Hölgyfutár, 1878 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1878-01-03 / 1. szám
1878. Harmadik évfolyam. 1-ső szám. Csütörtök, január 3. HÖLGYFUTÁR KET.JEl.EMIK MINDEN CSÜTÖRTÖKÖN. SLÖJOZETISZ ÁEA : Seéra évre . . 6 frt — kr. V*l évre .... 3 „ - „ jQ-ruegykiff . , IVt SO kr. ------------------------------m———— K SZÉPIRODALMI HETILAP. FELELŐS SZERKESZTŐ : K. PAPP MIKLÓS. SZERKESZTŐSÉGI IRODA : LYCEUMI NYOMDA ■i Nem használható kéziratok nem küldetnek vissza. !-----------Wi-------------J ' SS MADÉFALVA SZOMORÚ NÓTÁJA. 1 (Töredék ) Poéták halljátok: Hogy meg nem írjátok Fölcsík nagy romlását, Madéfalva kárát?! Égen mennyi csillag Ha mind diák véna: Földön mennyi fűszál Ha mind penna véna: Tenger sürü habja Ha mind tenta véna:gy sem Írhatnák meg Fölcsik nagy romlását Madéfalva kárát! . . . Jaj! itt a vizek is Mind vérrel áradnak. Itt a patakok is Ember-fejet hajtnak. Ki apját siratja; Ki anyját siratja; Ki szép hites társát Oly szívből óhajtja! . . Az Oltnak árjai Sírnak vérhabjai, Mert gátat vetettek Folyásán holt testek! . . . Közli: Szabó Sámuel. A REGENS UDVARA. — Arsene Houssaye után Tussay G. — Az orleansi herczeg főként művésznek született. Irt, hegedült, operákat szerkesztett, festett freskókat, s rajzolta Daphnis és Cloé szerelmeit. Ismert mindent — istenen kívül: nagyon sokat látogatta az ördögöt. A kath. vallásból csak a remekműveket szerette, mikre az a szobrászokat, költőket, és zenészeket lelkesítette. „Mit tart ön Magdolnáról? ■— kérdé tőle egyszer Dubois bibornok. — Melyikről ? kérdé az orleansi herczeg. Corregio, Guide vagy Le Brun Magdolnájáról? A mi urunkéról, felelt a bibornok. A fejedelmek mindig a történelem részén vannak. A történelem ! mond az orleansi herczeg, ki mindenben kétkedett. Hány igazság van abban, mik csak a hazugság tengerének habjain hányódnak! Már az encyclopédia előtt ajánlt egy encyclopédiát: „Egy szép könyv vár elkészítésre, az Egyetemes könyv csak 32 lapja lesz, de az egész emberi tótudomány meg lesz benne található. Az orleansi herczeg, kinek mesterei: Largi Iliére és főleg Santerre valának, ezek modorában festő mythologiai képeket*); látható volt tőle a forradalom előtt Muette-ben a négy évszak, egy Ariane és Dán a Meudonban. Sajnálható, hogy csak hallomásból beszélhetünk e fejedelmi festésekről. Daphnis és Cloé képei mindig tudományosságáról, és leleményességéről tesznek tanúságot. Rosalba, a „rózsák e csodája“, miként a velenczeiek mondják, tanította a Regenst a pásztelfestészetre. E nő Pellegrinivel, az ő sógorával ment Párisba, ki a banképület padozatát festő freskókkal, midőn Lan Velenezébe vonult. Elbeszélte napról-napra a Párisba érkeztekor talált ünnepélyeket. Crozat felajánlta neki Richelieu utczában volt palotáját, hová az egész udvar eljárt hozzá. »Járok a versaillesi ünnepélyekre, s hivatalos vagyok a királyi palotába. Parabére asszony magával visz az operába, s fölajánlja páholyát. A Regens föl-fölkeres váratlanul; tegnap egy félóránál tovább elnézett pászterképemnél, aztán kezébe vette rajzonomat. Ez ember mindent tud: azt hinné az ember, hogy tündérfejedelem. Hanem Páris nem feledteti velem Velenczét.