Helikon, 2018 (29. évfolyam, 735-758. szám)

2018-01-10 / 1. szám (735.)

„Érdeklődni érdekesebb, mint ítélkezni” Interjú Nádasdy Ádámmal­ ­ Kovács András Ferenccel beszélgettél a 2017-es Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyv­vásáron, és azt figyeltem meg, hogy ben­ned is van egy olyan kettősség, amelyet Pet­ri György kapcsán jeleztél: egyrészt például a nyelvi változások kapcsán nagyon meg­engedő vagy, másrészt a költői dikciód ko­rántsem „mai” abban az értelemben, mint mondjuk a Ladik Kataliné. Hogy egyezteted magadban ezt a két vonást?­­ Ladik költészetét lehet „progresszívnek” nevezni, az enyémet nem, mert az én költé­szeti ideálom az, hogy a vers legyen elemel­ve. Ebbe a dikcióba igyekszem mindenna­pi fordulatokat is tenni olykor, de beteszek, nem ezekből van. Petrinél is egészen triviá­lis kifejezések vannak, de az ő esetében sem azokból épül a dikció. Hogy is fogalmazzak? Mindig azt képzeltem, hogy az ember állva szavalja a versét, nem pedig ülve. - Célirányosabban kérdezek, hogy enged­heti meg egy ilyen „állva szavaló”, hogy min­denki úgy beszéljen, ahogy akar? - Mondtam azt is Kovács András Ferenc­nek, hogy viselkedjen úgy, mint a rovarta­ni intézetben: ne rögtön tapossa szét a ro­vart, hanem előbb vizsgálja meg. Nekem egy rendes szakmám van, hiszen nyelvész vagyok, és egy szakma az adatait nem bí­rálhatja. Hová jutnánk, ha a rovartani in­tézetben bírálnák a svábbogarat? Holott az egy kellemetlen féreg, és a dolgozók nem biztos, hogy rajonganak érte. Ízlésítéletek­­nek semmilyen tudományban nincs helyük. Valami szép-e vagy jó? Ilyen kérdésekkel a nyelvész nem foglalkozik, mert nyelvhelyes­ségi kérdésekkel egyáltalán nem foglalko­zik. Ha te a kamrát spájznak nevezed, az nem nyelvészeti probléma, hanem társadal­mi: honnan jön ez a szó, kik használják, mi tapad hozzá, satöbbi.­­ Makacsul kitartok a kérdésem mellett, hiszen a mi - igaz, nem túl hosszú - ismeret­ségünk alatt egyszer sem tapasztaltam, hogy benned akár tudat alatt is elutasítás fogal­mazódna meg például olyan változatok ellen, hogy „add oda a sót”, mármint nekem. Any­­nyira megformálja az embert a szakmája?­­ A szakember megszokja, hogy érdek­lődni érdekesebb, mint ítélkezni. Gondo­lom, a folklórkutató is hüledezik egyes nép­csoportok szokásán, de az az első szellemi mozdulata, hogy „lássuk csak, ezek miért viselkednek így?” Miért mondják itt, hogy az üzletnek „órarendje” van, nem pedig „nyitvatartási ideje”, mint Magyarorszá­gon? Ezekből derülnek ki izgalmas dolgok, ezekből látod, hogy a jéghegy nagy része víz alatt van. Vagy egy másik példa: Ma­gyarországon „jogosítvány”, itt meg „haj­tási”. Az első semmitmondó, hiszen jogosít­ványt sok mindenre kaphatsz, a második viszont pontosan leírja a dokumentumot. - Monarchiás családból származol. Tő­lük örökölted a konzervativizmusod, amely­ről korábban beszéltünk? - Igen, bár azért tudjuk, hogy nem min­den fiatalember viszi tovább a családi örök­séget. A nagyszüleim osztrákok voltak, és közöttünk németül folyt a szó, bár magyar iskolába jártunk, és az apám elmagyaroso­­dott sváb volt. Jobb napokat látott család voltunk, és a nagyszüleim nemcsak anyagilag érezték a rosszabb napokat, hanem abban is, hogy ők 1945-ig nyugodtan beszéltek németül, és egyszercsak mintha ezt is elvették volna tőlük, beszűkült a német nyelv használata, furcsán néztek rájuk, akadt, aki rájuk szólt, és emlékszem, hogy a villamoson magyarul kellett beszélnünk, amin mi kuncogtunk, mert a nagyapám nem tudott, és ezért in­kább nem beszéltünk sehogy. - Azért kérdeztem ezt, mert tulajdonkép­pen azt szerettem volna, hogy a kalandvágy eleve benne volt a családban? Édesapád, Nádasdy Kálmán rendező volt. Olyasmire gondolok, hogy magyar nótákat énekelsz.