Hölgyfutár, 1876 (1. évfolyam, 1-14. szám)
1876-09-28 / 1. szám
, elkergetett minden olyan aszszonyt, az, hogy áldott állapotban van. Kemén volt tiltva, hogy semmiféle gyermeki kastély udvarába be ne tegye; e temég a legjobb és legközelebbi atyais zárva tartották a kapukat, débános úr, mint igazi kegyes és részta alattvaló, kiadta a kántornak páran, hogy a gyermekek a templomban se énekeljenek, mivel a gyermekhang a nagyságos úrnak kimondhatlan tájékozna. Fogatók rendesen gyermek nélkül jöttek, nagy bánat s a rettentő tilalom oly sok hozott azonban a fényes kastélyba, stől a jobb rokonok igen féltek, tudniszegény jó Simon megőrülésétől — ízó nem következhetett be, éli Simon durvább és kevélyebb lett vtelenebb — más egyéb bajt szerencsérült. igény ember, egy közönséges származású aki nagyon, nagyon szerette a felesérítt, buffogott, ordítozott, vagy átkozónak megcsókolta volna a kedves szép hideg kezeit, fényes kéklő homlokát; s volna hajadonfőn a sirig; ott az egész szönség szeme láttára a pap beszéde s , hosszan el-elnyujtott éneke alatt kina magát, még egyszer, keservesen, a ülyéből; azután engedte volna, hogy kétti rokon, vagy hű barát karon fogja s férje, egészen a halotti-toros asztalig;öndesitette volna étvágyát, csöndesen,rül; másnap, harmadnap, de még egy , mikor egyedül van s nem látják — felett volna, hogy : oh, lelkem társam! majd az, a mint a fájdalmak kötelékei ereszés szakadoztak — látott volna serényen után; s később egy vagy két év múlva, volna az üres lakásba egy szelid,szeasszonyt, valami elmaradott megbecsülőt. S a világ? az mindezeket egészen renáknak fogta volna látni, véli Simon úr, mint igazi műveit, gazikelő családból való ember — határavisszaparancsolt minden gyermekes érzést, megtiltott sírást, jajgatást, a mint ez bizonyosan egy nagy úrhoz illik; s hogy mind a mellett kimutassa, mely szerint szívében a legnemesebb érzés uralkodik, s hogy tökéletesen méltó azon terjedelmes nagy földbirtokhoz, mely reá az eléggé meg nem siratható drága feleség után maradt — egy darabig merős-merőben elzárta magát a világtól, a látogatásokat elfogadta ugyan, de közülük egy évig egyetlen egyet sem viszonozott. A résztvevő nép, messze be a környéken — suttogta, beszélte: a nagy úr meg van, tébolyodva; az úri rend pedig e szép, férfias magatartásáért igen-igen becsülte. Sok szép úri kisasszony és ifjú özvegy úrnő a nemes Peéli Simont úgy állította maga elé, mint a legtökéletesebb férj-ideált. A vendégek, kik között volt néhány állandó is, mint Singg Alfréd, porosz nyugalmazott őrnagy, született báró Peéli Emelina nőjével; a vén Kakasdy Pál, két nagy vadászó léha fiával; egy öreges prépost, a boldogult Peéli Simonna bárónő családjából, folyvást ápolva a nagy úr örökös özvegységi fogadását, s az öreg halászgató Hubermann zongoramester, ki a bárónőnek gyermekkora óta zongoramestere volt, s ki úrnőjét e szép erdős kastélyba is elkísérte — lelkükből azon törekedtek, hogy e gyászoló állapot, mely alatt az özvegy úr kezdett igen erősen hízni — tartson, ha csak lehet, minél tovább. Kitűnő ételek és italok mellett még a legsóvárabb örökséghajhász is képes néhány évig türelmesen várni. A vigasztaló vendégkoszoru épen egy nagy sikerrel rendezett fürjvadászatból tért haza és öltözködött ebédhez, midőn az öreg Hubermann nagy alázatosan valami gyűrődött fekete-pecsétes levelet nyújtott át Peéli Simon úrnak. — Aionnan ez a levél, öreg? — szólt komoran a magas, izmos termetű, élénk, piros, szép arcza, apró, sötét szemű, igen fehér kezű s feltűnő csinosan, öltözött nagy úr. — A legény Szent Miklósról hozta. Peéli Simon piros, kövér arcza egy perezre elhaloványodott. A GYERMEKKOR DRÁMÁI. A JEGYESEK. E JIORDEZ BESZÉLYE. — I. — 2 — ( TARCZA. Mit grof lile Imréről TISZA LÁSZLÓ. ischl, 1876. szept. 