Helikon, 2017 (28. évfolyam, 711-734. szám)

2017-01-10 / 1. szám (711.)

„Az irodalomban végképp nem érdekelnek az Erdély­­ideológiák” Beszélgetés a Kemény Zsigmond-díjas Antal Balázzsal­ ­ A Kemény Zsigmondi Irodalmi Díjat olyan alkotónak adja a Helikon folyóirat szerkesztősége, aki nemcsak a lappal, de az erdélyi irodalommal is szorosabb kap­csolatban áll. Rendszeresen közölsz kri­tikákat, esszéket a Helikonban erdélyi szerzőkről, nem csak fiatalokról, de a For­rás-nemzedékek tagjairól is. Mikortól ere­deztethető az erdélyi irodalommal kapcso­latos érdeklődésed? — Elsősorban az a műhely kezdett ér­dekelni, amelyből Bodor Ádám érke­zett, így jutottam el a Forráshoz, az Utunkhoz, az Igaz Szó­hoz. És mindjárt nagyon érdekesnek találtam azokat, akiket ott olvashattam. A 60-as, 70-es évek fordulójának abszurd prózája mai napig nagyon izgat. Ebben persze nem csak erdélyi szerzők játszottak szere­pet, bár a legtöbb szöveg e térséghez kötődik. Engem nem feltétlen az erdé­­lyiség érdekel egy-egy szerző olvasása­kor, hanem elsősorban az adott szerző. Vagy mondjuk a műhely, a kiadó. A Ma­gyarországon divatos különböző Erdély­­ideológiáknak megfeleltetett irodalom például egyáltalán nem érdekel. Bele­olvastam, de nem az én világom. Ellen­ben érdekel, hogy mit írnak azok, akik­kel személyesen is megismerkedtem a doktori éveim alatt, s így jönnek kép­be a „fiatal” írók — meg persze a kriti­kamegbízások miatt. Igazából ideoló­giai meggondolás nem nagyon vezet az olvasás során, csak az a vágy, hogy jó legyen, amit olvasok, de nemzeti/kul­­turális, regionális vagy más jellegű el­fogultságok időről időre, amolyan hul­lámokban, erőt vesznek rajtam. Így volt többek közt Latin-Amerika-máni­­ám, kortársorosz-mániám vagy Faulk­ner miatt mindig van Amerika-máni­­ám, és azt hiszem, a kilencvenes évek JAK-os „törzsgárdájának” legtöbb tagja — Kemény, Darvasi, Térey és még sorol­hatnám — nem fog olyan könyvet kiad­ni soha, ami engem ne érdekelne. De ha már Erdély, illetve Románia­ rendkívü­li módon érdekel a román irodalom is, Ștefan Banulescu vagy éppen Cristian Teodorescu egy-egy magyarra lefordí­tott regénye az elmúlt években egyfor­mán elemi örömömre volt. Nem emlék­szem olyan másik könyvre az elmúlt évekből, amellyel nem volt különben „munkám”, mégis többször olvastam el - csakis a Banulescu-regény, A Milli­omos könyve. És van egy nagyon prak­tikus és prózai oka annak, amiért kü­lönösen örülök, ha erdélyi kiadóknál megjelent szerzők új munkáit kapha­tom kézbe kritikaíráshoz, mert máskép­pen nem nagyon jutnék hozzá. Súlyos helyzetben van a legtöbb erdélyi könyv­kiadó magyarországi (vidéki) könyves­­bolti vagy online kereskedelmi jelenlé­te. Meg akarom venni a könyveket, és nem tudom. Kénytelen vagyok kritikát vállalni róluk, és akkor a végén még ne­kem fizetnek azért, amiért különben én fizetnék. Ja, és még házhoz is hozzák a könyveket. - Mózes Attila műveiből írtad doktori disszertációd­­ a harmadik Forrás-nem­zedékről, de az első két Forrás-nemzedék tagjairól sem született túl sok monográfia. Miért éppen Mózes Attila műveit válasz­tottad s miért épp Kolozsvárra jöttél dok­torálni? Külön fejezetet szentelsz doktori dolgozatodban Mózes kritikai munkássá­gának, melyben többnyire az Utunkon írt kritikáit elemzed.