­­ Az apám forog a sírjában, mert ő Ko­­dály-növendék volt, és ezt a „romlást” (ahogy ő­k nevezték az álnépies műdalokat) nem tudta volna elviselni. A szüleim esküvőjén Kodály Zoltán volt apám tanúja, szóval kö­zeli kapcsolatban álltak. Ezt a purizmust én nem örököltem meg, és jóval vegyesebb koszton élek. De hát megváltozott a világ, gondold meg például, hogy milyen puritán bútorok között éltek ők a 30-as években A lányommal úgy adjuk elő a magyar nó­tákat, mint valami tanárok. Ahogy tegnap este a Shakespeare-szonetteket konferál­tam, úgy mesélem el, hogy Balázs Árpád Kolozsváron született, és Budapesten lett rendőrfőkapitány-helyettes, tehetséges mu­zsikus volt, és egyik magyar nótát írta a másik után. „Ahogy én szeretlek, nem szeret úgy senki” - ez például Balázs Árpád nótája. De részünkről ez a nótaest is egy poszt­modern gesztus, hiszen idézőjelben van, és az idézőjel is idézőjelben van, miközben mégis közvetlen a hatása. Mácsai Pál ott ült a nézőtéren, és bevallotta, hogy könny­be lábadt a szeme, amikor a Gyere, Bodri kutyám című nóta elhangzott. Ilyen vagyok költőként is. A maiságot gyakran rímekben mondom el, és szeretem, ha van egy narratív szál, mint egy Arany­balladában. - Korábban a fordítói tevékenységeddel is érvelhettem volna, hiszen fordítóként is merész vagy, és gondolom, többen felhábo­rodnak, hogy Arany vagy Babits után me­részelsz hozzányúlni egy-egy Shakespeare­­darabhoz. - Persze, és én meg is értem ezt az érzést. Arany (meg Babits is) azonban éppen olyan dúsra csinálta a fordítást, mint az eredeti. Nem lévén színházi ember, nem érezte, mi jön át a rivaldán. - De hát akkor még a rivaldán is más jött át... - Nem egészen. Gondold csak el, hogy amikor Arany 1867-ben lefordította a Ham­letet, már volt egy jól játszható fordítás, a Vajda Péteré 1839-ből, amely mindenütt ment, és a színházi szakma nem értette, mire kell egy új. A nagymonológ első so­rát Arany úgy fordította: „A lét és a nemlét kérdése ez.” A szakma megmakacsolta ma­gát, és Vajda megoldását őrizték meg. Ugyanez történt fiatalkoromban a ka­tolikus misével. Ugyan miféle sor az, hogy „Miatyánk, ki vagy a mennyekben”? És mégis a mai napig rászalad a nyelvem, olyankor meg csak néznek, mert újrafordí­tották: „...aki a mennyekben vagy”. NÁDASDY ÁDÁM Nyelvész, költő, műfordító, esszéista, egyetemi tanár. 1947-ben született Budapesten. 1970-ben szerzett diplomát az ELTE angol-olasz szakán, 1972 óta az ELTE Bölcsé­szettudományi Karának angol nyelvészeti tanszékén tanít, 1997-től 2003-ig tanszék­­vezető. Szakterülete az angol nyelvészet — különösen a hangtan —, illetve a nyelv­­történet és germanisztika, valamint a magyar hangtan. 2006-ban az ELTE BTK-n habilitált. 2012-ben egyetemi tanárrá nevezték ki, 2017-től professor emeritus. Szín­darab-fordításait - köztük Shakespeare-drámákat - több színház játszotta. 2016-ban jelent meg Dante Isteni színjátékáról készített fordítása. Legutóbbi verseskötete: Nyírj a hajamba (Magvető, 2017). Számos rangos díj - többek közt a Magyar Köztársaság Babérkoszorúja — tulajdonosa. Fotó: Thaler Tamás HELIKON

Next