A Hét, 1892. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)
1892-01-03 / 1. szám
A Saison. (Lantossy Aladár levele Margithoz). * Forgatva múltkor „A Hét“ lapjait, Reá bukkantam a nevemre itt. Nem úgy történt, mint máskor, e dolog, Midőn szerkesztő úr kinyomatott A lapnak végén: „Kedves Adolár! Versét elnyelte a papírkosár.“ Nem igy a „Posta« közt, de bent a lapban Állott nevem s rá ott akadtam. Margit! Te írtál rólam és nekem, Fogadd érette hő köszönetem ! (Bocsáss meg, hogy pertá szólítalak: Te is igy tested s versben igy divat, Ha bálon, zsúron majd találkozunk, Ismét per „Ur“ és Nagysád“ szólhatunk). De most az etikettet félretéve, Hadd irok választ a divatlevélre. Különben bosszankodnom kellene, Hisz czikked éles gúnynyal van tele. Csúfolsz engem s poétatársimat, Mert ajkainkon ócska dal fakad Fagyos szélről, hervadt virágról Rég eltűnt nyári napsugárról. Miért, kérded, e bú, ha bájosan Uralkodik köztünk a vigaszezon!“ Hiába mondod, Margit, ezt nekem A zöld mező szebb, mint a bálterem. A csillárfénynél szebb a napsugár, Nem kell konczert, ha zeng a kis madár, Inkább vonz a magány, a hús kerek, Mint aszfalt, járda, nyüzsgő néptömeg__ És bár pajzán mosoly ül ajkadon: A természet szebb, mint minden szezon! Családot, ha azt hívén, hogy a divat Mellettünk már manapság elhaladt. Míg ember él, poéta is leszen, Ki örvendjen a szép természeteit. És olvasó is lesz mindig talán, Ki elmélázzon a költő dalán. Te is azért csúfolsz csak, ne tagadd, Mert így kívánja a mai divat. De bondoltod könyves asztalán, Az uj, sötét titánok halmazán Ott lesz ma is még a „Dalos Liget“ A „Zöld Berek“ és más ily verskötet Fagyos szélről, hervadt virágról, Rég eltűnt nyári napsugárról__ De látom, versem kezd untatni már. Hát elhagyom... Pá! Híved Adolát. * Lásd A Hét 51. számában a II. Krónikát. Heten vagyunk uram, heten.... Elbeszélés. Irta : ABONYI LAJOS. Losonczra utaztam. A hatvani állomáson vártam a gyorsvonatot. Az utasok a perronon, folyosókon, éttermekben, várótermekben, a hivatalos személyzet, a szolgák, hordárok, napszámosok, munkás nép tarka vegyületben sürögtek-forogtak izgatottan, sebesen. Valóban egy kábító, ideges nyüzsgés-mozgás volt az, kápráztató, akár egy fellázadt hangyaboly forrongása. Megjelenik, eltűnik, szalad, kapkod, fut, izzad, ijedezik, esztelen, vakon rohan ez is, az is. Csengetnek és ismét csengetnek és mindig csengetnek, — nincs veszteni való percze se ennek, se annak. — Ez jobbra, az balra, azután megint vissza folyvást, de folyvást. És aztán e mellé a khaosz mellé a száz meg százféle hangnak érthetetlenségbe összefolyt zsibaja. Lárma, vonatok örökös dübörgése, dühös prüszkölése, közeli, távoli zsivajok megszédítő vegyüléke. Közbe-közbe egyegy éktelen fülhasító, sivító fütty. Nem csoda, ha idegessé válik tőle az ember, és utána ideges mindentől, míg ki nem piheni magát. Ez a gőzvilág, ez a hajsza űzi most az embert mindenütt lépten, nyomon. Igazán ideges is most mindenki. A gőz, a villany korszakát éljük. A gőz, a villany saját testünkben visz bennünket, ragad magával, meg vagyunk szédítve, korbácsolva vagyunk az élet, a pihenést nem tűrő munkásság százszoros siettetése által. Enni, inni, aludni nem érünk rá. De hát csak itt ugye és közepében ezen őrülten száguldozó elemeknek ? Nem. Az idegességet viszszük magunkkal mindig, mindenütt, mindenhova, a szentelt léggel, mit beszívunk, a czikóriás kávéval, mit megiszunk, még a töltött káposztával is, mit megettünk, de legfőkép az izgató ábrándozásokkal, képzetekkel, miket álmodtunk. A gyors hajszát, a munkavágy kapkodó izgalmát, a rettegést, a tépelődést egy elvesztett perezért, mit nem pótolhat többé semmi. A mai időben mindenki siet élni, látni, futni, fáradni, törni magát észszel, erővel, szünetet nem ismerő tervezgetésekkel; kínozza magát örökös aggodalmakkal; a mennyei gondviselésre nem bíz többé semmit. Siet, óhajt, akar, kínlódik gyorsan vagyonra szert tenni, gyorsan gazdagodni, siet gyorsan örülni, gyorsan élvezni, siet kétségbeesni és siet meghalni. S ez mind, mind ez a sok, egyetlen pillanat alatt futott át agyamon. Hja, benne voltam a gőzvilágban. A bírálat, mivel e gondolataim értékét mérlegre tettem, ennél tovább tartott két másodperccel. S mi volt az én bírálatom? Azt mondják, már az emberiségnek fele ideges. Mi is voltaképpen az idegesség ? Belső vagy külső okok hozzák azt elő? A korszak életirányát vezető elemektől, az elmaradást nem tűrő nagy haladás után törekvő izgalomból, a szellemi erő túlfeszítéséből, vagy egyszerűen a sok változáson átment anyagi életmód hatásaiból származik-e az idegesség ? A gyomor-e a bűnös, vagy a lélek? Kulturbetegség-e, vagy csak baktérikus járvány, mint a mocsárláz, baczillusos ragály, mint a tüdőbajok ?... Tudja a manó. Kóranyag-e a testben, mely hullámzik, sétál benne fel s alá, vagy idegrázó véletlennek a hatása, mint a villany és megráz bennünket, valahányszor eszünkbe jut. §59