Hitel, 1988. november-december (1. évfolyam, 1-4. szám)

1988 / 1. szám - Illyés Gyula Petőfiről

Illyés Gyula Petőfiről Elhangzott 1972. december 30-án A nemzetek gyümölcsöseinek vannak csodálatos évsorozataik. Ilyen volt a görögöknek Periklész tizennégy éve, a franciáknak XIV. Lajos két évtizede. Ilyen volt nekünk, ma­gyaroknak a múlt században az a néhány esztendő, amelyet negyvenes éveknek neve­zünk. Évszázados csöndes működése után a magyarság ágroskasztóan termi a remek­művet, a nagy tettet, a történelmi eseményt; számolatlanul ontja a költőt, írót, államfér­fit és hőst, olyat, amilyenből máskor egy is elég lett volna egy nemzedéknek. Európa ámulva kapja fel fejét: a magyarokat már elfeledte, s most újra hősök és félistenek hon­foglalását hallja és látja a Kárpátok alatt. Mire az ámulatból magához tér s közelebbről megnézné azokat a hirtelen egekig nőtt alakokat, a szemkápráztató tüneménynek már vége is, dob pereg, kivégző sortüzek dördülnek, fekete gyászlepel hull; a nagy korszak egy óriás följajdulással befejeződött. Fő okként azért, mert a Kárpátok közt élő népek nem álltak egy táborba. E korszak előkészítője Széchenyi, kormányosa Kossuth; a lelke, a szívdobogása Petőfi. Petőfi mindnyájunk rokona. Alig van magyar anyanyelvű ember, akinek szívébe nem fészkelte be magát. Csaknem úgy, mintha vérségi közünk volna hozzá. Mi ennek a varázslatnak a magyarázata ? Az, hogy költőként nyitotta meg ugyan tudatunk ajtaját, de azon az ajtón egy bámulatos jellemű fiatalembert vezetett be és is­mertetett össze velünk. Ez nem mindennapos jelenség. Nincs száma a tanulmányok­nak, melyek Petőfi verseinek nagyságát boncolják. Épp annyit lehetne fejtegetni egyé­niségének nagyságát. Egy nagy író attól kezdve nagy író, amikortól fogva állandóan jelen van nemzete eszmevilágában, amikortól a művei csaknem tárgyszerű részei a nép birtokának, akár egy híd vagy középület. Sőt, még jobban azoknál. Pest hajdani szép városházát lebon­tották. Eltűnt az utcáról, el az emberek fejéből. A Szeptember végén nem­ lehet lebonta­ni, téglánként kihordani a nemzet tudatából. Vannak széllemni művek, amelyek úgy hozzátartoznak egy országhoz, és olyasféleképp működnek benne, akár egy vízesés, mely erőművet hajt. Petőfi Sándor művei ilyen módon részei a magyar nép életének. De nemcsak művei lettek örök kincseink. Még annál is többet hagyott ránk. Élete is kinccsé vált. Azt mond­hatnánk, hogy magánéletének fordulatai is a műalkotások. Mert ő azokkal is hatn­i tu­dott, hatni akart. Kettős ház a koszorú, amelyet az országon belül és az országon kívül emlékműveihez helyezünk. Az egyiket a rendkívüli szellem, a másikat a rendkívüli jel­lem kapja. Lángelméjének világrajöttét nem tudjuk megmagyarázni. Kezdjük a kézzelfoghatónál. Petőfinek lehetnek mindmáig kelletlenkedő olvasói; vannak, akiket a lírai versek könnyed ömlése, másokat a világnézeti versek túl heves irama gombolkoztatott be. De egyhez még ezek is odaadták a szavukat: hogy leíró — valóságos ábrázoló — versei mind megannyi mesterteljesítmény, még a világirodalom mezőnyében is. Tájleírásai­val, helyzetképeivel Petőfi az európai realizmusnak olyan előfutáraként mutatkozott be, mint Gogol, Stendhal vagy Flaubert. De túlhaladva sok nyugati borúlátó pályatár­sát, Petőfi hisz a tettben. Értelmesnek tartja a cselekvést. Egyre megszállottabban hir­deti a bea­vatkozást a sors dolgába is, így lett a reménység — a magyar anyanyelvűek re­ménységének — legnagyobb költője, a végső pillanatban. A fáklya, amelyet elődeitől Petőfi mint költői örökséget vesz át, nem koromtalan, nem biztató lobogású. A magyar közéleti — mondhatjuk úgy is: nemzeti — költészet