Helikon, 2017 (28. évfolyam, 711-734. szám)
2017-01-10 / 1. szám (711.)
„Az irodalomban végképp nem érdekelnek az Erdélyideológiák” Beszélgetés a Kemény Zsigmond-díjas Antal Balázzsal A Kemény Zsigmondi Irodalmi Díjat olyan alkotónak adja a Helikon folyóirat szerkesztősége, aki nemcsak a lappal, de az erdélyi irodalommal is szorosabb kapcsolatban áll. Rendszeresen közölsz kritikákat, esszéket a Helikonban erdélyi szerzőkről, nem csak fiatalokról, de a Forrás-nemzedékek tagjairól is. Mikortól eredeztethető az erdélyi irodalommal kapcsolatos érdeklődésed? — Elsősorban az a műhely kezdett érdekelni, amelyből Bodor Ádám érkezett, így jutottam el a Forráshoz, az Utunkhoz, az Igaz Szóhoz. És mindjárt nagyon érdekesnek találtam azokat, akiket ott olvashattam. A 60-as, 70-es évek fordulójának abszurd prózája mai napig nagyon izgat. Ebben persze nem csak erdélyi szerzők játszottak szerepet, bár a legtöbb szöveg e térséghez kötődik. Engem nem feltétlen az erdélyiség érdekel egy-egy szerző olvasásakor, hanem elsősorban az adott szerző. Vagy mondjuk a műhely, a kiadó. A Magyarországon divatos különböző Erdélyideológiáknak megfeleltetett irodalom például egyáltalán nem érdekel. Beleolvastam, de nem az én világom. Ellenben érdekel, hogy mit írnak azok, akikkel személyesen is megismerkedtem a doktori éveim alatt, s így jönnek képbe a „fiatal” írók — meg persze a kritikamegbízások miatt. Igazából ideológiai meggondolás nem nagyon vezet az olvasás során, csak az a vágy, hogy jó legyen, amit olvasok, de nemzeti/kulturális, regionális vagy más jellegű elfogultságok időről időre, amolyan hullámokban, erőt vesznek rajtam. Így volt többek közt Latin-Amerika-mániám, kortársorosz-mániám vagy Faulkner miatt mindig van Amerika-mániám, és azt hiszem, a kilencvenes évek JAK-os „törzsgárdájának” legtöbb tagja — Kemény, Darvasi, Térey és még sorolhatnám — nem fog olyan könyvet kiadni soha, ami engem ne érdekelne. De ha már Erdély, illetve Románia rendkívüli módon érdekel a román irodalom is, Ștefan Banulescu vagy éppen Cristian Teodorescu egy-egy magyarra lefordított regénye az elmúlt években egyformán elemi örömömre volt. Nem emlékszem olyan másik könyvre az elmúlt évekből, amellyel nem volt különben „munkám”, mégis többször olvastam el - csakis a Banulescu-regény, A Milliomos könyve. És van egy nagyon praktikus és prózai oka annak, amiért különösen örülök, ha erdélyi kiadóknál megjelent szerzők új munkáit kaphatom kézbe kritikaíráshoz, mert másképpen nem nagyon jutnék hozzá. Súlyos helyzetben van a legtöbb erdélyi könyvkiadó magyarországi (vidéki) könyvesbolti vagy online kereskedelmi jelenléte. Meg akarom venni a könyveket, és nem tudom. Kénytelen vagyok kritikát vállalni róluk, és akkor a végén még nekem fizetnek azért, amiért különben én fizetnék. Ja, és még házhoz is hozzák a könyveket. - Mózes Attila műveiből írtad doktori disszertációd a harmadik Forrás-nemzedékről, de az első két Forrás-nemzedék tagjairól sem született túl sok monográfia. Miért éppen Mózes Attila műveit választottad s miért épp Kolozsvárra jöttél doktorálni? Külön fejezetet szentelsz doktori dolgozatodban Mózes kritikai munkásságának, melyben többnyire az Utunkon írt kritikáit elemzed. Eleinte nagyobb merítésben beszédmódokat, mindenféle összefüggéseket akartam vizsgálni több „Forrásnemezedék” prózájában, aztán a Cs. Gyimesi Évával folytatott egy-két beszélgetés alatt letisztult, hogy inkább a titkos favoritjaim közül álljon egy a dolgozat középpontjában. Kolozsvárra Szabó Zoltán révén kerültem, aki már az ELTE-n témavezetőm volt, s akivel „kiterveltük”, hogy itt lehetne folytatni a munkát doktori képzés keretei között. Ő vitte el a írásaimat Évának, aki nem sokkal azután fogadott. Természetesen nyilvánvaló volt, hogy Mózes kritikáival is kell foglalkozni a dolgozatban, bár én ezzel a részével kevéssé vagyok elégedett. Már csak azért is, mert itt most csakis irodalomkritikáról beszélhetek, miközben az Utunkban az ún. „társművészetekről” is közölt írásokat. Ezeknek a gyűjteménye sincs meg, és én sem térképeztem fel teljes egészében, hogy mit, miről, mikor, olyan beláthatatlan nagyságú anyagról beszélünk. Részletek megjelentek ugyan különböző folyóiratokban a doktori disszertációkból, a könyv megjelenése azonban várat magára. Nincs igény ilyen típusú munkára vagy más miatt akadt el a kötet megjelenése? - Érdeklődés volt, de aztán pénz nem. Én meg nem vagyok nagyon rátelepedős fajta, a kiadó nyakára járós. Hagytam is elülni a dolgot. Azt gondoltam, ha lesz pénz, akkor rendbe teszem a kéziratot. Nyilván még változtatásokra szorul a könyvforma miatt is, de egyébként is van, amit másképpen kellene, és persze ma már némi bővítés is ráférne. De aztán egyre távolibbnak tűnt az eredeti kiadási elképzelés, és a munkát sem fejeztem be. Annyi minden érdekelt, amivel foglalkozni akartam, hogy továbbléptem, a monográfia ügye pedig a levegőben maradt. Az elmúlt években aztán, a fene tudja, mi történt velem, HELIKON ANTAL BALÁZS író, költő, irodalomtörténész, kritikus. 1977-ben született Ózdon. A Hermann Ottó Körzeti Általános Iskolába járt Csernelyben, középiskolai tanulmányait az egri Neumann János Közgazdasági Szakközépiskolában és Gimnáziumban végezte. A Bessenyei György Tanárképző Főiskola / Nyíregyházi Főiskola magyar—történelem szakán végzett 2000-ben, majd az ELTE magyar szakán 2003-ben. A kolozsvári BBTE-n doktorált irodalomtudományból (Mózes Attila műveiből). Jelenleg a Nyíregyházi Egyetem Nyelv- és Irodalomtudományi Intézetének főiskolai adjunktusa. A miskolci Műút portál szerkesztője, a Szabolcs-szatmár-beregi Szemle szerkesztőségének tagja. Kötetei: Öreg (prózakötet, JAK-füzetek, 2003); Kézikönyv határátlépéshez (tanulmányok, esszék, kritikák, Felsőmagyarország Kiadó, 2011). Tagja a József Attila Körnek, a Magyar Irodalomtörténeti Társaságnak, az MTA köztestületének. 2004-ben Móriczösztöndíjban részesült. A Helikon Kemény Zsigmond Irodalmi Díjának kitüntetettje a 2016-os évre. 2