Hölgyfutár, 1878 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1878-01-03 / 1. szám

megbocsátó ellenfeleinek; mint művész, csak a valódi mestereket szerette; mint szerel­mes, istent imádta a legszebb nőkben, mert sok kedvese volt, mint másoknak volt sok szobra. Don Juan mű­vészszé lett. Leginkább hiányzott az orleansi her­­czegnek a magány, a lelkesedés, a múzsa. Egy nőre volt szüksége női között. Áthaladt a rosz szenvedélyek ligetén a nélkül, hogy a százados tölgyek alatt csak egyszer is föl lett volna tartóztatva. Parabére asszony csak olasz fal mögül mutatta meg neki csillagát. II. Parabére asszony, ki csak saját szivét tudta, kinek egész ideálja szépsége vala, ki csak a szerelem erényében hitt: az érzelem jelképe volt a régensség ideje alatt. Szeret­te a régenst, Montbazont, és férjét, mert csak azért élt, hogy szeressen. Az bizonyos, hogy a tudákos asszonyt soha se adta. A pogány őskor kegyencznői tudósok, — sokkal tudósabbak valának, mint szerel­mesek. A nők ajkainak csak a víg tudomány van megengedve, melyről Montaigne beszél. Beszélhetne előttem Aspasia a lélek halha­tatlanságáról, vagy a népek szabadságáról, akár a híres Plátó ékesszólásával: én csak szemeimmel hallgatom. Ha Parabére asszony jelen volna, őt okosabbnak tartanám. Egy nő szellemének első vonása: az arcz; az utolsó: szive. A 18-ik század női mit se tanultak, de szeretni tudtak, s a ré­­gensség kora alatt szépek voltak, mintha az ég és nap által kegyelt termés lett volna, vagyis a nők szépek voltak a régensség, Pompadour, és Mária Antonia korában, mert szépek akartak lenni; egyik részük a modor, másik a kecs által, ezek a szenvedély,­­ azok egyszerűen a szépség által. A művészet, mely Coustaut vezető, nagy szerepet játszott az öltözetben, és testtartásban. Helyreigazí­­ták a természetet, mely nem volt eléggé fényűző és erős, hogy saját egyszerűségében mutassa magát. Valamely század arczával szemben leg­nagyobb ellentétet képez az elmúlt s jövő század arcza. Mily nagy a távolság La Val­­liertől, vagy Montespantól Parabéreig, vagy Pompadourig! A szerelem minden száz év­ben változik jellemében. Mindig a régi sze­relem, de nem a régi álarc­c­al. /A 18-ik század 1715 táján született, in­nen Parabére asszony tündökölt a régens udvaránál. A 18-dik század nem számít 80 évet, a régensnél kezdődik, s tart a forra­dalomig. 1715-ben mindenki csak a paradi­csomban hitt; minden úrnő, herczegnétől az üzérnőig, a jó isten madarainak módjára egy­­egy szerelmi rejteket készített magának sző­nyegekkel , képekkel, tükrökkel, virágokkal diszitve. A padozat, padlózat, sőt még a tük­rök is mind cupidókkal, és virágcsokrokkal voltak boritva. Ez a rózsalánczok százada volt. Az egy valódi szellemes festő, ki ak­kor uralkodott, Watteau Antal volt. Az angyalok, a fehér szárnyak alatt testőröknek kinéző kis Ámorok szárnyai ál­tal elcsábítva, el-eljártak néha a régensség Parabére asszonyának földi paradicsomaiba. De ez idegen angyalkák nemsokára észrevet­ték, hogy e világi paradicsomokban csak az ágyak menyországa létezik. III. A tékozló gyermekek ez udvarában Nocé mindent meg mert mondani, mint Canillac mindent meg mert kisérteni. Egy este, va­csoránál Nocé gyászszertartást kezd Law fö­lött: „Felség, egy új hitelforrást kell fölta­lálnunk. — Ah, kiált fel Canillac szomorún, volt nekünk egy emberünk, de önök elen­gedték ! Soha se találjuk párját. — Szép rendszer! szól közbe Broglie, tönkre tett mindenkit! — Nem tette tönkre azokat, kik­nek semmijök se volt, mond a régens, ki democrata volt a nélkül, hogy tudta volna. — Különben e rendszer az én rendszerem is mindig, folytatá Canillac, mert én is szapo­rítom a papírt, a nélkül hogy kifizetném. A pénzügyérek mind törhetik fejeiket az állam megmentésén, utoljára is az én rendszerem­hez térnek vissza. Papir kormányozza a vi­lágot : annyit ér a királyság, mennyit a pa­pír. Az az okos ember, ki bukását a világ végének napjáig tudja elnapolni“. Canillac, kinek egy élő krajcára nem volt, azzal fenyeget­te a világot, hogy aláírási kölcsönt nyit, mi­dőn d’ Avenne asszony szeme elé tartja egyik kötelezvényét: „Fizet-e ön?