Hid, 1937-1938 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1937-11-01 / 1. szám
magyar fiatalok lapja Szerkesztik: Kovács Imre, Ölvedi János, Potoczky Kálmán HÍD Ennek a lapnak az élén szimbolikus név áll: pártokat akar összekötni és népeket akar közelebb hozni egymáshoz. Ma még talán megalkuvásnak látszik ez a program, de a Híd és írógárdája, nem a napi politika eszközeivel méri az eseményeket, többre vágynak, történelmet akarnak formálni és ebben már nincs megalkuvás. E hitvány korban az ealjasodott társadalom fölé akarnak emelkedni, hogy magasztosabb célokat s távolabbi szempontokat is meglássanak és a magyarság jövőjét mindenképen biztosítsák. Fiatalok njs'l f rigvbkni npn? Jynimiden többé statisztálni abban a nagy tragédiában, melynek beteljesedése a magyar nemzet halálát idézné elő. Kilépnek a körből, melynek bűvös határán eddig még minden próbálkozás megtorpant. Szakítanak az elavult társadalmi konvenciókkal a beteg előítéletekkel és a hamis, megkövesedett dogmákkal. Keresik a megoldást a magyarság és az emberiség számára. Békét akarnak és mégis harcolnak. Ez a lap híd akar lenni a szembenálló társadalmi osztályok, a szétszakadt magyarság és Középeurópa népei között. Igen, Ind a szembenálló társadalmi osztályok között, mert a demokrácia híve és komoly demokráciában egyenlő jogok és kötelességek vannak. Nem hajlandó tűrni, hogy egyes osztályok kiváltságokat és előnyöket éhezzenek a másik rovására. A különbségeket akarja áthidalni és a békét szolgálni. De harcolni is fog, ha a túlsó párt nem hallgatja, vagy nem érti meg kívánságait. Harcolni fog a demokráciáért, a magyar dolgozókért és a föld népéért, mert csak így tud megerősödni az ország és tekintélyt szerezni a nemzet. Rá fog mutatni a bűnösökre, feltárja a betegségeket, felméri a hiányokat és számontartja a lehetőségeket. Kegyetlen lesz és nem fog megalkudni. Harcol egy erős Magyarországért, mert csak az lesz képes a szétszakadt magyarság összefogására és Középeurópa népeinek megbékítésére. A Híd valóban híd akar lenni. A kortól nem vár semmit. A háború utáni másfél évtized mindent elfecsérelt, minden eszmét lejáratott és minden fogalmat kiforgatott az értelméből. Vissza kell térni az alapkérdésekhez. Ez a lap nem úgy fog felelni, hogy jobboldali, vagy baloldali, ha kérdezik, hanem megnevezi konkréten a dolgokat: föld-, adó-, tőke-, szociális-, politikai-, stb. reformok és aki szintén ezeket akarja, vele van. Üres szócséplésekbe nem megy bele és főleg nem rejti szavak mögé azt, hogy nem akar semmit. Ma ez a divat, a Hid nem fog változni a divat szerint. • _____AA______• A Márciusi, Front makói találkozójával és az ott résztvevő és csatlakozó írók és értelmiségi fiatalok kiállásával végre valóban időszerű lett, hogy valljanak színt a magyar írók és valljanak színt az értelmiségi fiatalok, de egyáltalán minden magyar értelmiségi ember; vállalják-e tovább, nevükkel, hallgatásukkal, vagy másrólbeszélésükkel fedezik-e azt, ami ma van. Vállalják és fedezik-e azt a gazdasági és politikai rendszert, amelyben a magyarság többsége, öt 11 millió dolgozó m még ma, két él jó termete után, ami fellendülés csúcsán sem jim-■' lógtál létminimum határáig. Nem beszélek a lakásról, amely hosszabb lejáratú dolog, de a táplálkozás és a ruházkodás