Helikon, 2011 (22. évfolyam, 567-590. szám)

2011-01-10 / 1. szám (567.)

HELIKON Beszélgetés Krasznahorkai László íróval Arról, ami elfogadhatatlan - Van a Sesobo járt odalent című kö­tetedben egy történet, amelyik a Szent Anna-tónál játszódik. Úgy tudom, a történet megírásakor még nem jártál a tónál. Mi volt a kiindulópontja an­nak, hogy mégis abba a környezetbe ír­tad bele a történetet? - Barátom, Bukta Imre saját élmé­nyeként mesélt nekem egyszer Ion Grigorescu Szent­ Anna-tónál megnyi­latkozó alakjáról. Amikor aztán en­nek megírását követő­en, vagyis évek­kel később hálásan szóba hoztam neki a dolgot, tanácstalanul nézett rám. Ó, Bukta, nem tud semmi ilyesmiről. Részt vett ugyan abban a művészeti táborban a Szent Anna-tónál, amiről beszélek, talán többször is, de ott so­ha nem volt együtt Grigorescuval, és egyáltalán, ezt az egészet, amit meg­írtam, most hallja először. Azóta nem tudom, hogy került hozzám ez a törté­net. Teljes rejtély a számomra. Biztos vagyok benne, hogy nem a fantázi­ámban született. Biztos vagyok ab­ban is, hogy nem álmodtam. Akkor viszont hallanom kellett valakitől. De nem tudom felidézni a forrását. Maga Grigorescu sem tud róla, bár amikor jóval később elmeséltem ne­ki, tetszését nyilvánította - csak ép­pen akkor hallotta először. És hiába próbálkozom másoknál is, senki nem vállalja, hogy tőle hallottam volna. A legmélyebb rejtély. Ezért is került a Seiobo járt odalent című kötetben a dolgoknak nagyjából a tengelyére. Maga az eset belülről mozdíthatat­lan: Grigorescu és a Szent Anna-tó el­választhatatlanok. - Más lett volna-e vajon a történet egy reális utazás nyomán? - Nemcsak egy reális utazás nyo­mán, a körülmények bármiféle kü­lönbsége alapjaiban megváltoztatta volna az egészet. De mint mondom, nem ismeretesek előttem a körülmé­nyek. Mondjuk úgy, ennek az írásnak a körülményei... rejtettek. - Úgy érkeztél Romániába, hogy a román kultúrához már régi, több év­tizedre visszanyúló figyelem kapcsol. Hol volt ennek a figyelemnek a kezdő­­pontja? - Az első fantasztikus könyvet, egy bizonyos Matei Cǎlinescu Zacharias Lichter élete és nézetei című művét ifjúkori barátom, az azóta elhunyt Endrődi Szabó Ernő költő adta a ke­zembe Gyulán, 1971-ben, harmadik éves gimnazista koromban, mégpedig valamilyen csak rá jellemző, huncut, sokat sejtető mosollyal, mely jelezte, hogy ezzel a Calinescuval nem akár­miről van szó, s hogy az a barlang, ahonnan ez való, tele hasonló kincsek­kel. A könyv nagy hatással volt rám, s ezek után már a Titus Popovici-fé­­le Ipu két halála, vagy Panait Istrati egész írói oeuvre-je, vagy Tristan Tzara és Eliade és Ionescu s végül a mindezeket megkoronázó Cioran ma­guktól bukkantak elő. Mintha vala­mi ismeretlen virág illatát kellett vol­na behunyt szemmel azonosítanom: nem ment. Kinyitottam a szemem, és akkor se ment. Besorolhatatlan, kü­lönleges, szomorú szépségű virág illa­ta volt, így hát könnyen előállt, hogy képzeletemben számon tartsak egy országot, mely tőlem valahol dél-ke­letre fekszik a meghatározhatatlan messzeségben, egy országot, amely­nek ilyen illata van, de amely or­szág ugyanakkor valószínűleg nem létezik, és nem is létezett soha. Én Romániának hívom. Nem is tudom, Nálatok mi a neve? - Ha egy térben-időben távoli figu­rát próbálsz körülírni, mi a legfonto­sabb fogódzó? Hát, éppen az, hogy az a figura, ahogy mondod, térben-időben tá­vol van. Ugyanakkor a körülírni, az nem a megfelelő szó itt. Nem nekem kell kibontanom ebből a távolságból, jön ő magától. Egész alakban, élesen. Minden alak így érkezik a könyveim­be, és nekem nem az a dolgom, hogy megjelenítsem őket, hanem hogy el­fogadjam, hogy nem jöttek, hanem ott is vannak már, s épp ahhoz a törté­nethez, állapothoz tartoznak, sőt, nél­külük erről és éppen erről a törté­netről vagy állapotról nem is lehetne beszélni.­­ Korim György úgy menekül meg a Háború és háború című regényben egy gyermekbanda köréből egy vas­úti felüljárón, hogy egy hosszú mono­lógba kezd. Egy interjú­ban azt ol­vastam, hogy ez az eset a felüljárón „eredetileg” veled történt. Nekem erről Seherezádé története jut eszembe, aho­gyan megmenti önmagát egy történet­sorral. Mennyire érzed magad jártas­nak a nyelv különböző helyzetekben, funkciókban történő használata szem­pontjából? Egyetlen nyelvet tudok igazán, és ez a saját nyelvem, ezt senki más nem beszéli, elemi nyelv. Hihetetlen bonyolultsági foka van annak az ese­mény-univerzumnak aztán, amiből ez az elemi nyelv összeállt. Fel nem Krasznahorkai László 1954. január 5-én született Gyulán. A gyulai alap- és középfokú iskolák után Szegeden, majd Budapesten jogot hallgatott 1974-től 1976-ig. Az ELTE Bölcsészkarán 1977-1983 között szerzett magyar­ népművelő diplomát. 1977- 1982 között a Gondolat Könyvkiadónál dokumentátor, 1982-től szabadfoglal­kozású író. A kommunista rendszer összeomlása óta állandóan változtatja lakóhelyeit. Gyakran tér vissza Németországba és Magyarországra, de hosz­­szabb-rövidebb időket töltött és tölt Franciaországban, Spanyolországban, az Amerikai Egyesült Államokban, Angliában, Hollandiában, Olaszországban, Görögországban, Kínában és Japánban. Számos díj kitüntetettje, köztük tu­lajdonosa a legmagasabb magyar állami kitüntetésnek, a Kossuth-díjnak is. Tagja a Digitális Irodalmi Akadémiának. Olyan ismert művek szerzője, mint a Sátántangó, Az ellenállás melankóliája, a Háború és háború, az Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó vagy a Seiobo járt odalent. Több alkotá­sát, így például a Sátántangót is megfilmesítette rendezőbarátja, Tarr Béla. 2

Next