Hölgyfutár, 1876 (1. évfolyam, 1-14. szám)

1876-09-28 / 1. szám

1876. Első évfolyam. 1-ső szám. 3 Csütörtök, szeptember 28. HÖLGYFUTÁR MK'G<ÍEXKK1K MINDEN CSÜTÖRTÖKÖN. előfizetési Aha : .Ejtesz évre . . 6 írt. — kr. Félévre .... 3 „ — „ Évnegyedre . 1 frt 50 kr.---------— $££ —--------­SZÉPIRODALMI HETILAP. FEL13LŐS SZEIUtESZTŐ : EL I> A.. P P M IKLÓ S. ***------------ÎS I SZERKESZTŐSÉGI IRODA : | I LYCEUMI NYOMDA.---—■ Nem használható kézira­tok nem küldetnek vissza. !------------«$£-----------­LEVÉL EGT KÖLTÖHEZ. HEGEDŰS ISTVAN-tól. lant kezedben mért sir úgy szünetlen, Hogy fölszakitja a szív mély sebét ? Mi tépő, fájó gond emészt szí- & vedben, jj0gy hangja oly borongó, bús, setét ? Miként a holdas éjen őszi tájon Végig fuvalva sir, zokog a szél: Elsírja búját a hervadt virágon, ^ S hogy a természet haldoklik, áléi... A sírból rémes árny kel és kísért föl, A szívből kínos álom, sejtelem, S mind azt susogja: a lét mély sebéből Gyógyíthatatlan, szenved végtelen; Jobb halni már, hajolni néma sírba, A köny patakja ottan elapad, És reszket a szív fájó könyet sírva... Mig lantod húrja pattan, szétszakad !... Mint csókolá lovagját a halálra A forrás mellett szép Meluzina, ügy vonz, ölel egy eszmény hűvös árnya, Szívednek, hogy meg kell szakadnia! És lantod sir a fájó kéjbe’ halván, Meghalt szerelmed árnyához beszél... Sírjából fölkel az, de arcza halvány, Oly édes-fájó kéjt ad, bár nem él. Miként vadonban zúgó viz esése Rohan alá s a mélybe lezuhan: Eöldúlt szívednek fájó érezése, Vadonba csalja lelked untalan: Bár hiv az élet zajgva zúgó árja, Te al vaj árva bolygod a vadont, És nem figyelsz már hivó szózatára. Magához ábránd bűve, csábja vont. De hidd: az élet sivitó zajában Oszhang beszél, mint rejtett szent titok; Hol annyi önzés, szennyes kapzsiság van. Szívekre eszmény ott is hatni fog. Ki érzi ezt és dalra kelve ajka Kimondni is varázs-igét talál: Dalán még elmereng a lét zsivajjá, A mig zeng, álmodozni is megáll!.... Csak értse meg a szenvedélyt, a vágyat, Mely annyi keblet izgat, fölzavar; Mi ember- és mi nemzet-éltet áthat; Mi gyújt, mi aggaszt, gondol és akar; Mi lángra lobban annyi érző szívben És gyújtva csap egy nép szivébe át, Csak sejtse, mint hat ez erőben Isten: A létbe lát varázslatos csodát. A nép ha búsul, vagy örül ujongva, Vagy elragadja lázas szenvedély: Titkos erő mindig előbbre vonja, Eszményi vágy az, mely szívében él. Ezrek fohásza egybeforrva zendül, Ezrek sóhaja sir, zokog együtt; Mit annyi őriz szent örökkép szentül, Ha kedv, ha bánat érzik mindenütt. JV — ELBESZÉLÉS. — Irta : TOI XAI LAJOS. I. A szívet valami megkopoglafja. S ha zeng a lanton: buzdul lelkesedve Egy nemzet és sir vagy ujong dalán, Hisz abban él örökre búja, kedve, S a nemzet lelke szólalt meg talán... S a lélek az, mely örök, halhatatlan, A sírból fölszáll s újra lelkesít; A századok hozzánk beszélnek abban: Emlék a múltból és jövőbe hit! Föltámad az, ki eltemetve régen,, S még szebbé válik, hisz eszmény csupán, Mi kéj, mi kín van egyesek szivében, Megdicsőűl a múlt e szózatán... És sir és szól a vágy. a kéj. a bánat: Együtt érezni oh mily emberi! A szív, a lélek bútól tépve fájhat: Együttérzésben írj át megleli. Oh hidd, barátom, hogy a nép az Ember, Baja, keserve szentebb, igazabb, Mint az, miről szól búval, gyötrelemmel, Ha lantod édes-fájó hangot ad. Nem zűr hang, durva lárma csak az Élet, Van lelke annak, erezzed csak át; Sötét