A Hét, 1892. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)

1892-01-03 / 1. szám

Ö58 mennek nem csak öreg édes anyját, hanem egész atya- fiságát igen jól ismerte. A másik úgy variálta ezt a kérdést, hogy ha ama hajdúk között, akik bajuszomat ápolták, netán egy Sárréti Kovács Vincze nevezetű is találkozott volna, legyek szives postafordultával tudatni a nevezettnek úgy illetőségi mint jelenlegi tartózkodási helyét, továbbá haladék nélkül elküldeni Kovács Vinczének a szolgálati, községi és sze­génységi bizonyítványait, mert tőle (a levélírótól) egy Ösztövér Julianna nevű hajadon szolgálatának felmondása nélkül eltávozott s minden arra mutat, hogy az említett Kovács Vinczéhez menekült, a kinek kézrekeritése, eset­leg elfogatása által a levélíró ismét hozzá jutni remél Juliannájához, s a Juliannával egyetemben eltűnt ezüst czukor-tartóhoz. Egy harmadik végül, ismert emberszeretetemre apellálva, felszólított, hogy a mennyiben a bajuszom körül szolgálatban volt hajdúknak akár törvényes, akár törvénytelen fi- vagy leány ivadékaik maradtak volna, ezeknek pontos név- és lakásjegyzékét nyolcz nap lefor­gása alatt hozzá elküldeni annyival inkább kötelességem­nek ismerjem, mert ő hajlandó az illetőket a jó hirü Első Magyar Általános Hajdú- és Hajducska-képző Intézetbe részben díjtalanul, részben fél-dijért befogadni, s igy ha a rokonszenves hajdu-ivadékok sorsáról gondoskodás nem történik, ez csak lelkiismeretemet terhelendi. Önök beláthatják, hogy ha a többi levélíróval húsz-harmincz sorban végezhettem is, ennek a nemes- szivü emberbarátnak nyolcz oldalas köszönő levelet kel­lett Írnom. «­Bevezettem önöket korrespondencziám legintimebb titkaiba. Ezek után talán nem kell hosszabban részletez­nem, hogy én, aki zúgolódás nélkül végzem el robotomat, mért gondolok hálával és kegyelettel ilyenkor, uj esz­tendő reggelén, mindazokra a kegyes lelkekre, akik az esztendő folyamán nekem nem Írtak leveleket ?! Kérdem, nem a legnagyobb önfeláldozás, nem a legnagyobb önzéstelenség-e, válaszokat Írni ilyen kérdé­sekre, ha az embernek úgy van berendezve az élete, mint ahogy az enyém s mint ahogy a legtöbb fővárosi emberé ?! Mert tudom, hogy a hozzám hasonlók éppen úgy élnek, mint én, s ime az én Franklin Benjámin-tabellám : Alvás ....................................................... ' 5 1ja óra Étke zés, tisztálkodás, szórakozások, kom- fortáblizás egyik műhelyből a másikba, csa­ládi élet ........................................................... 5 » K ülönféle boszúságok, alkalmatlanságok 1/2 » Munka (munka nagy ш-mel) és mmmunka (munka három ш-mel) ................................... 13 » Összesen 24 óra Bedig mindnyájan kénytelenek vagyunk igy élni, mert másként a nagy versenyben, hamarosan felkopnék az állunk. Hát nem csoda-e, hogy ilyen életmód mellett, még mindig vannak névtelen hősök, akik a fővárosban élnek s mindazáltal koronkint írnak olyan leveleket is, melyek nem kezdődnek igy: »F. hó 5-ről kelt becsesére válaszolólag__«?! • X­Ugyanakkor, mikor meggyujtom két gyertyámat a nyugalomba vonult levélírók ünneplésére, elégetek egy czigaretta nagyságú viasz-gyertyácskát azoknak az isme­retlen jeleseknek a tiszteletére is, akik feltalálták, hogy az