Heti Budapest, 1989. március-június (1. évfolyam, 1-16. szám)
1989-03-11 / 1. szám
I. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM 108». MÁRCIUS 11. Azokon a régi márciusokon a tócsák tükrében kéklett a tavaszi ég, friss szélben lengtek a zászlók, s mi büszkén, ünnepélyesen lépkedtünk az iskola felé, mintha egyfolytában Petőfi szavait, a nemzet esküjének a szavát ismételgetnénk magunkban, azt, hogy: Talpra, magyar, meg: ... rabok tovább Nem leszünk! Volt, akit válltól derékig széles, háromszínű szalag övezett, és ezek a kisdiák szárnysegédek gőgösen néztek a mi szerény kokárdánkra, abban a hitben, hogy a nagy szalag nagyobb hazafiúi erényeket, netán több jogot is kölcsönöz viselőjének. Aztán a történelemtanárunk, az első világháború után Erdélyből hozzánk menekült Varga Gábor egyszer nekiszögezte a kérdést az egyik attasészalagosnak: mi van a hasadon, fiacskám? A hazaszeretetet nem talpra kívül hordozza az ember, hanem mélyen bent, a szívében. Mindnyájan megjegyeztük tanítását. És azóta is gyanúsan méregetjük a szavak trikolórjába öltözött hangoskodókat, mindazokat, akik a Talpra, magyar ürügyén, eszmét, embert dobbantódeszkának tekintve, másokba beletalpalva akarnak a magasba ugrani. Ugyanakkor megtanultuk helyesen értelmezni az annyiszor szavalt, de mozgósító erejéből semmit sem vesztett vers sorait. Petőfi úgy szól a Nemzeti dalban az egyénhez, hozzád, hozzám, hogy egyszersmind a nagy közösség tagjaiként szólít meg bennünket, az egész nemzetet a nemzet nevében. Érvei csattannak: Itt az idő, most vagy soha! — és ezek magyar az érvek történelmünk hullámhegyeinek ésvölgyeinek következtében, az egész népet megpörgető örvények miatt újra meg újra időszerűek. Különösen napjainkban, amikor a vers is határozott választásra kényszerít, már nem lehet mellébeszélni, hiszen századunk sorsdöntő időszakába jutottunk. Ismét — ki tudja, hányadszor a történelem során — nekikezdünk, hogy: Lemossuk a gyalázatot, melyet a századok, de ne szemérmeteskedjünk, önmagunk is magunkra kentünk. Ismét tisztán, önbecsüléssel teli szívvel, emberhez méltón akarunk odaállni a világ elé. Lássátok: egy sokat próbált, barázdált homlokú, korán megöregedett, mégis az ifjúság csodáját rejtő nép szeretne megint talpra állni. Talán már van annyi esze, hogy nem taszítja vissza önmagát a sárba, de ti se gáncsoljátok el újra, inkább segítsétek. Nem is a múltja, nem azért, mert megbűnhődte már... — inkább a jelene miatt. Mert itt most a napi megpróbáltatásokat, az árak és adók kegyetlenségét, a nem tudni, hogyan lett gazdagok pökhendiségét, a létra magasabb fokán állók gőgjét még mindig tűrő, dolgozni, alkotni akaró, tehetséges nép keresi önmagát és helyét a népek közösségében. Iszonyú erőfeszítéssel igyekszik most ez az annyiszor visszalökött, sáros fenekű ország talpra állni, kiegyenesedni. Talán sikerül. Közös akarattal, gyermekkorunk márciusi hitével, a kokárdát a szívbe rejtő józansággal, megőrizve Petőfi esküjét , a nép esküjét. Jávor Ottó : ининнвишю A hímzőasszonyok jó politikai énekkel rendelkeznek, tudják: közelgő nemzeti ünnepünk minden eddiginél erőteljesebben fellobbantja a hazafias énést. Máris több zászló és címerrendelést kaptak, mint az előző években... Három Habsburg Budapesten Csak büntethet vagy tüntethet is? * * i I i | s t if 4% Ilim 'i harapják a városatyák" miM jsj * Ш Akkor modern, ha régi Együtt?!