Helikon, 2004 (15. évfolyam, 397-418. szám)

2004-01-10 / 1. szám (397.)

L MEGJELENIK KÉTSZER EGY HÓNAPBAN KOLOZSVÁRON • XV. ÉVFOLYAM 2004.1.(397.) SZÁM - JANUÁR 10. # „nem kell e várnak semmiféle kegy" • Páll Lajos versei • Bogdán László: Elvtársi összejövetel ✓ • Magyari Ágnes Láng Zsoltról • Beke György: A diktatúra árnyéka... • Gyulai Levente: "A költőnek énekelnie kell mindig" • SERÉNY MÚMIA Gy. Szabó Béla: Január OLVASÓINK FIGYELMÉBE! A postai lapterjesztő nyilvántartásában a HELIKON katalógus­száma 3012 Folyóiratunkra a szerkesztőségben is elő lehet fizetni 10 és 14 óra között Kolozsvári előfizetőinknek díjtalanul kézbesítjük a HELIKON-t LÁSZLÓFFY ALADÁR Januári füst Isten vízöntő, havat szóró ajándékából itt van az újév. Nincs békésebb emlékeztető az élet értelmére, mint távolból a behava­zott templomtornyok látványa. De hát ki tart igényt a békére és a jóra? Minden, ami jó, vagy tilos, vagy ehetetlen, vagy hizlal, sóhaj­tott fel a harmincas évek egyik világsztárja, s a sóhajból szállóige lett. Azóta újabb sóhajok galambfajai szálltak mellé a maguk hasonló értelmű igével, panaszaival. De hát minden rosszra csak rosszabb jön? Mi van a világgal? Sóhajtana fel a naiv lélek, ha nem fojtaná belé a szót az a józan tapasztalat, hogy bizony mindig így ment e világi élet. Nyomorék leány, nagymama-halál és árvaházi kórus karácsony estén; nemrég láttam a világsztár egyik maradan­dó című filmjét. Alkotói minden könnycseppet kipréseltek, amit még ki lehetett préselni egy Verdun és Bruszilof-offenszíva, spa­nyolnátha és gazdasági világválság utáni korszak edzett emberé­ből. Mindezt még 1939 előtt persze. Aztán jött az "igazi" világ­háború, amikor meghalt minden nagymama, bombatölcsérbe ful­ladt minden gyermek, és árva meg nyomorék lett mindenki. Iszonyú nyomás nehezedett az újabb nemzedékekre, mely aztán még jól-rosszul felidézett, meglovagolt, megzenésített emlékezet formájában is nyomasztotta nem egy, nem két ország, hanem negyven-ötven év lakosságát. Végül eljött a csodák évadja, amikor már olyan hihetetlen volt pedig, hogy a totalitarizmus kásahegyén átvezető alagútnak vége is volna, s akkor az a negyven évszer négy emberöltőnyi világlakosság, itt a keleti tatárpusztákon is, szépen libasorban kiért a fényre, a relatív világosságba. Mégis hunyorog­ni kellett, annyi mindentől elszoktattak. És lett hit, remény, szere­tet, több, mint amennyit valaha szerettünk, reméltünk, hittünk volna. És el is fogyott úgy egyetlen karácsony külsőségei folya­mán. Pedig különben véres karácsony volt az is, áldozatos kará­csony, de az eufória pillanatnyi betlehemében bizony térdre estek az emberi testek. Térdre hulltak első reflexükben az élők, de csak­hamar talpra is pattantak, újabb vívóállást vettek fel és acsarkodni kezdtek. Mert az is kiderült azonnal: akit toleráns közeg nevelt, az toleránsabb lesz a válság évadján, mint akit csak a gyűlölet, bosz­­szúvágy titkolt enzimjei tartottak életben a lelki-testi koplalás hosszú éjszakáján végig. Egyik első sikoltás az lett: de hát hol van az igazságérzet? Aztán eljött annak a sikoltásnak az ideje is, hová lett megint a mindennapi kenyér? A legkevesebbet azt hajtogatjuk, és bocsásd meg a mi vétkeinket, mert mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek! És nem a testünk soványodott le igazán az első, szabadult karácsonytól számított immár tizennegyedik víz­keresztre, hanem a lelkünk. Tizenhárom év alatt lettünk a lelki szépség banyái, mint egy negyven-ötven év alatt leromló, elher­vadó világsztár. Mert minden ami jó, úgy látszik, vagy tilos, vagy ehetetlen, vagy hizlal. Mint a januári füst.

Next