Helikon, 2010 (21. évfolyam, 543-566. szám)

2010-01-10 / 1. szám (543.)

» Húsz év... »A folytatás az 1. oldalról más nem bénított, s a hatósági „jóindulat” egyelőre hiába ke­reste rajtunk a fogást. Igazából ezeknek a napok­nak s ezen állapotnak a te­remtménye a mi folyóiratunk, a HELIKON is. A lapelő­d, az UTUNK szerkesztőségébe ka­tonákat kvártélyoztak be ’89 karácsonyán, onnan kimene­kítettünk két öreg írógépet, valamennyi papírt s indigót és egy doboznyi reprót s ké­pet, hogy szöveget illusztrál­junk velük, ha lesz még vala­ha szöveg... Ezen kellékekkel áthurcolkodtunk a főtér sarká­ra a nagy könyvüzlet fölé, s ott az írószövetség kolozsvári fi­ókjának egyik szobájában „ne­kiláttunk” az új folyóirat meg­alapításának. Ez akkor ott, a tótágast álló rendszerváltó va­lóságban lezajlott másfél-, két fertályóra alatt. Elköszöntünk két öregharcos kollégától, meg­egyeztünk abban, hogy leen­dő folyóiratunk milyen névre hallgasson, és máris elkezd­tük amúgy egy álltó helyünk­ben fölvázolni, mit fogunk az első számban közölni. Hogy az­tán hogy találunk gazdát, hol és ki fogja nekünk kinyomtat­ni, milyen pénzből, milyen pa­pírra, ki és hol fogja terjeszte­ni, hogy azt végül el is olvassa valaki? — ilyesmikről egy szó nem esett, hisz az efféle gond immár csak arra jó, hogy ócska szegényszagú aggodalmakat teremjen, márpedig erre most semmi szükség, hiszen mi éle­tünkben ma először olyan folyó­iratszámot fogunk szerkeszte­ni, melynek a megjelenhetését nem kell cenzornak jóváhagy­nia. Mert nincs cenzor, többé nincs cenzúra. Akkor hát mindjárt a címfej alá színes keretbe. Régi zász­lónk összetépve, fegyverünk csor­ba - lelkünkön bilincs. De tudom: talpra kell állnunk mégis. De tudom: újra kell kezde­nünk... Van valakinek kifogása a ve­retes Kós Károly-szöveg ellen? Fordítson, s a következő olda­lon ott találja Illyés Gyula Egy mondatát. Ha pedig nem kér a klasszi­kusokból, a nyolc nagyalakú ol­dalon azoknak az íróknak a szövegeit is olvashatja, akik ezt a HELIKON nevezetű szépiro­dalmi folyóiratot útjára bocsá­tották. ...Ilyen sorokat eddig még nem írtak le, rekedtes, zakla­tott a hang, az elmúlt napok emlékén vér alvad. Tétován rakosgatunk a kölcsön kapott íróasztalokon. Kint monoton, nehéz motorzúgás. Már-már vé­geérhetetlen. Az ablakhoz tódu­lunk, alattunk, az Egyetem utca sarkán egymás után fordulnak ki hatalmas tehergépkocsik, rakterükön lobogókkal letakart koporsók. Föl-fölcsukló zokogás. ökölbe szorul a gyász, és mene­tel a Hősök temetője felé. Dermedten állunk, furcsa menekültek, kik hazamenekül­nek. Megpróbáljuk elhinni azt, ami történik velünk. HELIKON MÓZES ATTILA Korszakhosszú éjszakánk másnapjain [...] Egészen fiatal emberek vonultak felnőtt módra, olyan fegyelmezetten, mintha csak a televízió propagandaadásai­ban látnánk érett nyugati tár­sadalmak tömegeinek tünte­téseit. Hol tanulhatták meg ilyen hirtelen, egyik napról a másikra? Megtanították őket. Ugye, ők is tanulhattak vala­mit a paroxizmusig fokozódó diktatúrától. Ez a tömeg