homálya oszlik, szerteszéled, Keresd csak föl te fényét, sugarát! Költő, szivedbe’ hát ragyogjon, égjen, Mindaz, mi ember-szívben fény, derű: Szived borúján, mint szivárvány égen Ragyogva áttör s bűvös fény derül. S ha szól dalod: bár sir, zokog epedve, Mindenki önfeledten csüng azon, Nem sir homálya kisért énekedbe’, Nem álom, de valódi fájdalom! Ne bolygj vadonba, visszahív az élet, Kéjét, keservét zöngje szop dalod; Isten hívott el ily szent czélra téged, Ha nem teszed, magad megtagadod. Dalodnak árja, mint a puszta-folyam, Búd sivatagján oh ne vesszen el: Mint üdítő forrás, legyen az olyan, Melynél a vándor lágy enyh-kelyre lel. Erős kezedben zendíiljön riadva, S egy néphez szó'jon lantodon a húr, Habár szíved a dalra meg zakadna, Boldog leszesz te mondbatatlanul .. Hogy százezrek bújának hangot adtál, Lantod szaván hogy egy nép földeiül: Nincs szebb, magasztosabb e gondolatnál, És élni fog neved végetlenül! égis csak könnyű dolga van a sze- & gény embernek az élet minden vi­szontagságai között. Éhség, szomjú­ság csak annyira bántják, mint a ma­darat; á kopott ruha nagyon nem búsitja el; a hajléktalanság nem gyötri szívét igen keményen; a mellőztetés, mél­tatlan támadás vérét nem feketíti meg; a meg­aláztatást — ha éri — pedig sokszor éri — majdnem olyan nyugodtan fogadja, mint egy jóravaló gyermek az atyai korbácsot. Ha sir: akkor sir, épen mit sem törődve azzal, hogy ez nagy gyöngeség jele; ha panaszkodik: akkor a legelső útjába vetődött idegennek elmond min­dent, szabadost és nem szabadost, titkot és nem titkot, nyomort, bánatot, vétket, bűnt, mindent a mi csak szívét nyomja. Egy cseppet sem vigyázza azt, hogy az irigyek nem neve­tik-e ki; panaszaiért az atyafiak nem fordul­nak-e el tőle; szerencsétlen sorsáért a régi barátok nem itélik-e el, de sőt nem vetik-e meg derekasan. A köd, a füst, a felhő, a zápor, a szél, a fagy — épen oly közönséges dolgok előtte, mint az életnek csípősnél csípősebb nyomora. Nagy és megmérhetetlen dolog ám ez a szegény emberre nézve; kibeszélhetetlen sze­rencse, de többet mondok, mert mondhatok is: leírhatatlan áldás. Mindez egészen máskép van a gazdagoknál. Mikor a gazdag irigyelt Peéli Simon, az, ki a pozsári országút mentén oda bent a nagy, szép erdős hegyek alatt lakik, abban a pompás tizkémé- nyti sárga kastélyban —• mikor ez a szerencsés, gőgös, kevély földesúr megtudta, hogy gyönyö­rűséges szép felesége a gyermekágyban, az első gyermekkel együtt — a hires hat doktor minden mediczinája mellett is — meghalt: felorditott és sirt--------nem, mert sem nem ordított, sem nem könyezett, mivelhogy sok úr és dáma volt a szobában — hanem oda állott az ablak elé, száját, azt a haragos, kegyetlen száját össze- szoritotta, kezeit hátratette a hátán, az egyik lábával — mintha kellemetes dolgokról gondol­koznék — sebes ütemben dobogott, és úgy tett, egészen a csalódásig úgy ttett, mintha semmit sem nézne mást, mint azt a vörös cseh kertész-legényt, ki a nagy tulipánfa tövében, a reggeli munka után falatozva, kedveseket hús valami úri szabású lopott üvegből. Pedig oda bent, a széles kövér mellben, micsoda irtóztató munkát vitt véghez a paran­csoláshoz és minden kívánság beteljesültéhez szokott szív. Meg lehetett azt látni a következő öt esztendő alatt. Peéli Simon a nagyszerű temetés után azonnal el csapott úri udvarából minden olyan szolgát, a kinek tizenhat évesnél kisebb gyér-

Next

/
Thumbnails
Contents