baljóslatú, még a reformkor nagy világbontása idején is. Hisz kezdettől fogva a nemzeti lét és nemlét kérdésével vívódik. Az aggodalom nemzedékenként fokozódó szava Ber­zsenyi, Kölcsey, Vörösmarty hármasában tetőz. Petőfi e tekintetben a kiáltó ellentét­jük. Első megszólalásától fogva a bizakodást hirdeti, a nem-csü­ggedést, a sors jobbra­­fordulását, illetve jobbrafordíthatóságát. Holott a valóságot ő is tisztán látja, a maga tel­jes zordságában. A hagyományosan keserű hangot azonban, noha újra és újra ajkára tolakszik, el­harapja, visszafojtja. Ellentétben elődeivel, akik nemesi osztályhoz és nemesi osztály­ról szóltak, ő, ahogy szóval is kimondta, alapállásában a „szűrös-gubás embereknek " beszél. Azoknak pedig, szívvel-lélekkel úgy érzi, csak reménykeltőt, estik biztatót és buzdítót mondhat. A történelem szemlélője számára " mint az a v­a­dokon átszűrttel?"" l ' mellő * e vt i hegek szellemi kifosztásának, nemet térnénk. 'n.géku.­ hányrágj­­­a mni odaírni mélyben. Az ■ imán iségre nézuteén/utly tragikus, ahogy a mélyből tígy-ahogy kijutó toln t,e­­gető a/r.. r • •hm úti ott tel e lenti világot, hogy nyomban meg is tagadják, a sorsközösség érzetünk egy mozdulata nélkül. Évszázadokat s országrészeket kell a szemnek bejárnia, míg egy-egy kivételt talál. S azt is gyakran a széttépettség halálos di­lemmájában. Petőfi ilyen tündöklő kivétel. Kiemelkedett a népből, és — máig világi­ példaként — vissza akart térni hozzá, minden áron. Petőfi azért hitt a magyar nép jövőjében, mert hitt eszméinek holnapjában. Ezek az eszmék pedig az elnyomott társadalmi rétegeknek éppúgy szabadságot ígértek, akár az elnyomott nemzetnek. És ez Petőfi kettős forradalmárságának indító oka. „ Világszabadság” — kiáltotta el magyarul versben elsőként a szót, ő, a legnemze­tibb költő, s ebben nincs ellentmondás; sőt, ami látszólag szemben áll, az voltaképpen szervesen kiegészíti egymást. Petőfi azért bízik a magyar nép ügyében, mert bíz­va bízik az egész emberiség ügyé­nek jobb sorsra fordulásában. Ezért is a reménység költője mind a mai napig, mégpedig a nagy realisták, a nagy valóságfaggatók módján. Ezért is nem lehet ünnepelni őt puszta szavakkal, hanem első­sorban önvizsgálattal és helyzetvizsgálattal. Mert az ünnep nemcsak az ünnepekre vet fényt. Az ünneplőre is. „Hol a szem szemével farkasszemet nézni? Ki meri meglátni, ki meri idézni az igazi arcát?" — írta Babits ötven évvel ezelőtt, a századik születésnapon. Farkasszemet kell vele nézni ma is. Hogy miként tudunk ennek megfelelni? Először is azzal, hogy letöröljük Petőfi műveiről a port, azt, amely a mi gondatlan­ságunkból rakódott rájuk. Aminek következtében, ha tudjuk is, sokszor csak fogyaté­kosan érezzük, hogy milyen nagy költő is ő, hogy mit kaptunk tőle, s mit kaphatunk. Magyarok és nem magyarok. Rengeteg az írásmű, amely Petőfi műveit taglalja, s nem csupán magyarul. Csak a századfordulóig több mint harminc nyelvre lefordították például azt a költeményt, amely így kezdődik: Reszket a bokor, mert Madárka szállott rá. Reszket a lelkem, mert Eszembe jutottál. Kötetre rúg a tanulmány, amely pusztán ezt a négy sort elemzi, hogy fölmutassa a roppant erőt, amely annak leheletszerű gyöngédségét létrehozta. Kosztolányi égig emelte az ebbe a két sorba tömörített költői képet: Ábrándjaimnak száraz erdejében Csörög, csörög, már nem susog a lomb. Valóban, ez a két sor dísze lehetne bármely szimbolista költeménynek. De épp így találna rengeteg gyöngyöt a szürrealista szempont, vagy az expresszionista, vagy azé a művészi iskoláé, amelynek még nincs is neve. Egy példa a tiszta költészetre: Egy hattyú száll fölöttem magasan, Az zengi ezt az édes