Helikon, 2009 (20. évfolyam, 519-542. szám)

2009-01-10 / 1. szám (519.)

HELIKON Beszélgetés Ferenczes Istvánnal, a Székelyföld főszerkesztőjével Csíkpálfalvától a Székelyföldig Ismert életrajzi mozzanat, hogy bár ka­rácsony másodnapján született, mégis ja­nuár elsején anyakönyvezték, amiből én - nem függetlenül a pálya későbbi alaku­lásától - azt a következtetést vontam le, hogy abban az öt napban Ferenczes úr bi­­za, elcsángált a törvényes keretektől, és hogy a megtapasztalt szabadság egész ed­digi műveiben ott kísért. Készen kapta a családtól, vagy fokozatosan alakult ki szü­letése körülményeinek története? Lassan alakult ki a családi legendári­um születésem körülményeiről. A hábo­rú vége felé, valamikor szeptember végén kezdődik az életem története, az első dob­banás édesanyám méhében, Kápolnásfalu határában. 1944. szeptember végén, októ­ber elején (?) jöttek a felszabadítók, a csa­lád is menekült Pálfalváról. Apám vérző gyomorfekélye miatt nem volt katona, no­ha behívták, de felmentették. Ő is a csa­láddal menekült. Azelőtt a falunkban né­met katonák voltak beszállásolva, velük purpárléztak. Kápolnásfaluban megáll­tak, talán egy éjszakára, hogy aztán to­vább menjenek nyugat fele. Ott érték utol a szovjetek. Egyszercsak két katona szembeáll vele, hogy dáváj cigar, apám ijedtében azt felelte, hogy nix. Egyből azt hitték, hogy német. Kivitték a falu szélé­re, kiállították és orosz ruletteztek vele, kattogtatták a puskáikat. Biztosan nem voltak csőre töltve azok a mordályok, ját­szottak vele. Aztán egy besszarábiai ka­tona mentette meg az egész családot, aki tudott románul, és neki magyarázták el, hogy nem német, hanem székely menekül­tekkel játszanak. Apám állítólag akkor megőszült. Én apámat hófehéren ismer­tem meg. Anyámék szaladtak a papírok­kal, hogy mentsék a menthetőt, állítólag akkor rúgtam az elsőt. Az első életjelt akkor adtam, az istentelen nagy riada­lomban, amikor eljátszották édesapám kivégzését. Aztán jött egy sebesült orosz tiszt, egy hadnagyocska, és elkergette a katonákat, adott egy papírt, és vissza­parancsolta a családot a faluba. Eltelt az ősz, és eljött karácsony. Édesanyám vajú­dott két-három napig. Karácsony másod­napján születtem meg, fel sem tevődött, hogy más nevet is kapjak, mint az István. Háború vége volt, talán az adminisztrá­ció sem működött megfelelően, megle­het, hogy a hosszúra nyúlt mulatás miatt maradt el az anyakönyvezés. Az egyházi anyakönyvbe beírtak, a községházán vi­szont csak január elsejére. Öt napig gya­korlatilag a törvény szerint nem léteztem. De azt hiszem, ebben nem én vagyok az egyedüli a magyar irodalomban, például Kányádi Sándort azért nem írták be má­jus 10-re, mert az a király születésnapja volt, és arra a napra nem lehetett beírni. Persze, el tudom képzelni, bár nem be­szélt erről soha édesapám, hogy lehetett egy olyan elgondolása, miszerint ha vala­kinek január 1. a születésnapja, az lehet valami fajta mitikus, mágikus, sejtelmes üzenet is. Valamiféleképpen sorsmegha­tározó, a gonoszakat elhárító talizmán. Többször elmesélte, hogy az éde­sap­­ja, Ferencz S. Imre építette a csíkpálfal­­vi templomot, és Márton Áron szentelte fel, utolsó vizitációs körútja alkalmával, 1949-ben. Hogy élte meg ezt gyermekként? Az első vizuális élményeim a színekhez köthetők. Az egyik a hó fehérsége, nagy­apám nagy fekete csizmája mellett, mert akkorára nőttem már, a térdéig, megyünk a másfél méteres hótorlaszok között. Egy nagy fekete ember visz valamerre, talán a templom felé. A másik a püspöklila, a püspök fejfedőjének a színe. Arra emlék­szem, hogy ott álltunk a falu Demne felő­li részén, mert onnan jött a püspök úr két fehér ló vontatta kocsiszekéren, bennem ez a kicsi lila sapka, ez a lila szín rögzült, ez az első szín, amelyre emlékszem. Az történt, hogy a falunk fölött volt egy kicsi kápolna, száz-kétszáz éves. A harmincas években a villám beleütött a