föl­­szabadultan viselkedett, mert immár olyan elkeseredett volt, hogy viperát lehetett volna fo­gatni vele. Azt hiszem, ez a végső elkeseredettség hárítot­ta el felőle amaz évtizedes át­kot, mely szerint, akinek na­ponta a puszta megmaradásra kell összpontosítania, annak nemigen jut ereje a megnyilat­kozásra. Negatív fölszabadult­­­ság, de végül is eredményre vezetett, bár minden újabb út­kereszteződésnél attól kellett tartanunk, hogy megjelennek a kétéltűek nyomában járó géppisztolyosok, s újabb sor­­tüzet nyitnak a tömegre. Ám azt hiszem, ott ez már senkit nem érdekelt igazában. Nem vettem észre, milyen magá­nyosan lépegetek a tömegben, hallgatagon tűnődve, míg az egyik mellettem menetelő fiatal­­asszony könyökével dühösen ol­dalba lökött, s felém fordulva, teli torokból kiabálta: „Ceauşescu, ci­ne eşti, Criminal din Scorniceşti”. Bocsánatkérően mosolyogtam rá, hogy képtelen vagyok le­küzdeni gátlásaimat, hogy ki­abálni ugyan tudok én is, de együtt kiabálni még nem ta­nultam meg; a tüntetés kisipa­rosa voltam egy nagyüzem - a nehézgépgyáriak - kellős köze­pén... [...] 2 EGYED EMESE Relatív Alig vannak már bábok a színen. Leöldököltek gyors iiű futárt, szelíd lovat és jó néhány parasztot. A sarokbástyák rendre leomoltak, a királynő gyűrűje elgurult, csipkéje gyűrött, ferdén áll a kontya, a makulátlan mozaiklapokra paták, sarkantyúk vágtak sebhelyet. Még néhány báb­­, a király hova lett? Az ellenség felajzva, rengeteg tévedhetetlen harci ötlet hajtja! De valóban, a király hol lehet? S fehér vagy fekete a birodalma? KIRÁLY LÁSZLÓ VISSZAPILLANTÓ TÜKÖR AZ UTOLSÓ És elrejtőzöm végleg az arcokon, mint régi mezsgye térdig-hóban, vércsepp feneketlen tóban, s mondjuk végképp a szomorút, mintha lett volna még egy út, nem csak ez az egy: ne bánts! — ne bánts! — ne halj meg, magaddal se ránts... Huszonhárom fiatal koporsó nagy tehergépkocsik rakterén, útban a hősök temetője felé — gyertyák a könyvesbolt kirakatában száz­ számra, ezer-számra. A DIKTÁTOR MINDEN KÖNYVÉT ELÉGETTÜK. ÓVJÁTOK A KIRAKAT ÜVEGEIT! A Bánffy-palota kapuján a halottak névsora, kézzel írva. Lobognak a frissen született napilapok. Az iszonyatos gyertya a villamossínek között — „ITT ÖLTÉK MEG..." Ágyúzás. Szüntelen csengő, aggódó telefonok. Remegve mondom, szinte hitetlenül: sok mindent megta­nultunk húsz év alatt — verseinkben rejtezik még egy-egy költemény, a sorok között. Olvasóink titkon fegyvertársainkká váltak, szavaink lát­hatatlan sugárzásának érzékelői. És ezután? Sok mindent el kell felejtenünk. Az lesz-e a szó, ami? A televízió stábja napokon át tudósít, borostás, kimerült mindahányuk, nyelvbotlásaikban a szabad szó gyönyörűsé­ge, ostromgyűrűben az épület, fegyverropogás, vége a jólfé­­sültségnek, s odakinn a valóban csodálatos ifjúság: NEM TÁVOZUNK! NEM TÁVOZUNK! Nem alszunk napok óta. Kiböjtöltük ezt a boldog fáradtságot. DICSŐSÉG AZ ELESETTEKNEK! S egy-egy gyertya barátainknak, kiknek idegei az évek során fölmondták a szolgálatot. Kolozsvár, 1989. december 26.

Next