A Hét, 1917. július (28. évfolyam, 26-27. szám)
1917-07-01 / 26. szám
402 Vájjon mi lehet ez ? Annál sokkal okosabb, mintsem ne látná, hogy sem kabinetjének összeállítása, sem a czölöpök, amelyekre támaszkodik, nem éppen viharállók. Nincs többsége és hogyan akar többséget szerezni ? A munkapárttal való minden kísérletet saját pártjai torolnának meg véresen. De a munkapárt, melynek különben hajmeresztően rossz a mostani taktikája, úgy összeragasztotta magát különféle zsírokkal, hogy szétugrasztására alig számíthat. Olyan konczentráczió tehát, melynek a Tisza-gárda volna az egyik alkotóeleme, nem csinálható meg. A választások ? Esterházy is bejelentette, jobbról is, balról is tele torokkal hirdetik, de azért nem valószínű, hogy a miniszterelnök rászánja magát arra, hogy feloszlassa a képviselőházat, sőt Bécsben sem igen áhítozhatnak arra a szerencsére, hogy az idei termés rekvirálásának lefolytatása után az urnák elé küldjék a magyar parasztot. Kétségtelen ugyan, hogy a munkapárt megtizedelve kerül ki ebből a porból, de abban a többségben, amely az alkotmánypárti Esterházy mögött tolongana, nem volna sok öröme. Túlságosan szép lenne a menyasszony megint : a függetlenségi tábor úgy érkeznék be a Házba, hogy a kormány mostani formáját semmi esetre sem vállalná. Következnék a belső válság és a nemzeti munkapárt uralomrajutásának története ennek a helyzetnek a kiprovokálására nem éppen biztató példa. Az elegáns Esterházy tehát fölényes mosolylyal lebeghet a csúnya és visszataszító jelenetek felett, amiket most a munkapárt provokált, mely a legnépszerűtlenebb pozíciókból akar ellenzéki agitácziókat indítani, de azért nem pihen paradicsomágyon. Akármerre néz, ostoba bonyodalmak tátonganak feléje. Közönséges ember ilyenkor hátracsapja a kalapját, aztán valamerre keményen elszánja magát. Az ifjú miniszterelnök azonban bölcs, aki nem taksálja túl a veszedelmeket. Majd csak elmúlnak azok valahogy maguktól. Azután meg nyilván van is a mellényzsebében valami csodaszer, amivel a legzavarosabb helyzetet is megorvosolhatja . . . Hívei ebben a szent tudatban tapsolják vörösre a tenyerüket a szegény Vázsonyi oldalán, aki beugrott a kormánypuffer háládatlan szerepébe. Esterházy bizonyára tudja, mit akar ! És nem illúziórontás, ha itt végigfut az idegeinken egy régi meglepetés emléke. Ötödik hónapja zúgott akkor a volt Hédervárykormány ellen az ellenzék obstrukciója. Az egyik napsütéses délelőtt azután gróf Khuen-Héderváry Károly, aki egy mártír ravasz és szelíd mosolyával tűrte a mindennapi attakokat, a képviselőház miniszterelnöki szobájának karosszékéből gyermeki ártatlansággal jelentette ki egy bizalmas kérdésre : — Hogy én mit akarok ? Édes fiam, nekem egy ideám sincs . . . Majd csak történik valami . . . Egy és más történt is. A többi közt az a tanulság is tétel lett, hogy a nyugalomra sem szabad feltétlen biztossággal építeni. Len. Bonitatis Oceanus. Örök Törvény, te, végtelen Világrend, Ki a magad képére alkotod E földet, hogy téged zengjen tovább, Mint alkotó a művében tovább zeng; Nézd, telkeden a Sátán koronát csent, Magára ölti gyászos bíborát, Éj napon át úgy lakja vigorát, Amelyre a pokol mond szörnyű áment! — ,Jóságnak Óczeánja“ — ezt találtam Bevésve egy vén templomod falában, Szólítson hát ma téged igy Salom : Ne légy ma ostor, légy ma irgalom! Világod ég, mint a gyehenna.giáglya : Vedd lángját, Isten, jóság óczeánja! Rédey Tivadar. A babatündér. Irta: FORGÁCH GYÖRGY. Ami nagyon izgatott volt és folyvást izgettmozgott, amig a kis fehér ruhát ráadták. Már a fésülésnél is kikapott egy kicsit, mert nem maradt egy perczig se nyugodtan, sőt már délben, az ebédnél sem viselte jól magát. Nem evett rendesen. Nem volt étvágya. Az izgalom már napok óta tartott, mióta megmondták neki, hogy vasárnap délután elviszik az Operába, a Jancsi és Juliskához és a Babatündér czímű baleihoz. Mert Anni nyolcz éves volt, mélységes barnaszénül és rövid, repdeső barnahajú kislány. És még sohasem volt színházban. És finom kis arca krétafehéren sugárzott most és a szeme sötéten, boldog izgalomban ragyogott. A mama azt mondta most : — Anni, ha nem viseled jól magad, nem mész színházba. Ezt a mama csak úgy mondta, nem gondolta komolyan. Anninak azonban most már a keze is remegni kezdett és a nagy szeme könyben úszott. A mama meglátta, elhatározta magában, hogy máskor nem mondják meg előre a gyereknek, ha elviszik valahová, de hangosan csak ennyit mondott : — No, mindjárt készen vagy, aztán indulunk. Anni erre hangosan zokogva borult az ölébe. — Anyuskám . . . — Miért sírsz, az Istenért, no, kicsi lányom, hát kérlek ... De hiszen nem bántottalak. Hiszen elmegyünk. Hát miért sírsz ? — Nem tudom — zokogta Anni, aztán lassan megnyugodott. — Ne sírj, drága kicsim, csak nem akarod, hogy kivörösödjék a nózikád ? Minden kislány kinevetne és azt mondaná, nahát, nem is tudtam, hogy ennek a Margit néninek ilyen pirosorru kislánya van. Ami erre már nevetett és helyreállt a béke. Akkor aztán még egy gyors kis izgalom volt, — jaj, elkésünk, nincs meg a keztyü, hol a jegy — de fél négy előtt tíz perccel mégis pontosan megérkeztek az Operába. Levetkőztek, elhelyezkedtek a páholyba, jobbra a mama, balra a papa, középen, a kis magas széken, Anni, aki nagyon meg volt illetődve.