éneket — Oh, lassan szállj és hosszan énekelj, Haldokló hattyúm, szép emlékezet! A remekművek attól halhatatlanok, hogy rejtetten bennük van, amivel a jövendő korok is táplálkozhatnak. Ha rájönnek annak a kifogyhatatlan tápláló anyagnak az ízére. A mi korunk mindmáig nem teljességgel élvezi Petőfi ízeit. S ebben mintha magá­nak a költőnek is része volna. Petőfi ugyanis, ellentétben a közfelfogással, nem könnyű költő. Épp azáltal nehéz, azáltal kíván fokozott figyelmet, mert könnyűnek tetszik. A Petőfi-vers, akár a népdal, félrevezeti a gyanútlan, főleg a szerénytelen olvasót. Azt hisszük, csak az van benne, amit első hallásra-látásra kapunk, amit a felszín mutat. A Petőfi-vers, akár az egymásba illeszthető fababák, többrétegű. Úgy rejti a magas művé­szetet, akár azok a néhány vonással odavetett rajzok amelyek mondanak ugyan vala­mit azzal is amit ábrázolnak, de amelyek a tökéletes mesterről épp a felsőfokú egyszerű­ségükkel tanúskodnak. A Megy a juhász a szamáron vagy a Befordultam a konyhára a világ legigénytelenebb verse. De próbáld utána csinálni, s akkor méred majd föl, mit tu­dott az a kéz, amely azokat egy kanyarítással félre varázsolta. De ilyen módon egyszerű A négyökrös szekér is, vagy a János vitéz vagy a Homér és Osszián. És ilyen módon egyszerűek — vagyis a látszólagosnál sokkal-sokkal mélyebb ér­telműek — tettei is: akár magánéletének, akár közéletének cselekedetei. Ott van azok­ban is a kéznek az a biztos, friss, könnyed lendülete, amely a belső erőre vall. Ezeket a kortársai közül csak kevesen fogadták helyesléssel. Elhamarkodott dolgok, mondták rájuk, vagy szebben kifejezve: elsietett dolgok. De rendre kivilágult, hogy nem elsietést kellett volna mondani, hanem előresietést. Van hát minek utánanéznünk, van mit kiderítenünk és kiigazítanunk, ha Petőfit méltóan akarjuk ünnepelni. Aminek csak egy célja lehet: hogy miután minél világosab­bá tettük szavait és magatartását, hiteles valójában visszaadjuk azoknak, akikhez min­dig vágyott, a nép tömegeinek. Anyanyelvre való tekintet nélkül. Erősítsük tehát értő szolgálatunkkal a reménység költőjét. Tegyük minél láthatób­bá, és ezáltal hatékonyabbá a költőt, akiről hazai és külföldi értők egyaránt vallják, hogy rólunk, magyar anyanyelvűekről szólva őbenne valósul meg legjobban, amit egy d­ép géniuszának — őrszellemének — nevezünk, ő tehát a mai napig a mi legmegbízha­tóbb tanácsadónk, magyar közösségünk irányadója. Nagy szükségünk van rá. A föld népei csak nem békédnek össze; még kivívott függetlenségüket sem erre használják. Századunk fő átka, a nemzeti türelmetlenség egyre súlyosabb. A különböző nyelvi közösségek ahelyett, hogy szóértést keresnének egymással, egymásba akarják fojtani a hangot is. Ebben a világraszóló torzsalkodásban hatalmas békítő szerepük van a népek nagy alkotóinak. Ezek ugyanis átszólnak a határokon. Ebbe a népeket békítő szóértésbe mi — ahogy láttuk — régóta Petőfit delegáltuk. Ő változatlanul a mi legilleté­­kesebb tolmácsunk. Nemcsak a magyarság jövőjében hitt ugyanis, hanem éppoly lán­golóan, vére hullásáig hitt minden nép ügyében is. Alig huszonhét évesen a segesvári csatatéren nem egy árva nép, nem egy levert nemzet, hanem az egész emberiség kivá­lasztott fiaként halt mártírhalált, tudatosan előresietve, előfutárként tehát, vagyis nem hasztalanul. A nemzetek és nemzetiségek közti béke — fájdalmasan — időszerű ma is, akár ak­kor, amidőn ő ebbe vetette legfőbb reményét. Legyen bátorságunk változatlanul ebben hinnünk, ezért küzdöttünk. Ezzel a gondolattal hívjuk a világ népeit is — a világszabadság várományosait —, hogy osztozzanak ünneplésünkben. 2 HITEL • 1988. 1. szám

Next