História 1987
1987 / 1. szám - KÁKOSY LÁSZLÓ: Egyiptomiak és más népek - GLATZ FERENC: Nemzeti jellemvonások? Baráti (ellenséges) szomszédok?
számaihoz, a végzett munkafolyamathoz, gondolkodás-reflexeit alapvetően fejleszti és meghatározza az, úgy a különböző közösségek jellegét is meghatározzák azon munkavégző folyamatok, amelyek a közösségre leginkább jellemzőek. (A tanulóknak példákon bemutatni: a munkafolyamatokban való részvétel határozza meg azokat a közösségben bevett viselkedés- és szokásformákat is, amelyeket a közösség tagjai normatívaként elfogadnak, s amelyek megléte az emberi együttélés feltétele. [A családszerveződést, utódnevelést, a generációk helyét, az azonos településen lakók egymás mellett lakási normáit stb.]) Ezek a közösségi életformákat mindennapjaiban szabályozó, évszázadok alatt rögzülő viselkedésformák, szokások a népek megkülönböztetésének alapjai is voltak. És mint arra a múlt század végétől figyel a társadalomtudomány (a tananyagban még nyomai sincsenek), ezek a kialakult szokásrendek, gondolkodási azonosságok természetesen átalakulnak, attól függően, hogy milyen szakértelem-keveredést kíván meg a munkaszervezet. (Utalni a tanulók korábbi ismereteire: a felvidéki faluból a 19. században Budapestre érkező szlovák etnikumú parasztlány cselédnek állva ugyanúgy átalakítja szokáskultúráját, mint az alföldi magyar faluból érkező magyar vagy dunántúli „sváb” leány.) De mégis: az eredetileg még szorosan a munkafolyamathoz tapadó szokásvilág, mozdulatütem, beszéd- és hanglejtésformák rendkívül makacsul, társadalmi öröklődés folytán élnek tovább. Még akkor is tartják több évszázados rögzüléseiket, amikor már a legújabb korral létrejön az egyének mindennapjait is átfogó állam a maga közös viselkedésformákat sugárzó mintáival, amit az egységes iskolarendszer, majd a tömeges irodalmi, film-, televíziós és rádiós kultúra közvetít. Kérdés: Fel tudnál-e sorolni olyan foglalkozási ágazatokat, amelyek a történelemben megismert népekhez: angolokhoz, franciákhoz, svábokhoz, frankokhoz, magyarokhoz, románokhoz, zsidókhoz stb. kötődnek a Te gondolkodásodban? Találsz-e a tankönyvedben olyan népekről információkat, akikre elsősorban jellemzőnek mondták: hajósok, kereskedők, parasztok, iparosok, pásztorok stb.? A MÁSODIK ÓRA A nyelvről, a nemzeti sajátosságáról, értelmiségről A munkavégzés, a különböző munkafázisok összehangolása csakis közös érintkezési eszköz, a nyelv segítségével lehetséges. Ahogy halad előre a munkafolyamat differenciálódása, mind több ágazatát kell összehangolni, s mind távolabbi területek termékcseréje válik szükségessé, úgy lesz mind nagyobb fontosságú az érintkezésben az azonos jelrendszer, a nyelv. És úgy lesz mindinkább szükség a jelrendszer fejlesztésére, pontosítására. Az érintkezési eszköz, a nyelv, az adott termelési, munka- és cserekapcsolatokban élő közösségnek legdöntőbb és első pillanatra megmutatkozó azonosítója lesz. Először a beszélt, majd az írott nyelv. (Az órán lehetőség adódik ezen az alapon a feudális és a polgári közösségszerveződések - így az állam - egyik alapvető eltérésének megmagyarázására.) A feudális állam szerveződése a földtulajdonra, a birtokon belüli üzemre és ezek egymásmellettiségére épült, a maga bonyolult szolgáltatás- és járadékrendszerével; az államszerveződést is alapvetően az határozta meg, hogy az uralkodó, illetve családja hol rendelkezett (vagy örökölt) birtokokat; a hűbéres beszélt nyelve, „natio”-ja másodlagos szerepet játszott. Ezzel szemben a polgári államszervezet az azonos (nyelvi, szokás) hagyományrendszerűek együttélési szervezete kíván már lenni. Ez utóbbi éppen azért „fejlettebb” formája a közösség-szerveződéseknek, mert a munkamegosztás szerves és mindennapi működése, a terület munkaerő-bázisának, természeti adottságainak találkozása, az adott terület különböző termelési ágazatainak (mezőgazdaság, ipar) megszervezése csakis egységes, szakszerű igazgatással, egységes jelrendszerrel, nyelvvel és egységesített társadalmi szokásrendszerrel biztosítható. A polgári munkaszervezet kibontakozása ezért vonzza magával a ,,nemzeti” fejlődést, az azonos nyelv és szokásrendszer kulturális és politikai jogrendbe foglalását. Kialakul az a társadalmi réteg, amelynek a munkamegosztás egészében éppen az lesz a feladata, hogy kifejlessze az érintkezési rendszerek egységét, hogy