kápolnába, leégett tövig. Ott maradt a falu templom nélkül, Delnére, de inkább Csíksomlyóra jártak az emberek templomba, mert az közelebb volt. Valamikor 1947-48 táján elhatározták, hogy a templomot fel kell építeni, ami eléggé merész tett volt, nem tudták, hogy milyen világ jön. Nekifogott a falu, kalákázott, pénzt gyűjtött, a temp­lomot elkészítették. A tornyokra a három nagy keresztet úgy szerezték meg, hogy édesapám betanított az ifjúságnak egy színdarabot, talán az Obsitost, és azzal addig járták a csíki falvakat, míg össze­gyűjtötték a bádogkeresztre való pénzt. Mesélték, de első élményeim egyike is le­het, hogy az iskola fálszínjébe beraktá­rozott keresztek egyikébe játékból be­bújtam, és be is szorultam, mondta is az egyik mester, azt hiszem, hogy Petres Árpi bácsi volt, amikor nagy bőgve meg­találtak, és nagy későre kiszedtek on­nan, hogy na, ez a kölyök is jó korán ma­gára vette a keresztet. Hatalmas tett volt akkor, hogy ‘49-ben, pünkösd előtt egy héttel felszentelhette, Gyimesből jövet, Márton Áron a templomot. Apámat kü­lön megáldotta, ott ült mellette a díszebé­den, apám szikáran, fehéren, azt mond­ta a püspök úr, fiam, olyan vagy, mint a megérett kalász, ahogy így lehajtod meg­őszült fejed... Ez nagy dolog volt, és utólag is úgy látom, hogy akkor még működött a rendtartó székely falu, hogy csodálatosan össze tudott fogni az ilyen alkalmakra, aztán utána az ötvenes években a kultúr­­házat is így építették fel, azt is apám ter­vezte. A templomépítés is közrejátszott abban, hogy felkerültünk a kuláklistára. Édesapámat építési vállalkozónak köny­velték el, nagyapámnak kocsmája volt, ennek egyenes következménye az lett, hogy egy hektár kilencven árral besorol­tak a kulákok közé. Az 1972-ben megjelent Forrás-kö­tet, a Nyári vándorlások versei elég­gé komor hangulatúak, gondolok itt fő­leg az Önarckép, Számadás helyett, Tehetetlenség, Ilyenkor című versekre, de még sorolhatnám - koravénség, komolyság volt ez, vagy alkat kérdése inkább? A Forrás-kötetem, ebben a formában, nem is annyira komor, mintha úgy jelent volna meg, ahogy Csíki Laci megszerkesz­tette. A komorság az előbb említett nega­tív élményekből is jöhetett. De el kell mon­danom, hogy minden viszontagság mellett a gyermekkorunk nagyon is szép volt, ott volt az erdő, mentünk a teheneket őriz­ni, megismertük a madarakat, állatokat, rabló-pandúrt játszottunk. Emlékszem, a Rákóczi hadnagyát akkor vetítették az iskola hátsó falán, jött a mozikaraván, egy tojást kellett vinni belépőnek, és ak­kor egész nyáron Rákóczi hadnagyát ját­szottuk, fürödtünk, elkötöttük a lovakat, és lovagoltunk, gyönyörű volt. Viszont elég korán találkoztam a halál élményé­vel: történjék akármi, élhetünk akárhogy, de előbb-utóbb meghalunk. A faluban, szomszédunkban megöltek egy legényt egy vasárnap délután, akárcsak García Márqueznél az Egy előre bejelentett gyil­kosság krónikájában, ugyanaz történt ná­lunk is. Talán túl korán kezdtem az elmú­lásról, a halálról gondolkozni. A komorság innen jöhet. Az említetteken kívül sokkal szomorúbb versek szerepeltek volna erede­tileg a kötetben. 32 verset vett ki a cenzor, ezért is lett olyan vékony, és viszonylag ké­sőn is jelent meg, a nemzedéktársaim első köteteinél jóval későbben, 1972-ben. Gyermekkorára visszaemlékezve írja a Székely tántorgó című kötetében, hogy „Az első könyvem, azt hiszem, egy szita­kötő volt”, aztán hogy „Első menyasszo­nyom egy nyírfaseprű volt”, vagy „a hó ” Ferenczes István József Attila-díjas költő, író. Csíkpálfalván született 1945. január 1-én. Tanulmányait a Kolozsvári Pedagógiai Főiskola biológia szakán végezte 1964 és 1967 között. 1967-68-ban Csíkpálfalván tanár. 1968-tól 1975-ig a Csíkszeredai Hargita munkatársa, 1975 és 1978 között az Agronómus-házban szakirányító, majd 1978-tól 1990-ig a bukaresti Falvak Dolgozó Népe újságírója. 1997-től a Csík­szeredai Székelyföld folyóirat főszerkesztője.

Next