Helikon, 2010 (21. évfolyam, 543-566. szám)
2010-01-10 / 1. szám (543.)
» Húsz év... »A folytatás az 1. oldalról más nem bénított, s a hatósági „jóindulat” egyelőre hiába kereste rajtunk a fogást. Igazából ezeknek a napoknak s ezen állapotnak a teremtménye a mi folyóiratunk, a HELIKON is. A lapelőd, az UTUNK szerkesztőségébe katonákat kvártélyoztak be ’89 karácsonyán, onnan kimenekítettünk két öreg írógépet, valamennyi papírt s indigót és egy doboznyi reprót s képet, hogy szöveget illusztráljunk velük, ha lesz még valaha szöveg... Ezen kellékekkel áthurcolkodtunk a főtér sarkára a nagy könyvüzlet fölé, s ott az írószövetség kolozsvári fiókjának egyik szobájában „nekiláttunk” az új folyóirat megalapításának. Ez akkor ott, a tótágast álló rendszerváltó valóságban lezajlott másfél-, két fertályóra alatt. Elköszöntünk két öregharcos kollégától, megegyeztünk abban, hogy leendő folyóiratunk milyen névre hallgasson, és máris elkezdtük amúgy egy álltó helyünkben fölvázolni, mit fogunk az első számban közölni. Hogy aztán hogy találunk gazdát, hol és ki fogja nekünk kinyomtatni, milyen pénzből, milyen papírra, ki és hol fogja terjeszteni, hogy azt végül el is olvassa valaki? — ilyesmikről egy szó nem esett, hisz az efféle gond immár csak arra jó, hogy ócska szegényszagú aggodalmakat teremjen, márpedig erre most semmi szükség, hiszen mi életünkben ma először olyan folyóiratszámot fogunk szerkeszteni, melynek a megjelenhetését nem kell cenzornak jóváhagynia. Mert nincs cenzor, többé nincs cenzúra. Akkor hát mindjárt a címfej alá színes keretbe. Régi zászlónk összetépve, fegyverünk csorba - lelkünkön bilincs. De tudom: talpra kell állnunk mégis. De tudom: újra kell kezdenünk... Van valakinek kifogása a veretes Kós Károly-szöveg ellen? Fordítson, s a következő oldalon ott találja Illyés Gyula Egy mondatát. Ha pedig nem kér a klasszikusokból, a nyolc nagyalakú oldalon azoknak az íróknak a szövegeit is olvashatja, akik ezt a HELIKON nevezetű szépirodalmi folyóiratot útjára bocsátották. ...Ilyen sorokat eddig még nem írtak le, rekedtes, zaklatott a hang, az elmúlt napok emlékén vér alvad. Tétován rakosgatunk a kölcsön kapott íróasztalokon. Kint monoton, nehéz motorzúgás. Már-már végeérhetetlen. Az ablakhoz tódulunk, alattunk, az Egyetem utca sarkán egymás után fordulnak ki hatalmas tehergépkocsik, rakterükön lobogókkal letakart koporsók. Föl-fölcsukló zokogás. ökölbe szorul a gyász, és menetel a Hősök temetője felé. Dermedten állunk, furcsa menekültek, kik hazamenekülnek. Megpróbáljuk elhinni azt, ami történik velünk. HELIKON MÓZES ATTILA Korszakhosszú éjszakánk másnapjain [...] Egészen fiatal emberek vonultak felnőtt módra, olyan fegyelmezetten, mintha csak a televízió propagandaadásaiban látnánk érett nyugati társadalmak tömegeinek tüntetéseit. Hol tanulhatták meg ilyen hirtelen, egyik napról a másikra? Megtanították őket. Ugye, ők is tanulhattak valamit a paroxizmusig fokozódó diktatúrától. Ez a tömeg fölszabadultan viselkedett, mert immár olyan elkeseredett volt, hogy viperát lehetett volna fogatni vele. Azt hiszem, ez a végső elkeseredettség hárította el felőle amaz évtizedes átkot, mely szerint, akinek naponta a puszta megmaradásra kell összpontosítania, annak nemigen jut ereje a megnyilatkozásra. Negatív fölszabadultság, de végül is eredményre vezetett, bár minden újabb útkereszteződésnél attól kellett tartanunk, hogy megjelennek a kétéltűek nyomában járó géppisztolyosok, s újabb sortüzet nyitnak a tömegre. Ám azt hiszem, ott ez már senkit nem érdekelt igazában. Nem vettem észre, milyen magányosan lépegetek a tömegben, hallgatagon tűnődve, míg az egyik mellettem menetelő fiatalasszony könyökével dühösen oldalba lökött, s felém fordulva, teli torokból kiabálta: „Ceauşescu, cine eşti, Criminal din Scorniceşti”. Bocsánatkérően mosolyogtam rá, hogy képtelen vagyok leküzdeni gátlásaimat, hogy kiabálni ugyan tudok én is, de együtt kiabálni még nem tanultam meg; a tüntetés kisiparosa voltam egy nagyüzem - a nehézgépgyáriak - kellős közepén... [...] 2 EGYED EMESE Relatív Alig vannak már bábok a színen. Leöldököltek gyors iiű futárt, szelíd lovat és jó néhány parasztot. A sarokbástyák rendre leomoltak, a királynő gyűrűje elgurult, csipkéje gyűrött, ferdén áll a kontya, a makulátlan mozaiklapokra paták, sarkantyúk vágtak sebhelyet. Még néhány báb, a király hova lett? Az ellenség felajzva, rengeteg tévedhetetlen harci ötlet hajtja! De valóban, a király hol lehet? S fehér vagy fekete a birodalma? KIRÁLY LÁSZLÓ VISSZAPILLANTÓ TÜKÖR AZ UTOLSÓ És elrejtőzöm végleg az arcokon, mint régi mezsgye térdig-hóban, vércsepp feneketlen tóban, s mondjuk végképp a szomorút, mintha lett volna még egy út, nem csak ez az egy: ne bánts! — ne bánts! — ne halj meg, magaddal se ránts... Huszonhárom fiatal koporsó nagy tehergépkocsik rakterén, útban a hősök temetője felé — gyertyák a könyvesbolt kirakatában száz számra, ezer-számra. A DIKTÁTOR MINDEN KÖNYVÉT ELÉGETTÜK. ÓVJÁTOK A KIRAKAT ÜVEGEIT! A Bánffy-palota kapuján a halottak névsora, kézzel írva. Lobognak a frissen született napilapok. Az iszonyatos gyertya a villamossínek között — „ITT ÖLTÉK MEG..." Ágyúzás. Szüntelen csengő, aggódó telefonok. Remegve mondom, szinte hitetlenül: sok mindent megtanultunk húsz év alatt — verseinkben rejtezik még egy-egy költemény, a sorok között. Olvasóink titkon fegyvertársainkká váltak, szavaink láthatatlan sugárzásának érzékelői. És ezután? Sok mindent el kell felejtenünk. Az lesz-e a szó, ami? A televízió stábja napokon át tudósít, borostás, kimerült mindahányuk, nyelvbotlásaikban a szabad szó gyönyörűsége, ostromgyűrűben az épület, fegyverropogás, vége a jólfésültségnek, s odakinn a valóban csodálatos ifjúság: NEM TÁVOZUNK! NEM TÁVOZUNK! Nem alszunk napok óta. Kiböjtöltük ezt a boldog fáradtságot. DICSŐSÉG AZ ELESETTEKNEK! S egy-egy gyertya barátainknak, kiknek idegei az évek során fölmondták a szolgálatot. Kolozsvár, 1989. december 26.