19. A távirat meghozta ide is a rég rettegett egy gróf Teleki Domokost, Mikó Imre gróf hiba követte. E fájdalom átrezgi Szent István birodal- 3 engedtessék meg nekem is, kit a távolség csak attól is megfoszt, hogy a koporsót teljesíthetném a nagy halott iránti utolsó letet, pár egyszerű szóval részt vennem fájdalmában. Nem czélom életírást készíteni. Mikó Imnézve ezt a szerepet maga a történet művette át, s míg áll Buda, és magyar még, fogják ki volt ő mint áldozatkész hazafi, íven át hű, fáradhatlan tisztviselő, mint s szívű emberbarát, tudni fogják mit tett, mint s, a nemzeti tudományos mivelődés fejlesze, mint buzgó keresztyén, egyházáért, mint fán művelt lelkű egyén a művészeteknek okban, való fölvirágoztatása érdekében. Nevét ,tik, nemcsak a legkíméletesebb modorban tett anyagi segélyét élvezett egyesek, de szellemi és anyagi nemzeti intézetek is,elmek tagja, részben alapitója, nagy részben, vezére volt; nemcsak Istentől nyert anyagi onából, de szép lelke gazdagságából, életéből is áldozva eredmény teljes működhetőelőmozditására. Nekem, ki ez intézetek némelyikében veete alatt működtem, kit nem egyszer tisz— Hubermann — intett az özvegy úr a zongoramesternek — mondja a bárónénak: az asztalnál ne várjanak reám. (Folyt, követ.) telt meg ezek érdekében fölemelő bizalmával, nem lehet czélom szorult szívvel dicséreket zengeni tettei felett, dicsérik azok önmagukat; de a hízelgés sem hozzá, sem hozzám nem is illenék, s nagyon zavarná ez általános gyász komor öszhangját is, ha a lemenő napot, bár eltűnte után is, üres szóhalmaz gyarló világával merészkednék valaki pótolni akarni. A nap ily tűzjátéki helyettesítője, mely legfeljebb az illető arczát világítaná meg, nem szorul, még sírjából visszanézve is erősben megvilágítja az ennél a haza szent földét, kis bérczeit. Hát még a nagy szellem kiolthatlan örök lángja, mely generatiók útját megvilágítani rendeltetett. Nem czélom ez, de nem hiszem, hogy e fájó hírre agyamat reá vonatkozólag megtámadott némely eszme, szivemet, lelkemet elfogó érzés közlése méltatlan legyen a porhüvelyére nézve már, sok szenvedés után, imádott hazája földében nyugvó , nagy emberhez. A jó hazafinak két fajtája van. Egyik betölti helyét a jelenben mig él, becsületesen, mint ember, mint polgár és honfi, s boldognak nevezhető s erősen állhat a világ-egyetemben az ország, mely ily egyénekben bővölködve, biztosan tudhatja, hogy minden ember teljesíti kötelességét. Az ily emberek a hivatottak, de gróf Mikó Imre nemcsak ily hivatott volt, ő a kiváló tehetséggel biró választottakhoz tartozott, milyenek a legboldogabb hazában is ritkán állanak, mint tengerparton a világító tornyok, fényt vetve a nemzeti élet zavaros hulláiára, s a partra juthatás reményével, a küzdelemben való kitartásra buzdítva az ezen hullámok viharaiban már-már hajótörést szenvedetteket. Nemesen, szeretetteljesen folytatott családi élete kevés örömeit sok ürömpohár kiürítésével Aldrin orvos negyvenkétéves volt; derék neje „harminczöt tavaszt“ vallott be. Déli Normandia egy kis városában laktak saját csinos házacskájukban, s közszeretetben állottak. Teljes boldogságban éltek volna — legalább ők azt hitték —, ha tizennégy évi házasságuk után is nem kellett volna még mindig várakozniok az örökös után. Vártak, vártak, de már ... csüggedtek ! Vidéki orvosnak mindig van gyógyszerész barátja, mi sem megmagyarázható!)