Hölgyfutár, 1878 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1878-01-03 / 1. szám

1878. Harmadik évfolyam. 1-ső szám. Csütörtök, január 3. HÖLGYFUTÁR K iiE-T.JEl.EMIk MINDEN CSÜTÖRTÖKÖN. SLÖrOZETÍSI ÁEA : Seé»a évre . . 6 frt — kr. V*l évre .... 3 „ - „ jQ-ruegyriiff . , IVt SO kr.------------------------------m———— SZÉPIRODALMI HETILAP. FELELŐS SZERZKSZTÖ : K. PAPP MIKLÓS. SZERKESZTŐSÉGI IRODA : LYCEUMI NYOMDA ' SS ■i Nem használható kézira­tok nem küldetnek vissza. !-----------Wi-------------í MADÉFALVA SZOMORÚ NÓTÁJA. 1 (Töredék ) Poéták halljátok: Hogy meg nem írjátok Fölesík nagy romlását, Madéfalva kárát?! Égen mennyi csillag Ha mind diák véna; Földön mennyi fűszál Ha mind penna vóna: Tenger sürü habja Ha mind tenta vón&: j Tgy sem Írhatnák meg Fölosik nagy romlását Madéfalva kárát! . . . Jaj! itt a vizek is Mind vérrel áradnak. Itt a patakok is Ember-fejet hajinak. Ki apját siratja; Ki anyját siratja; Ki szép hites társát Oly szívből óhajtja! . . Az Oltnak árjai Sírnak vérhabjaí, 1 Mert gátot vetettek Folyásán holt testek! . . . Közli: Szabó Sámuel. A REGENS UDVARA. — Arsene Houssaye után Tussay G. — Az orleansi herczeg főként művésznek született. Irt, hegedült, operákat szerkesztett, festett freskókat, s rajzolta Daphnis és Cloé szerelmeit. Ismert mindent — istenen kiviil: nagyon sokat látogatta az ördögöt. A katk. vallásból csak a remekműveket szerette, mik­re az a szobrászokat, költőket, és zenésze­ket lelkesítette. „Mit tart ön Magdolnáról? ■— kérdé tőle egyszer Dubois bibornok. — Melyikről ? kérdé az orleansi herczeg. Cor­regio, Guide vagy Le Brun Magdolnájáról? A mi urunkéról, felelt a bibornok. A fe­jedelmek mindig a történelem részén vannak. A történelem ! mond az orleansi herczeg, ki mindenben kétkedett. Hány igazság van abban, mik csak a hazugság tengerének hab­jain hányódnak! Már az encyclopédia előtt ajánlt egy encyclopédiát: „Egy szép könyv vár elkészítésre, az Egyetemes könyv: csak 32 lapja lesz, de az egész emberi tu- tudomány meg lesz benne található. Az orleansi herczeg, kinek mesterei: Largi Iliére és főleg Santerre valának, ezek modorában feste mythologi&i képeket*); lát­ható volt tőle a forradalom előtt Muette-ben a négy évszak, egy Ariane és D i á n a Meudonban. Sajnálható, hogy csak hallomás­ból beszélhetünk e fejedelmi festésekről. Daphnis és Cloé képei mindig tudomá­nyosságáról, és leleményességéről tesznek ta­núságot. Rosalba, a „rózsák e csodája“, miként a velenczeiek mondják, tanitotta a Regenst a pásztelfestészetre. E nő Pellegrinivel, az ő sógorával ment Párisba, ki a banképület pa­dozatát festé freskókkal, midőn Law Velen - ezébe vonult. Elbeszélte napról-napra a Pá­risba érkeztekor talált ünnepélyeket. Crozat felajánlta neki Richelieu utczában volt palo­táját, hová az egész udvar eljárt hozzá. »Já­rok a versaillesi ünnepélyekre, s hivatalos vagyok a királyi palotába; Parabére asszony magával visz az operába, s fölajánlja páho­lyát. A Regens föl-fölkeres váratlanul; teg­nap egy félóránál tovább elnézett pásztelké- pemnél, aztán kezébe vette rajzónomat. Ez ember mindent tud: azt hinné az ember, hogy tündér-fejedelem. Hanem Páris nem fe­ledteti velem Velenczét.