Hölgyfutár, 1876 (1. évfolyam, 1-14. szám)

1876-09-28 / 1. szám

1876. Első évfolyam. 1-ső szám. 3 Csütörtök, szeptember 28. HÖLGYFUTÁR ME­G­IEXEKIK MINDEN CSÜTÖRTÖKÖN. előfizetési Aha . .Ejtesz évre . . 6 frt. — kr. Félévre .... 3 „ — „ Évnegyedre . 1 frt 50 kr. ---------— $££ —--------­FEL­­LŐS SZEIV­ESZTŐ : EL IS­A.. P P M­IKLÓ­S. ***------------ÎS I SZERKESZTŐSÉGI IRODA : | I LYCEUMI NYOMDA. ---—■ Nem használható kézira­tok nem küldetnek vissza. !------------«$£-----------­ SZÉPIRODALMI HETILAP. LEVÉL EGY KÖLTÖHEZ. HEGEDŰS ISTVÁN-tól. lant kezedben mért sir úgy szünetlen, Hogy fölszakitja a szív mély sebét ? Mi tépő, fájó gond emészt szí­ &­vedben, És egy hangja oly borongó, bús, sötét ? Miként a holdas éjen őszi tájon Végig fuvalva sir, zokog a szél: Elsírja búját a hervadt virágon,­­ S hogy a természet haldoklik, átél... A sírból rémes árny kel és kísért föl, A szívből kínos álom, sejtelem, S mind azt susogja: a lét mély sebéből Gyógyíthatatlan, szenved végtelen; Jobb halni már, hajolni néma sírba, A köny patakja ottan elapad, És reszket a szív fájó könyet sírva... Mig lantod húrja pattan, szétszakad !... Mint csókolá lovagját a halálra A forrás mellett szép Meluzina, úgy vonz, ölel egy eszmény hűvös árnya, Szívednek, hogy meg kell szakadnia! És lantod sir a fájó kéjbe’ halván, Meghalt szerelmed árnyához beszél... Sírjából fölkel az, de arcza halvány, Oly édes­ fájó kéjt ad, bár nem él. Miként vadonban zúgó viz esése Rohan alá s a mélybe lezuhan: Eöldúlt szívednek fájó érezése, Vadonba csalja lelked untalan: Bár hiv az élet zajgva zúgó árja, Te al vaj árva bolygod a vadont, És nem figyelsz már hivó szózatára. Magához ábránd bűve, csábja vont. De hidd: az élet sivitó zajában Oszhang beszél, mint rejtett szent titok; Hol annyi önzés, szennyes kapzsiság van. Szívekre eszmény ott is hatni fog. Ki érzi ezt és dalra kelve ajka Kimondni is varázs­igét talál: Talán még elmereng a lét zsivajja, A­mig zeng, álmodozni is megáll!.... Csak értse meg a szenvedélyt, a vágyat, Mely annyi keblet izgat, fölzavar; Mi ember­ és mi nemzet­ék­et áthat; Mi gyújt, mi aggaszt, gondol és akar; Mi lángra lobban annyi érző szívben És gyújtva csap egy nép szivébe át, Csak sejtse, mint hat ez erőben Isten: A létbe lát varázslatos csodát. A nép ha búsul, vagy örül ujongva, Vagy elragadja lázas szenvedély: Titkos erő mindig előbbre vonja, Eszményi vágy az, mely szívében él. Ezrek fohásza egybeforrva zendül, Ezrek sóhaja sir, zokog együtt; Mit annyi őriz szent örökkép szentül, Ha kedv, ha bánat érzik mindenütt. S ha zeng a lanton, buzdul lelkesedve Egy nemzet és sir vagy ujong dalán, Hisz abban él örökre búja, kedve, S a nemzet lelke szólalt meg talán... S a lélek az, mely örök, halhatatlan, A sírból fölszáll s újra lelkesít; A századok hozzánk beszélnek abban: Emlék a múltból és jövőbe hit! Föltámad az, ki eltemetve régen,, S még szebbé válik, hisz eszmény csupán, Mi kéj, mi kín van egyesek szivében, Megdicsőűl a múlt e szózatán... És sir és szól a vágy, a kéj, a bánat: Együtt érezni oh mily embert! A szív, a lélek bútól tépve fájhat, Együttérzésben írj át megleli. Oh hidd, barátom, hogy a nép az Ember, Baja, keserve szentebb, igazabb, Mint az, miről szól búval, gyötrelemmel, Ha lantod édes-fájó hangot ad. Nem zűr hang, durva lárma csak az Élet, Van lelke annak, érezzed csak át, Sötét homálya oszlik, szerteszéled, Keresd csak föl te