!:), természetesebb. A Morin meghittjét Leblondnak hitták; ennek neje az orvos nejének ifjúkori barátnője s távoli rokona volt, s ez még több okot adott a két család szoros összeköttetésére. Minden vasárnap jó ebéd egyesíté őket hol a gyógyszertár mellékhelyiségében, hol az ízletes szobában, melyet az orvos „elfogadóteremül“ s ebédlőül is használt. A Leblond-családnak is megvolt titkos kis szomorúsága. Házasságuk második évében született egy leányuk, de ők fiút óhajtottak, ki majd az atya üzletét vezethette volna... és e fiút vágyaiknak mindig megtagadta az ég! Mikor úgy vasárnaponkint, a vecsernye után kimentek a nagy útra sétálni, míg a két férj holmi uralgó járvány, vagy a városi közgyűlésen fölmerült nehezebb kérdések fölött elmélkedett, a két nő ezerszer is elismételte egymásnak kölcsönös bánatát. Egy ily séta alkalmával — május havában — egy számos tagból álló ismerős családdal találkoztak, mely megállt, hogy a két nő hogyléte felől tudakozódjék. Morin asszony ölébe vettti a legifjabb ilmt, egy kövér, üde, göndörhajú fiúcskát, s csattanó csókokkal halmozta el. — Nézd csak, mily szép ! — mondá barátnőjének. De ez csak egy hideg igennel felett kelle megvásárolnia, szíve szeretteit, első mátkáját, nejét, két kedves gyermekét, neve örökösét nagyreményű fiát is a kora sírba tette le nemes szíve — a gondviselés ellen meddő zúgolódás helyett, azon szerelmet is, melylyel az elhaltaknak áldozott volt, hazája s az összes nemzetre árasztotta ki, hatott, áldozott, tettre buzdított, a társadalmi működést életre hozta Erdélyben, a jövő iránti remény újraélesztésbre meszszeható alapítványokat tett, midőn a politikai eget borító nehéz felhők szülte kényuralmi nyomasztó légben, a közérdekről, közügyről már csak gondolkodni is meddőnek tartotta az elcsüggedt nemzet legnagyobb része. Szóval tett annyit egymaga, mintha azoknak a jövőben való honfiúi kötelességét is le akarta volna róni, kiket — kedvesei közül — ennek teljesíthetésében a kora halál meggátolt; talán azt czélozta, hogy neve dicsőitésekor a nemzet elhunyt kedveseiről is szeretettel emlékezzék meg. Ő, mint egész lényében a választottakhoz tartozó, nemcsak saját helyét tölthette be a jelenben érdemesen, de tetteivel buzdított másokat,s lelkének hevével a haza, az anyagi, szellemi — tudományos — egyházi — fejlődés iránt fölmelegítette az elhűlteket, közönbösöket, a politikai élet szünetelésekor a társulati térre vezette a honpolgárok tevékenységét, tudva, hogy a tetterőt, kedvet, csak egy mentheti meg a végpusztulástól : a munka, a küzdés azon téren, mely épen nyitva áll. Ő megosztó honszerelme sugarait, szíve melegét mindnyájunkkal. A megosztott szív elhűlt, a szétsugárzó világ kialudt! Vajha méltó hagyományosai lennénk önzetlen, tevékeny, áldozatkész hazafiságának, mely őt a választott, a jövőnek is élő hazafiak oly méltó képviselőjét, ékité ! Ő, hona javáért való fohász mellett azon boldogító öntudattal szállhatott sírjába, hogy köte