“ A festők közt, kik a Regens udvará­ban szerencsére vergődtek, felemlítendő Kling- stet, ki Rigában született; egyidejűleg kato­na és festő volt; bizonyosan a- hareztéren kedvelte meg a féktelen tárgyakat. Nem volt elég ideje és türelme ahoz, hogy bevégzett festővé legyen ; de nagyon kitűnt a minia­tűrökben, hol sok életet és jellemet öntött alakjaiba. Leggyakrabban chinai tintával fes­té alakjait. Illustrálta Grecourt abbé meséit, méltó költő egy ily festőhez; de leghíresebb müve Árét in problémái vala. Többe esi- nálta kétezer példánynál. Minden divat férfiú­nak meg volt egy példányban dohánytárczá- ján; legtöbben csak azért tartanak ily tár- czákat, hogy legyen egy Klingstet-képük. E képek kettős födél közé voltak rejtve. A ré- gensség egy történésze mondja, hogy nem *) „A festésiéire adta magát, miután a ché- mia iránt való vágya elmúlt, vagy elhidrgült azok folytán, mik erről oly kíméletlenül közzé tétettek. Csaknem egész délutánokat festett Marlybau, vagy Versaillesban. Nagyon értett a képekhez; szerette, gyűjtötte azokat, s oly gyűjteményt állított össze, mely számban és tökélyben mit sem engedett a ko­rona gyűjteményének. Mulatta magát továbbá vegyek előállításával, mik miatt gyakran elhagyám őt, — és a legerősebb illatszerek készítésével, miket egéBZ életében szeretett, de miktől elvontam, mert a ki­rály nagyon félt tőlük“. SaiDt Simon. egyszer kapták rajta az udvar hölgyeit e kettős titok kiderítésén. Dubois bibornok vi­dám perczeiben különös kitüntetés gyanánt ajándékozott ily dobozokat. Pénzzel segélye­ié a festőt, s a dobozok Rafaelének nevezte el. Az idő elnyütte ez ecset apró remekeit; egy Klingstet miniatur ritkasággá lett, mint a Watteau-féle vászon. A régens is miniatur képeket festett Kligstet iskolájában; kedvencz tárgya mindig Daphnis és Cloé lakodalma yolt. Épen oly zenész, mint festő volt, A pa- latinusnő itt is kitűnő kézzel festi fiát: „Fiam jól érti a zenét; két-három ope­rát szerzett, mik mind igen szépek. Testőr­századosa: La Fare irta a szövegeket. Fiam nem tartá meg nekem adott sza­vát; álarezos bálba ment . . . Midőn semmi dolga sem volt, földiszitett orleans-asszony I részére egy kis kabinetet Daphnis és C1 o é pásztorregényből vett képekkel. Rézre met- I szé azokat“. Azt hiszem, hogy meglehetne találni a regens operáit, többek közt „A tivornyázók által széttépett Orpheust“, melyet a királyi palotában adtak elő. La Fare marquis volt a költő. Az orleansi herczeg, ki borzadt az ud- varonezok dicséreteitől, a leghiresebb birá- kat hivta meg az előadásra. „Vigyázz, mon- dá La Fare marquisnak, mert ha zeném megbi- rálására Camprát szólitám föl, verseid meg­ítélését Fontenelle-re bíztam“. Az előadás valóságos elragadtatást keltett, ha Berry herczegnő egy levelének hinni lehet. Az orleansi herczeg, ki kezdetben a színfalak megett maradt, később a közönség közé ment. Az elragadtatás oly nagy volt, hogy minden nő meg akarta ölelni, minden férfi Apolló­hoz, vagy Orphéushoz hasonlította. Jól van, mond a herczeg;de Campra még mit se szólt“. Előhívták Camprát. „Felség, mondá ez, előbb szétnézve, ha vájjon La Fare nincs-e ott, a zene elragadó, de a szöveg nem jó.“ Az or­leansi herczeg elnevette magát. „Hol van La Fare marquis?“ kérdé maga körül. Erre meg­jelent a költő is. „Nos, nem hallottad? Cam- prn zenémet jónak, —• verseidet roszaknak tartja. De nyugodj meg; mert ha veled ta­lálkozik, mindjárt megfordítja az érmet: azt fogja mondani, hogy verseid jók, zeném rósz. Tanulság az: hogy az egész mit sem ér“. Az orleansi herczeg a szép és nagysze­rű érzelmeivel született. Mint katona, a leg­vitézebb volt az ütközetekben Steinkerque és Nervinde mellett; mint politikus, terem­tette Lau-t, fölállitá a gondolatszabadságot, í ___

Next

/
Thumbnails
Contents