elemi szükségleteiben is nagyon messze vagyunk, nemhogy a nyugateurópai nívótól, nemhogy a kultúrember nívójától, de még a világháború előtti szegényes és hiányos magyar normától is. A földmunkások százezrei, de hozzátehetjük a szegény parasztok milliói még ezekben a bő esztendőkben sem érik el, hogy újig való kenyerük legyen, de ha most máséval és krumplival pótolhatják is, mi lesz megint a holtbiztosan elkövetkező aszályos években, amikor sem krumpli, sem kukorica nem terem ily bőven. Nem lehet a magyarság sorsát a természet szeszélyeire bízni. Ez a sors nem tőlünk független valami, hanem mi magunk vagyunk vágyainkkal, célkitűzéseinkkel együtt s ez a sors annyit ér, amennyire alakítani tudjuk. Sohasem volt a magyar népnek jó sora, sohasem volt elkényeztetve, sem a természet, sem a társadalom által, de a múlt nagy nyomorúságait szaporaságával védte ki, mint a többi szegény népe a világnak, most azonban már ez sincs, most már semmi mentség sincs, a dolgozók rossz sorsában ma az egész nemzeti közösség veszedelme jelentkezik. De színt kell vallaniok belpolitikai téren is, hogy helyeslik-e s hallgatásukkal fedezik-e, hogy a talán mégis megvalósuló titkos választójogból a fajmagyar szegényparasztok és földmunkások százezrei kimaradjanak s így a magyar társadalomnak továbbra is legyenek alacsonyabbrendű és jogtalan rétegei. És színt kell vallaniok külpolitikai téren is. Helyesek-e s a hallgatásukkal fedezik-e azt a külpolitikát, amely úgy látszik, olyan útra sodródik, amely a magyarság államiságán tud az egész nemzeti közösségre, mint fajtára is veszélyes. Vállalják-e, hogy mi is szembekerüljünk az egész emberiség 90%-át kitevő békés népekkel? A kérdés feltevése és a válasz időszerű. Az amerikai elnök szava úgy látszik eldönti a kérdést, tűrik-e a világ népei, tűrik-e a világ legnagyobb gazdasági, politikai hatalmai, tűrik-e a százmilliós népek, hogy a nemzetközi életben az őserdők erkölcse, az orvtámadás, a bejelentés, hadüzenet nélküli megrohanás jöjjön újra szokásba? Tűrik-e, hogy 4-5 ezer évnek nemcsak a gazdasági, politikai és kulturális, hanem a katonai értékei is ebek harmincadjára kerüljenek. Tűrik-e, hogy azt a lovagias eljárást az ellenfelekkel szemben, amelyet nem hogy a keresztény középkor, de már a ■ ft., Jíifo is. teve-Zenotelli, nogy aki hál Fiút akar, halat üzen, mert hatódinos és emberhez méltatlan dolog az orvtámadás, éppen a harcias államok tolják félre? — Nem tűrik, nem tűrhetik, mert ez már gyávaság és becstelenség volna s ha sokáig taktikáznak és óvatoskodnak is a kérdés körül, de végül nekünk magyaroknak is választ kell adni, hova tartozunk, kikkel tartunk. Előbbvaló-e a diktátorok hősi gesztusaiért való lelkesedés, mint a saját népünk érdeke? Nem szeretem azt a demagóg szokást, hogy hívatlan prókátorként mindig a tömegek és az egész magyar nép nevében beszéljek, de ebben az esetben nyugodt lélekkel mondhatom, hogy igenis az egész dolgozó magyar nép, de hiszem, hogy az igazi magyar katonák is velünk vannak. Nem akarunk más népektől semmit a saját jogainkon, becsületünkön, szabadságunkon túl, de főleg nem akarunk semmit az orvtámadás embertelen és joggal mondhatjuk magyartalan módján. De nemcsak a mi népünk nevében mondhatjuk ezt. Meg vagyok győződve róla, hogy a harcias diktatúrák