványvilág bú­vópatakjainak természete sze­rint. Radikális derűlátó létemre is tisztelni óhajtom a tényeket. Holt-tengeri tájakon még koc­can, és panaszt, siralmat éb­reszt a borospohár, de nincs már feljegyzés arról sem, hogy énutánam, aki betlehemesként még zsidó király is voltam, ki volt még falumban az utolsó papírkoronás Heródes. [...] Mi­napában, hogy otthon jártam, [...] mindössze két magyar gyermekkel találkozhattam, akitől netán még otthoni dalo­kat lehetne gyűjteni.” Ilyen esetek erősítették meg bennem azt a felismerést, hogy pusztakamarási és több más népköltési gyűjtésem is elfo­gyott vagy elrománosodott er­délyi falvaink utolsó magyarja­inak utolsó népköltői üzenete a jövő számára; egy-egy eltűnő magyar kisközösség elhaló anyanyelvének írásba menekí­tett emléke. Rádöbbentem, hogy folklorista pályám során erdélyi magyarságunk nyelv­emlékeit is gyarapítottam; sok évszázados nyelvemlékeinket anakronisztikusan néhány év­tizedes nyelvemlékekkel gaz­dagítottam. A népköltészeti nyelvemlék az élő népköltésze­tet sohasem pótolhatja, de lehe­tővé teszi, hogy legalább em­lékezhessünk a múltba merült néhai élő népköltészetre. Kiadatlan pusztakamarási gyűjtéseimet is közölni kellene. Ilyen borús gondolatokat is ébresztett bennem Sütő András névnapja, akinek annál derű­sebben kívánok mindannyiunk nevében még sok számos évet és azokban sok számos And­­rás-napot, hogy egészséggel és erővel tovább gyarapíthassa élő nemzeti irodalmunkat és kultúránkat. FARAGÓ JÓZSEF

Next