fényét, sugarát! Költő, szivedbe’ hát ragyogjon, égjen, Mindaz, mi ember-szívben fény, derű, Szived borúján, mint szivárvány égen Ragyogva áttör s bűvös fény derül. S ha szól dalod, bár sir, zokog epedve, Mindenki önfeledten csüng azon, Nem sir homálya kisért énekedbe’, Nem álom, de valódi fájdalom! Ne bolygj vadonba, visszahív az élet, Kéjét, keservét zöngje szép dalod; Isten hívott el ily szent czélra téged, Ha nem teszed, magad megtagadod. Dalodnak árja, mint a puszta­ folyam, Bad sivatagján oh ne vesszen el: Mint üdítő forrás, legyen az olyan, Melynél a vándor lágy enyh­ helyre lel. Erős kezedben zendí­ljen riadva, S egy néphez szó­jon lantodon a húr, Habár szíved a dalra meg zakadna, Boldog leszesz te mondhatatlanul .. Hogy százezrek bújának hangot adtál, Lantod szaván hogy egy nép földerül: Nincs szebb, magasztosabb e gondolatnál, És élni fog neved végetlenül! — ELBESZÉLÉS. — Irta : TOL­NAI LAJOS. 1. A szívet valami megkopogtatja.­égis csak könnyű dolga van a sze­­­­gény embernek az élet minden vi­szontagságai között. Éhség, szomjú­ság csak annyira bántják, mint a ma­darat; a kopott ruha nagyon nem búsítja el; a hajléktalanság nem gyötri szívét igen keményen; a mellőztetés, mél­tatlan támadás vérét nem feketíti meg; a meg­aláztatást — ha éri — pedig sokszor éri — majdnem olyan nyugodtan fogadja, mint egy jóravaló gyermek az atyai korbácsot. Ha sir, akkor sir, épen mit sem törődve azzal, hogy ez nagy gyöngeség jele; ha panaszkodik, akkor a legelső útjába vetődött idegennek elmond min­dent, szabadost és nem szabadost, titkot és nem titkot, nyomort, bánatot, vétket, bűnt, mindent a­mi csak szívét nyomja. Egy cseppet sem vigyázza azt, hogy az irigyek nem neve­tik-e ki; panaszaiért az atyafiak nem fordul­nak-e el tőle; szerencsétlen sorsáért a régi barátok nem ítélik-e el, de sőt nem vetik-e meg derekasan. A köd, a füst, a felhő, a zápor, a szél, a fagy­k­épen oly közönséges dolgok előtte, mint az életnek csípősnél csípősebb nyomora. Nagy és megmérhetetlen dolog ám ez a szegény emberre nézve; kibeszélhetetlen sze­rencse, de többet mondok, mert mondhatok is: leírhatatlan áldás. Mindez egészen máskép van a gazdagoknál. Mikor a gazdag irigyelt Peéli Simon, az, ki a pozsári országút mentén oda­bent a nagy, szép erdős hegyek alatt lakik, abban a pompás tizkémé­­nyű­ sárga kastélyban —a­mikor ez a szerencsés, gőgös, kevély földesúr megtudta, hogy gyönyö­rűséges szép felesége a gyermekágyban, az első gyermekkel együtt — a híres hat doktor minden mediczinája mellett is — meghalt, felorditott és sirt--------nem, mert sem nem ordított, sem nem kényezett, mivelhogy sok úr és dáma volt a szobában — hanem oda állott az ablak elé, száját, azt a haragos, kegyetlen száját össze­­szorította, kezeit hátratette a hátán, az egyik lábával — mintha kellemetes dolgokról gondol­koznék — sebes ütemben dobogott, és úgy tett, egészen a csalódásig úgy t­ett, mintha semmit sem nézne mást, mint azt a vörös cseh kertész-legényt, ki a nagy tulipánfa tövében, a reggeli munka után falatozva, kedveseket hús valami úri szabású lopott üvegből. Pedig oda­bent, a széles kövér mellben, micsoda irtóztató munkát vitt véghez a paran­csoláshoz és minden kívánság beteljesültéhez szokott szív. Meg lehetett azt látni a következő öt esztendő alatt. Peéli Simon a nagyszerű temetés után azonnal el­csapott úri udvarából minden olyan szolgát, a­kinek tizenhat évesnél kisebb gyér- JV

Next