“ A festők közt, kik a Regens udvarában szerencsére vergődtek, felemlítendő Klingster, ki Rigában született, egyidejűleg katona és festő volt, bizonyosan a harcrtéren kedvelte meg a féktelen tárgyakat. Nem volt elég ideje és türelme ahoz, hogy bevégzett festővé legyen , de nagyon kitűnt a miniatűrökben, hol sok életet és jellemet öntött alakjaiba. Leggyakrabban chinai tintával festé alakjait. Illustrálta Grecourt abbé meséit, méltó költő egy ily festőhez, de leghíresebb műve Arétin problémái vola. Többe csinálta kétezer példánynál. Minden divat férfiúnak meg volt egy példányban dohánytárczáján; legtöbben csak azért tartanak ily tárczákat, hogy legyen egy Klingster-képük. E képek kettős fedél közé voltak rejtve. A régensség egy történésze mondja, hogy nem *) „A festés félre adta magát, miután a chémia iránt való vágya elmúlt, vagy elhidegült azok folytán, mik erről oly kíméletlenül közzé tétettek. Csaknem egész délutánokat festett Marlyban, vagy Versaillesban. Nagyon értett a képekhez; szerette, gyűjtötte azokat, s oly gyűjteményt állított össze, mely számban és tökélyben mit sem engedett a korona gyűjteményének. Mulatta magát továbbá vegyek előállításával, mik miatt gyakran elhagyom őt, — és a legerősebb illatszerek készítésével, miket egész életében szeretett, de miktől elvontam, mert a király nagyon félt tőlük“. Saint Simon, egyszer kapták rajta az udvar hölgyeit e kettős titok kiderítésén. Dubois bibornok vidám perczeiben különös kitüntetés gyanánt ajándékozott ily dobozokat. Pénzzel segélyeié a festőt, s a dobozok Rafaelének nevezte el. Az idő elnyűtte ez ecset apró remekeit; egy Klingstet miniatűr ritkasággá lett, mint a Watteau-féle vászon. A régens is miniatűr képeket festett Kligstet iskolájában; kedvencz tárgya mindig Daphnis és Cloé lakodalma volt. Épen oly zenész, mint festő volt. A palatinusnő itt is kitűnő kézzel festi fiát: „Fiam jól érti a zenét; két-három operát szerzett, mik mind igen szépek. Testőrszázadosa, La Fare írta a szövegeket. Fiam nem tarta meg nekem adott szavát; álarczos bálba ment . . . Midőn semmi dolga sem volt, földiszített orleans-asszonya részére egy kis kabinetet Daphnis és Croé pásztorregényből vett képekkel. Rézre meti szé azokat“. Azt hiszem, hogy meglehetne találni a régens operáit, többek közt „A tivornyázók által széttépett Orpheust“, melyet a királyi palotában adtak elő. La Fare marquis volt a költő. Az orleansi herczeg, ki borzadt az udvaron ezek dicséreteitől, a leghíresebb bírákat hívta meg az előadásra. „Vigyázz, mondá La Fare marquisnak, mert ha zeném megbírálására Camprát szólitam föl, verseid megítélését Fontenelle-re bíztam“. Az előadás valóságos elragadtatást keltett, ha Berry herczegnő egy levelének hinni lehet. Az orleansi herczeg, ki kezdetben a színfalak mögött maradt, később a közönség közé ment. Az elragadtatás oly nagy volt, hogy minden nő meg akarta ölelni, minden férfi Apollóhoz, vagy Orpheushoz hasonlította. Jól van, mond a herczeg,de Campra még mit se szólt“. Előhívták Camprát. „Felség, mondá ez, előbb szétnézve, ha várjon La Fare nincs-e ott, a zene elragadó, de a szöveg nem jó.“ Az orleansi herczeg elnevette magát. „Hol van La Fare marquis?“ kérdé maga körül. Erre megjelent a költő is. „Nos, nem hallottad? Campra zenémet jónak, de verseidet roszaknak tartja. De nyugodj meg, mert ha veled találkozik, mindjárt megfordítja az érmet: azt fogja mondani, hogy verseid jók, zeném rosz. Tanulság az, hogy az egész mit sem ért. Az orleansi herczeg a szép és nagyszerű érzelmeivel született. Mint katona, a legvitézebb volt az ütközetekben Steinkerque és Nervinde mellett; mint politikus, teremtette Lau-t, fölállítá a gondolatszabadságot.