“ kérdé tőle. Ez egy szerelmes c­édula volt. A régens pedig — szokás szerint — kész volt Canillac kö­telezvényének kifizetésére. A régens hozzátartozói és kedvesei nem szerették a kastély­életet, az­az: a sötét fák alatti sétákat, a szegélyezett virágágyak kö­zötti mulatságokat, s a csevegő vízesés kö­zelében való időtöltést, hol a fecske márto­­gatta vízbe szárnyait. Longueville asszonynak mondák Normandiában: „Asszonyom, megöli az unalom; nem óhajt-e valami szórakozást? Itt vannak kutyák és ligetek, nem kíván-e vadászni? — Nem, nem szeretem a vadásza­tot. — Vannak hegyek és szép kilátású te­tők. — Nem szeretem a sétát. — Van fo­lyó. — Nem szeretem a halászatot. — Akar-e hímezni, vagy kendert fonni, mint a mi falu­si nőink ? — Nem szeretem dolgozni. — Ki­­ván-e valami mezei ünnepélyt? — Nem, nem, én sem ezt, sem azt nem szeretem. — Te­hát mit óhajt? — Mit mondhatnék? Én nem szeretem az ártatlan örömeket.“ Mindenki ez ellen volt a királyi palotában: „Nem szere­tem az ártatlan örömeket.“ Mikor a királyi palota vacsoráin meg­unták magukat, bejárták a várost a legegy­szerűbb fogatokban; benéztek kávéházakba, korcsomákba, bódékba, lebujokba; katona­tiszteknek, vagy polgároknak adták ki ma­gukat; hol aranynyal, hol szellemmel vidám_ TARCZA. EGY ÓRA A WEIMARI SCHILLER­­HÁZBAN. (Kei! Róberttel.) A most Schiller-utczának nevezett vár­tér azelőtt több fasorral beültetve a belső Frauenhoftól az úgynevezett Schützengraben hosszában egész Amália Anna herczegnő pa­lotájáig terjedett. Ezen téren csak néhány elszigetelt ház állott, s ezek között volt egy nem igen nagy, és cseréppel fedett egyszerű épület, s az még 1802-dik év február havá­ban egy Mellish nevű angol tulajdonát ké­pezte. Schiller, ki első weimari tartózkodása idején is Imhof asszonyságnál a vártéren lakott, hihetőleg megkedvelhette a tér zöld fáira nyiló kilátást. 1802 februárban meg­vette e házat Mellishtől négyezer forinton, s ápril 29-én beleköltött. Az új házba költö­zésének napja szerencsétlen nap volt a köl­tőre nézve, mivel ugyanazon napon halt meg az­ ő „hű, szerető és egyedül gyerme­keiért élő" anyja Clever-Schulzbachban. Ő maga is csak három évet élt ez új házban. Egyszerűen, de az akkori viszonyokhoz ké­pest kényelemmel rendezte be lakását. Föld­szinten lakott szolgája s egyszersmind írno­ka, az első emeleten családja tagjai laktak, míg ő maga a második emelet szobáiba köl­tözött. Ezen új lakásávak­ megelégedésének következő szavakban ad kifejezést Christo­­phine húgához 1803 január 7-én intézett le­velében: „Meg vagyok győződve, hogy uj lakásunk tetszeni fog neked, ha majd meg­látogatsz; a szobák világosak és kedvező fekvésüek. Igaz ugyan, hogy sok vesződsé­­gü­nk és kiadásunk volt az idei építkezések­kel, azon kívül a szobák bútorzata is sok pénzbe került, de most legalább kényelem­mel berendezett, elkülönzött lakás áldásait élvezzük, minek összekötésünk ideje óta min­dig hiányát éreztük.“ Ott ama ház előtti tér volt színhelye azon szívélyes jelenetnek, melyet a derék Genasz színész gyermekkori emlékei között elfelejteni nem tudott. Mialatt a hosszú ka­rú, hosszú kabátú, szikár arczú, sasorru és kopasz, előtte akkor még ismeretlen nagy ember a vártérén szívélyesen beszélgetett atyjával, végig simította a gyermek szöszke haját, megsimogatta arczáját, végre karjaiba vevén őt, végig ugrándozott vele a sétány hosszában. A költő akkori külseje csakugyan olyan lehetett, milyennek azt Genast írja le előttünk. Schiller jenai tartózkodási idejére vo­natkozólag Gohren jenai tanácsos által a Schiller-album részére beküldött következő jegyzetet találjuk: Schiller magas alakja, szé­les vállai­ és hosszan alanyuló karjaival, min­denkire tiszteletet parancsoló hatást gyako­­rolt; szeretett gyakran a szabadban járni, és pedig mindig magánosan járta be a kör­nyéket, rendesen borsó-sárga hosszú felső kabátot, fején háromszegletű nemez kalapot, , úgynevezett dreimastert, hordott, míg haja egyetlen szalagos czofba volt fonva. Idővel azonban a divat s így a költő öltözéke is változáson ment keresztül. Élete utolsó évei­ben többnyire érczgombos barna vagy kék frackban, fehér mellényben, szürke nadrág­ban, fején selyem szalagos és csattos göm­bölyű fekete kalappal, lábain hosszú térdig érő csizmákban, kezében aczélgombos és se­­lyemrojtos hosszú nádpálczával járt-kelt Wei­mar utczáin és mulatókertjében. Barátságos halvány arczák­ és szája körül a gunyor és kedélyesség közötti harczról tanúskodó gyen­géd és szeretetreméltó vonás volt látható. A lecsüggesztett fejű költő szemei többnyire a földre voltak függesztve, s igy gyakran meg- — 2 —

Next