História 1987

1987 / 1. szám - KÁKOSY LÁSZLÓ: Egyiptomiak és más népek - GLATZ FERENC: Nemzeti jellemvonások? Baráti (ellenséges) szomszédok?

számaihoz, a végzett munkafolyamathoz, gondolkodás-reflexeit alapvetően fejleszti és meghatározza az, úgy a különböző közösségek jellegét is meghatározzák azon munkavégző folyamatok, amelyek a közösségre leginkább jellemzőek. (A tanulóknak példákon be­mutatni: a munkafolyamatokban való rész­vétel határozza meg azokat a közösségben bevett viselkedés- és szokásformákat is, ame­lyeket a közösség tagjai normatívaként elfo­gadnak, s amelyek megléte az emberi együtt­élés feltétele. [A családszerveződést, utód­nevelést, a generációk helyét, az azonos tele­pülésen lakók egymás mellett lakási normáit stb.]) Ezek a közösségi életformákat minden­napjaiban szabályozó, évszázadok alatt rög­zülő viselkedésformák, szokások a népek megkülönböztetésének alapjai is voltak. És mint arra a múlt század végétől figyel a társadalomtudomány (a tananyagban még nyomai sincsenek), ezek a kialakult szokás­rendek, gondolkodási azonosságok természe­tesen átalakulnak, attól függően, hogy mi­lyen szakértelem-keveredést kíván meg a mun­kaszervezet. (Utalni a tanulók korábbi isme­reteire: a felvidéki faluból a 19. században Budapestre érkező szlovák etnikumú paraszt­lány cselédnek állva ugyanúgy átalakítja szokáskultúráját, mint az alföldi magyar falu­ból érkező magyar vagy dunántúli „sváb” leány.) De mégis: az eredetileg még szorosan a munkafolyamathoz tapadó szokásvilág, moz­dulatütem, beszéd- és hanglejtésformák rend­kívül makacsul, társadalmi öröklődés folytán élnek tovább. Még akkor is tartják több év­százados rögzüléseiket, amikor már a legújabb korral létrejön az egyének mindennapjait is átfogó állam a maga közös viselkedésformá­kat sugárzó mintáival, amit az egységes iskola­­rendszer, majd a tömeges irodalmi, film-, televíziós és rádiós kultúra közvetít. Kérdés: Fel tudnál-e sorolni olyan foglal­kozási ágazatokat, amelyek a történelemben megismert népekhez: angolokhoz, franciák­hoz, svábokhoz, frankokhoz, magyarokhoz, románokhoz, zsidókhoz stb. kötődnek a Te gondolkodásodban? Találsz-e a tankönyved­ben olyan népekről információkat, akikre elsősorban jellemzőnek mondták: hajósok, kereskedők, parasztok, iparosok, pásztorok stb.? A MÁSODIK ÓRA A nyelvről, a nemzeti sajátosságáról, értelmiségről A munkavégzés, a különböző munkafázisok összehangolása csakis közös érintkezési eszköz, a nyelv segítségével lehetséges. Ahogy halad előre a munkafolyamat differenciálódása, mind több ágazatát kell összehangolni, s mind távolabbi területek termékcseréje válik szük­ségessé, úgy lesz mind nagyobb fontosságú az érintkezésben az azonos jelrendszer, a nyelv. És úgy lesz mindinkább szükség a jel­rendszer fejlesztésére, pontosítására. Az érint­kezési eszköz, a nyelv, az adott termelési, munka- és cserekapcsolatokban élő közösség­nek legdöntőbb és első pillanatra megmutatko­zó azonosítója lesz. Először a beszélt, majd az írott nyelv. (Az órán lehetőség adódik ezen az alapon a feudális és a polgári közösség­szerveződések - így az állam - egyik alapvető eltérésének megmagyarázására.) A feudális állam szerveződése a földtulajdonra, a birto­kon belüli üzemre és ezek egymásmelletti­­ségére épült, a maga bonyolult szolgáltatás- és járadékrendszerével; az államszerveződést is alapvetően az határozta meg, hogy az ural­kodó, illetve családja hol rendelkezett (vagy örökölt) birtokokat; a hűbéres beszélt nyelve, „natio”-ja másodlagos szerepet játszott. Ezzel szemben a polgári államszervezet az azonos (nyelvi, szokás) hagyományrendszerűek együttélési szervezete kíván már lenni. Ez utóbbi éppen azért „fejlettebb” formája a kö­zösség-szerveződéseknek, mert a munkameg­osztás szerves és mindennapi működése, a terü­let munkaerő-bázisának, természeti adottsá­gainak találkozása, az adott terület különböző termelési ágazatainak (mezőgazdaság, ipar) megszervezése csakis egységes, szakszerű igaz­gatással, egységes jelrendszerrel, nyelvvel és egységesített társadalmi szokásrendszerrel biz­tosítható. A polgári munkaszervezet kibonta­kozása ezért vonzza magával a ,,nemzeti” fej­lődést, az azonos nyelv és szokásrendszer kul­turális és politikai jogrendbe foglalását. Kialakul az a társadalmi réteg, amelynek a munkamegosztás egészében éppen az lesz a feladata, hogy kifejlessze az érintkezési rend­szerek egységét, hogy