ember tulajdonkép nem lakás-czimek Írására született, s hogy immár mindenki fel van szabadítva az ujeszten­dei gratulácziók robotjától, föltéve, hogy leteszi a maga obulusait a szegények részére. Mert nagy lelki örvendezéssel veszem észre, hogy az ujesztendei gratulálás terhes szokása végképen kiment a divatból. Az egész ősi szokás oda zsugorodott össze, hogy a szabadelvű kör elnöke meleg szavakkal köszönti fel ujesztendő reggelén a kormány ez idő szerinti fejét, jeléül, hogy a miképpen Szent Pál szerint minden hata­lom Istentől vagyon, azonképen nálunk, minden hatalom, bőség és egyéb földi jó — a kormánytól ered. Régente nem igy volt ez. Régente nemcsak hiva­talosan ünnepelték meg az uj esztendőt. Abban az idő­ben, mikor az én bajuszomat még két hajdú tartotta, gratulált egymásnak az egész világ. Nagyon jól emlékszem még rá, hogy a mi csalá­dunkban, ilyenkor uj esztendő táján, három teljes napon át mindenki csak adresszeket irt és bélyegeket ragasz­tott. Uj esztendő napján nyolcz sugárzó arczu levélhordó hozta egyik nyaláb levélkét a másik után s január másodikén az adressz-irás meg bélyeg-ragasztás mulatsága újra kezdődött. Mert annak a másik ezer embernek is csak kellett névjegyet küldeni, a kikről előbb elfelejtkez­tünk s a kiknek mi hamarább jutottunk eszükbe! __ H át még a közelebbi ismerősök meggratulálása! Az már egész munka volt. Azoknak négy árkusos levelet kel­lett irni. Ma már egyszerűen megváltjuk magunkat az újévi üdvözletektől. Azaz hogy tulajdonképpen nem igen váltja meg magát senki, de hát igy is jól van. Micsoda penitenczia volna, ha még adresszeket is kellene firkálnunk a tizenhárom órai munkánkon felül!-X­Jubilálásom közben egyszerre csak elfog a melan­cholia. Míg tekintetem belemélyed a gyertyáim lángjába hirtelen eszembe jut, hogy ez a sok mindenféle munka a munka nagy ш-mel s a munka három ш-mel, ez a lótás-futás, rohanás és hajsza a jobb létért, ez a csak magunkért és csak magunknak való élés, ez a mindenütt jelentkező s egyre növekedő utilitarizmus meg a velejáró roppant elfoglaltság meglehetős rideggé tette ám az éle­tünket ... A régi idők szívélyességében, barátságos semmisé­geiben - utilitarius szempontból tekintve is — volt valami jó, a miért ma nem kárpótol bennünket semmi, de semmi . . . És ki tudja; talán nemcsak annyit vesztettünk, a mennyit ezek az apró szívélyességek, ezek a barátságos semmiségek értek ? 1... Ki tudja, mai napság nem azért pusztul-e el több ember, mert a mig bírta a munkát (nagy ш-mel és három ш-mel) csak magának élt, s mikor nem bírja többé, «egészen egyedül marad, egészen magára van hagyatva ?1... Hiába, a barátságokat, az embereknek egymás közti szives viszonyát, mindig minden időben apró cadeau-k, tartották fenn; apró cadeau-k, semmiségek, néha név­jegyek s úgy hiszem, már is vannak közöttünk, akiknek okuk lehet sajnálni, hogy a névjegyek oly rémségesen kimentek a divatból. Bojtorján. A székely-asszonyok nem használtak tükröt, azt tartva, hogy nem jó abban nézegetni az asszony-embernek a saját orczáját; mert, a mig szép, addig csak hivalkodóvá teszi a tükörbe tekintés, ha pedig egyszer elkezdi a szépségét veszteni, akkor meg csak bánatot okoz neki. ч/ T

Next

/
Thumbnails
Contents