­­ Eleinte nagyobb merítésben be­szédmódokat, mindenféle összefüggé­seket akartam vizsgálni több „Forrás­­nemezedék” prózájában, aztán a Cs. Gyimesi Évával folytatott egy-két beszél­getés alatt letisztult, hogy inkább a tit­kos favoritjaim közül álljon egy a dolgo­zat középpontjában. Kolozsvárra Szabó Zoltán révén kerültem, aki már az EL­TE-n témavezetőm volt, s akivel „kiter­veltük”, hogy itt lehetne folytatni a mun­kát doktori képzés keretei között. Ő vitte el a írásaimat Évának, aki nem sokkal azután fogadott. Természetesen nyilván­való volt, hogy Mózes kritikáival is kell foglalkozni a dolgozatban, bár én ezzel a részével kevéssé vagyok elégedett. Már csak azért is, mert itt most csakis iro­dalomkritikáról beszélhetek, miközben az Utunk­ban az ún. „társművészetekről” is közölt írásokat. Ezeknek a gyűjtemé­nye sincs meg, és én sem térképeztem fel teljes egészében, hogy mit, miről, mikor, olyan beláthatatlan nagyságú anyagról beszélünk.­­ Részletek megjelentek ugyan külön­böző folyóiratokban a doktori disszertáci­ókból, a könyv megjelenése azonban várat magára. Nincs igény ilyen típusú munká­ra vagy más miatt akadt el a kötet megje­lenése? - Érdeklődés volt, de aztán pénz nem. Én meg nem vagyok nagyon rátelepe­­dős fajta, a kiadó nyakára járós. Hagy­tam is elülni a dolgot. Azt gondoltam, ha lesz pénz, akkor rendbe teszem a kéz­iratot. Nyilván még változtatásokra szo­rul a könyvforma miatt is, de egyébként is van, amit másképpen kellene, és per­sze ma már némi bővítés is ráférne. De aztán egyre távolibbnak tűnt az erede­ti kiadási elképzelés, és a munkát sem fejeztem be. Annyi minden érdekelt, amivel foglalkozni akartam, hogy to­vábbléptem, a monográfia ügye pedig a levegőben maradt. Az elmúlt években aztán, a fene tudja, mi történt velem, HELIKON ANTAL BALÁZS író, költő, irodalomtörténész, kritikus. 1977-ben született Ózdon. A Hermann Ottó Körzeti Általános Iskolába járt Csernelyben, középiskolai tanulmányait az egri Neu­mann János Közgazdasági Szakközépiskolában és Gimnáziumban végezte. A Besse­nyei György Tanárképző Főiskola / Nyíregyházi Főiskola magyar—történelem szakán végzett 2000-ben, majd az ELTE magyar szakán 2003-ben. A kolozsvári BBTE-n dok­torált irodalomtudományból (Mózes Attila műveiből). Jelenleg a Nyíregyházi Egye­tem Nyelv- és Irodalomtudományi Intézetének főiskolai adjunktusa. A miskolci Műút portál szerkesztője, a Szabolcs-szatmár-beregi Szemle szerkesztőségének tagja. Köte­tei: Öreg (prózakötet, JAK-füzetek, 2003); Kézikönyv határátlépéshez (tanulmányok, esszék, kritikák, Felsőmagyarország Kiadó, 2011). Tagja a József Attila Körnek, a Magyar Irodalomtörténeti Társaságnak, az MTA köztestületének. 2004-ben Móricz­­ösztöndíjban részesült. A Helikon Kemény Zsigmond Irodalmi Díjának kitüntetettje a 2016-os évre. 2

Next