működtesse azokat, megtanítsa a társadalmat írni, olvasni, bizto­sítsa, hogy a mind fejlettebb munkafolyama­tokhoz szükséges mind fejlettebb ismeretanyag a társadalom mind szélesebb rétegei számára váljék készséggé. Ez a réteg az értelmiség. És az értelmiség, mint az immáron egységessé kovácsolt közösségi kulturális-tudati norma­tívák megteremtője a felszínen a legfontosabb elemének látszik azon folyamatnak, amelyet „nemzetté” fejlődésnek nevezünk. Vagyis az azonos nyelvet beszélők, azonos területen lakók, azonos szokásrendekkel bírók szerve­zeti kerete kialakulásának. Ez a 16. századtól Európa államaiban mind erősebb réteg termé­szetességgel nyúl a kínálkozó, közönséget ösz­­szetartó hagyományanyaghoz, a nyelven kívül a termelési, szokásbeli sajátosságokhoz, és tünteti fel azokat nemzeti sajátosságokként. Ezzel összetartó erőket hív létre az adott területi közösség bizonyos csoportjaiban, de egyben meg is fogalmazza azok mástól elütő „jellegét”. (Utalni a tanulók meglévő ismeretére: a 16. századtól a kereskedelem, közlekedés, hadművészet fejlődése során az európai termelési közösségek mind aktívabb kapcsolatba kerülnek egymással, majd a pol­gári államrendek kialakulásával [19. század] mint nemzetek [franciák, németek stb.] orszá­gai kerülnek egymással szembe.) Ez az értel­miségi réteg lesz az, amelyik szállítja az ellen­ségeskedéshez, az uszításokhoz a mozgósító, „nemzeti” érveket. Költeményekbe vagy gy-Folytatás a 30. oldalon 4 Folytatás a 3. oldalról vés is, gyakran ironikus beállításban. A bo­rotvált, gondozott külsejű, fehér ruhát viselő egyiptomiakkal szemben a sémita ázsiaiaknak általában hosszú, bozontos szakálla van, mar­káns arcéllel, tarka-barka ruhában ábrázolják őket. A líbiaiak tollat viselnek hajókban, a tengeri népeket a jellegzetes sisakok és a fegy­verzet különbözteti meg egymástól. Núbia la­kóit az Újbirodalomtól (i. e. 1552-1070) kezd­ve fekete bőrűnek festik. Nemcsak a sírok és templomok kedvelt motívuma az idegenek megjelenítése, hanem a királyi paloták falait burkoló mázas téglákon is megtalálhatók egyes típusaik. Túlvilághit, istenek Az ókor egyetlen népe sem foglalkozott any­­nyir­­a túlvilági léttel, mint az egyiptomiak. A holttest balzsamozása, a bonyolult temetési rituálé, a sírban felírt mágikus szövegek mind az örök fennmaradást szolgálták. Az Újbiro­dalom idején kezdte foglalkoztatni az egyip­tomiakat az a gondolat, hogy mi lesz a sorsa az idegeneknek a halál után ? A Kapuk Köny­ve címen ismert túlvilág-leírás egyik különös részlete ad választ a kérdésre. A képen Hórusz isten előtt tizenhat férfi áll. Négy csoportra oszlanak, amelyek neve: emberek, ázsiaiak, Núbia lakói, líbiaiak. Az „emberek” megjelö­lés a tradicionális szóhasználatban csak az egyiptomiakat jelenti, idegenekre hosszú időn keresztül egyáltalán nem alkalmazzák. A XIX. dinasztiától (i. e. 1306-1186) tágul a szó al­kalmazási köre: II. Ramszesz idején már a hettitákat is embernek nevezik, Merneptah (i. e. 1223/22-1214/13) alatt pedig a líbiaiakat is jelölheti a szó. A Kapuk Könyvében azon­ban kétségtelenül csak az egyiptomiakat ne­vezik embereknek. A kép így azt fejezi ki, hogy az egyiptomiakra és a külföldiekre azo­nos sors vár a halál után. Ugyanez az elkép­zelés jelenik meg a Halottak Könyve 125. fejezetében, amelynek van olyan verziója, ahol a lelkek túlvilági megítélésének jelenetében tolmács is szerepel. Egy másik változatban Anubisz jelenti az isteneknek, a túlvilági bíró­ság tagjainak, hogy egyiptomi lélek érkezett. Ha ezt így külön közölni kell, akkor nyilván más nemzetiségű lelkek is érkezhettek az ítélő­szék elé. Ezeket az adatokat hiba volna csupán ku­riózumoknak tekinteni. Az egyiptomi ideoló­giának egyik legfontosabb megnyilvánulási formája a túlvilág-irodalom. Ez a maga külö­nös jelrendszerében sok olyan gondolatot őr­zött meg, melyeket egyéb forrásokban hiába keresnénk. A „nemzetközi túlvilág” számukra - legalábbis egy fontos relációban­­ az embe­rek egyenlőségének tanát jelentette, akármely terület isteneit imádták is azok életükben. A Nílus völgyében tisztelt istenek elsősor­ban Egyiptomra viseltek gondot, és Ré fiának, vagyis a fáraónak a hódításai az ő hatalmu­kat is növelték. Az újonnan elfoglalt terüle­teken Egyiptom istenei is hódítóként jelentek meg. Ez közvetlenül is megnyilvánult a thébai templomi gazdaságok erősödésében. A XX. dinasztia idején (i. e. 1186-1070) Amon temp-

Next