működtesse azokat, megtanítsa a társadalmat írni, olvasni, biztosítsa, hogy a mind fejlettebb munkafolyamatokhoz szükséges mind fejlettebb ismeretanyag a társadalom mind szélesebb rétegei számára váljék készséggé. Ez a réteg az értelmiség. És az értelmiség, mint az immáron egységessé kovácsolt közösségi kulturális-tudati normatívák megteremtője a felszínen a legfontosabb elemének látszik azon folyamatnak, amelyet „nemzetté” fejlődésnek nevezünk. Vagyis az azonos nyelvet beszélők, azonos területen lakók, azonos szokásrendekkel bírók szervezeti kerete kialakulásának. Ez a 16. századtól Európa államaiban mind erősebb réteg természetességgel nyúl a kínálkozó, közönséget öszszetartó hagyományanyaghoz, a nyelven kívül a termelési, szokásbeli sajátosságokhoz, és tünteti fel azokat nemzeti sajátosságokként. Ezzel összetartó erőket hív létre az adott területi közösség bizonyos csoportjaiban, de egyben meg is fogalmazza azok mástól elütő „jellegét”. (Utalni a tanulók meglévő ismeretére: a 16. századtól a kereskedelem, közlekedés, hadművészet fejlődése során az európai termelési közösségek mind aktívabb kapcsolatba kerülnek egymással, majd a polgári államrendek kialakulásával [19. század] mint nemzetek [franciák, németek stb.] országai kerülnek egymással szembe.) Ez az értelmiségi réteg lesz az, amelyik szállítja az ellenségeskedéshez, az uszításokhoz a mozgósító, „nemzeti” érveket. Költeményekbe vagy gy-Folytatás a 30. oldalon 4 Folytatás a 3. oldalról vés is, gyakran ironikus beállításban. A borotvált, gondozott külsejű, fehér ruhát viselő egyiptomiakkal szemben a sémita ázsiaiaknak általában hosszú, bozontos szakálla van, markáns arcéllel, tarka-barka ruhában ábrázolják őket. A líbiaiak tollat viselnek hajókban, a tengeri népeket a jellegzetes sisakok és a fegyverzet különbözteti meg egymástól. Núbia lakóit az Újbirodalomtól (i. e. 1552-1070) kezdve fekete bőrűnek festik. Nemcsak a sírok és templomok kedvelt motívuma az idegenek megjelenítése, hanem a királyi paloták falait burkoló mázas téglákon is megtalálhatók egyes típusaik. Túlvilághit, istenek Az ókor egyetlen népe sem foglalkozott anynyira túlvilági léttel, mint az egyiptomiak. A holttest balzsamozása, a bonyolult temetési rituálé, a sírban felírt mágikus szövegek mind az örök fennmaradást szolgálták. Az Újbirodalom idején kezdte foglalkoztatni az egyiptomiakat az a gondolat, hogy mi lesz a sorsa az idegeneknek a halál után ? A Kapuk Könyve címen ismert túlvilág-leírás egyik különös részlete ad választ a kérdésre. A képen Hórusz isten előtt tizenhat férfi áll. Négy csoportra oszlanak, amelyek neve: emberek, ázsiaiak, Núbia lakói, líbiaiak. Az „emberek” megjelölés a tradicionális szóhasználatban csak az egyiptomiakat jelenti, idegenekre hosszú időn keresztül egyáltalán nem alkalmazzák. A XIX. dinasztiától (i. e. 1306-1186) tágul a szó alkalmazási köre: II. Ramszesz idején már a hettitákat is embernek nevezik, Merneptah (i. e. 1223/22-1214/13) alatt pedig a líbiaiakat is jelölheti a szó. A Kapuk Könyvében azonban kétségtelenül csak az egyiptomiakat nevezik embereknek. A kép így azt fejezi ki, hogy az egyiptomiakra és a külföldiekre azonos sors vár a halál után. Ugyanez az elképzelés jelenik meg a Halottak Könyve 125. fejezetében, amelynek van olyan verziója, ahol a lelkek túlvilági megítélésének jelenetében tolmács is szerepel. Egy másik változatban Anubisz jelenti az isteneknek, a túlvilági bíróság tagjainak, hogy egyiptomi lélek érkezett. Ha ezt így külön közölni kell, akkor nyilván más nemzetiségű lelkek is érkezhettek az ítélőszék elé. Ezeket az adatokat hiba volna csupán kuriózumoknak tekinteni. Az egyiptomi ideológiának egyik legfontosabb megnyilvánulási formája a túlvilág-irodalom. Ez a maga különös jelrendszerében sok olyan gondolatot őrzött meg, melyeket egyéb forrásokban hiába keresnénk. A „nemzetközi túlvilág” számukra - legalábbis egy fontos relációban az emberek egyenlőségének tanát jelentette, akármely terület isteneit imádták is azok életükben. A Nílus völgyében tisztelt istenek elsősorban Egyiptomra viseltek gondot, és Ré fiának, vagyis a fáraónak a hódításai az ő hatalmukat is növelték. Az újonnan elfoglalt területeken Egyiptom istenei is hódítóként jelentek meg. Ez közvetlenül is megnyilvánult a thébai templomi gazdaságok erősödésében. A XX. dinasztia idején (i. e. 1186-1070) Amon temp-