dolgos népei is remegve és izgatottan várják azt az órát, amikor megszabadulnak az örökös feszültségből, amelyből — érzik — számukra semmi jó nem születhetik. Nem szeretném, ha félreértenének, nem arról van szó, hogy a magyar ■'dók álljanak ki valamelyik politikai párt hordójára (ha úgy érzik, hogy erre is szükség van, ezt sem kifogásolhatjuk) és nem is arról, hogy az értelmiségi fiatalság most már ennek az ügynek az érdekében verje be a máshitűek fejét, hanem arról, hogy akik meg vannak győződve róla, hogy a mai rendszer úgy belpolitikai, mint külpolitikai téren helytelen utakon jár, álljanak ki nyilvánosan és mondják meg világosan. Hiszen még a legvadabb középkorban is voltak íródeákok, akik letették a tollat és azt mondták: de Nagyuram, ezt nem lehet, ez hitemmel, becsületemmel ellenkezik. Nem azokhoz szól ez, akik hisznek — ha vannak ilyenek — a mai rendben, hanem azok fjuta prempitééi hez, akik nem hisznek, rég nem hisznek vagy sohse hittek, de eddig ezt nem merték kimondani. A legkevesebb, amit megkövetelhet tőlük a magyar nép: a passzív rezisztencia, ha már az aktív ellenálláshoz és kiálláshoz sem erejük, sem bátorságuk, sem holnapra való kenyerük nincsen. Nem követeljük, hogy rossz vezércikkeket vagy még rosszabb verseket és irányregényeket írjanak az ügy érdekében, de megköveteljük, hogy ne írjanak jó vezércikkeket az ügy ellen, h jónak azt, amit ami a hiú, nevesse, a kenyerüket ott és úgy, ahol és ahogy tudják, körmöljenek aktákat, zsákoljanak a Dunaparton, vagy kapálják a más földjét, de a nevükre, becsületükre, tehetségükre, nekünk a magyar népnek és a magyar jövőnek van szükségünk. Nem szempont, hogy kik a Márciusi Front vezetői, hogy kisebb vagy nagyobb írók-e, nem politikai rohamosztagok megszervezéséről van szó, ahol halálosan fontos a vezérek szerepe, hanem szellemi szolidaritásról, ahol az egyének értéke növeli a közösség erejét és tágítja az eszme hatásának sugárkörét. Új magyar közvélemény, szociális és nemzeti szempontból egyformán felelős közvélemény, a világpolitikában tájékozódni bíró, független magyar közvélemény megteremtése a célunk. Ezt szolgálja a falukutató irodalom, ezt szolgálja a magunk felé forduló népiesség, ezt szolgálja a Márciusi Front minden megmozdulása. A magyar történelmet mi magunk a magyar néppel együtt akarjuk csinálni. Ehhez a munkához minden magyar írónak és minden magyar értelmiségnek a munkájára szükségünk van. Nem kifogás és nem mentség, hogy részletkérdésekben ki-ki más véleményen van. Nekem is van különvéleményem, én sem úgy hiszek az emberben és a jövőben, nem olyan rendet s benne nem olyan embert szeretnék, mint a Márciusi Front egyik-másik tagja, de most nem erről van szó, hanem arról, hogy egyikünknek sem kell az, ami ma van, sem a rendszer, sem az ember. De az sem mentség, ha vannak írók és értelmiségiek, akik nem hisznek már semmiben, sem az emberben, sem a magyarságban, sem a jövőben. Mert ha nem, hisznek a jövőben, hogyan hihetnek a mában? S ha nem hisznek a mában sem, hogyan szolgálhatják akárcsak hallgatás által is? Miért nem vágják a világ szemébe a Tagadást? Várjon mivel magasrendűbb egy hitetlen számára a jelent mint a jövőt szolgálni? Nem, itt nincs semmi kibúvó- A szellemnek és a népnek egy az érdeke, egy az útja: vállalni kell!