Hölgyfutár, 1878 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1878-01-03 / 1. szám
megbocsátó ellenfeleinek; mint művész, csak a valódi mestereket szerette; mint szerelmes, istent imádta a legszebb nőkben, mert sok kedvese volt, mint másoknak volt sok szobra. Don Juan művészszé lett. Leginkább hiányzott az orleansi herczegnek a magány, a lelkesedés, a múzsa. Egy nőre volt szüksége női között. Áthaladt a rosz szenvedélyek ligetén a nélkül, hogy a százados tölgyek alatt csak egyszer is föl lett volna tartóztatva. Parabére asszony csak olasz fal mögül mutatta meg neki csillagát. II. Parabére asszony, ki csak saját szivét tudta, kinek egész ideálja szépsége vala, ki csak a szerelem erényében hitt: az érzelem jelképe volt a régensség ideje alatt. Szerette a régenst, Montbazont, és férjét, mert csak azért élt, hogy szeressen. Az bizonyos, hogy a tudákos asszonyt soha se adta. A pogány őskor kegyencznői tudósok, — sokkal tudósabbak valának, mint szerelmesek. A nők ajkainak csak a víg tudomány van megengedve, melyről Montaigne beszél. Beszélhetne előttem Aspasia a lélek halhatatlanságáról, vagy a népek szabadságáról, akár a híres Plátó ékesszólásával: én csak szemeimmel hallgatom. Ha Parabére asszony jelen volna, őt okosabbnak tartanám. Egy nő szellemének első vonása: az arcz; az utolsó: szive. A 18-ik század női mit se tanultak, de szeretni tudtak, s a régensség kora alatt szépek voltak, mintha az ég és nap által kegyelt termés lett volna, vagyis a nők szépek voltak a régensség, Pompadour, és Mária Antonia korában, mert szépek akartak lenni; egyik részük a modor, másik a kecs által, ezek a szenvedély, azok egyszerűen a szépség által. A művészet, mely Coustaut vezető, nagy szerepet játszott az öltözetben, és testtartásban. Helyreigazíták a természetet, mely nem volt eléggé fényűző és erős, hogy saját egyszerűségében mutassa magát. Valamely század arczával szemben legnagyobb ellentétet képez az elmúlt s jövő század arcza. Mily nagy a távolság La Valliertől, vagy Montespantól Parabéreig, vagy Pompadourig! A szerelem minden száz évben változik jellemében. Mindig a régi szerelem, de nem a régi álarccal. /A 18-ik század 1715 táján született, innen Parabére asszony tündökölt a régens udvaránál. A 18-dik század nem számít 80 évet, a régensnél kezdődik, s tart a forradalomig. 1715-ben mindenki csak a paradicsomban hitt; minden úrnő, herczegnétől az üzérnőig, a jó isten madarainak módjára egyegy szerelmi rejteket készített magának szőnyegekkel , képekkel, tükrökkel, virágokkal diszitve. A padozat, padlózat, sőt még a tükrök is mind cupidókkal, és virágcsokrokkal voltak boritva. Ez a rózsalánczok százada volt. Az egy valódi szellemes festő, ki akkor uralkodott, Watteau Antal volt. Az angyalok, a fehér szárnyak alatt testőröknek kinéző kis Ámorok szárnyai által elcsábítva, el-eljártak néha a régensség Parabére asszonyának földi paradicsomaiba. De ez idegen angyalkák nemsokára észrevették, hogy e világi paradicsomokban csak az ágyak menyországa létezik. III. A tékozló gyermekek ez udvarában Nocé mindent meg mert mondani, mint Canillac mindent meg mert kisérteni. Egy este, vacsoránál Nocé gyászszertartást kezd Law fölött: „Felség, egy új hitelforrást kell föltalálnunk. — Ah, kiált fel Canillac szomorún, volt nekünk egy emberünk, de önök elengedték ! Soha se találjuk párját. — Szép rendszer! szól közbe Broglie, tönkre tett mindenkit! — Nem tette tönkre azokat, kiknek semmijök se volt, mond a régens, ki democrata volt a nélkül, hogy tudta volna. — Különben e rendszer az én rendszerem is mindig, folytatá Canillac, mert én is szaporítom a papírt, a nélkül hogy kifizetném. A pénzügyérek mind törhetik fejeiket az állam megmentésén, utoljára is az én rendszeremhez térnek vissza. Papir kormányozza a világot : annyit ér a királyság, mennyit a papír. Az az okos ember, ki bukását a világ végének napjáig tudja elnapolni“. Canillac, kinek egy élő krajcára nem volt, azzal fenyegette a világot, hogy aláírási kölcsönt nyit, midőn d’ Avenne asszony szeme elé tartja egyik kötelezvényét: „Fizet-e ön?“ kérdé tőle. Ez egy szerelmes cédula volt. A régens pedig — szokás szerint — kész volt Canillac kötelezvényének kifizetésére. A régens hozzátartozói és kedvesei nem szerették a kastélyéletet, azaz: a sötét fák alatti sétákat, a szegélyezett virágágyak közötti mulatságokat, s a csevegő vízesés közelében való időtöltést, hol a fecske mártogatta vízbe szárnyait. Longueville asszonynak mondák Normandiában: „Asszonyom, megöli az unalom; nem óhajt-e valami szórakozást? Itt vannak kutyák és ligetek, nem kíván-e vadászni? — Nem, nem szeretem a vadászatot. — Vannak hegyek és szép kilátású tetők. — Nem szeretem a sétát. — Van folyó. — Nem szeretem a halászatot. — Akar-e hímezni, vagy kendert fonni, mint a mi falusi nőink ? — Nem szeretem dolgozni. — Kiván-e valami mezei ünnepélyt? — Nem, nem, én sem ezt, sem azt nem szeretem. — Tehát mit óhajt? — Mit mondhatnék? Én nem szeretem az ártatlan örömeket.“ Mindenki ez ellen volt a királyi palotában: „Nem szeretem az ártatlan örömeket.“ Mikor a királyi palota vacsoráin megunták magukat, bejárták a várost a legegyszerűbb fogatokban; benéztek kávéházakba, korcsomákba, bódékba, lebujokba; katonatiszteknek, vagy polgároknak adták ki magukat; hol aranynyal, hol szellemmel vidám_ TARCZA. EGY ÓRA A WEIMARI SCHILLERHÁZBAN. (Kei! Róberttel.) A most Schiller-utczának nevezett vártér azelőtt több fasorral beültetve a belső Frauenhoftól az úgynevezett Schützengraben hosszában egész Amália Anna herczegnő palotájáig terjedett. Ezen téren csak néhány elszigetelt ház állott, s ezek között volt egy nem igen nagy, és cseréppel fedett egyszerű épület, s az még 1802-dik év február havában egy Mellish nevű angol tulajdonát képezte. Schiller, ki első weimari tartózkodása idején is Imhof asszonyságnál a vártéren lakott, hihetőleg megkedvelhette a tér zöld fáira nyiló kilátást. 1802 februárban megvette e házat Mellishtől négyezer forinton, s ápril 29-én beleköltött. Az új házba költözésének napja szerencsétlen nap volt a költőre nézve, mivel ugyanazon napon halt meg az ő „hű, szerető és egyedül gyermekeiért élő" anyja Clever-Schulzbachban. Ő maga is csak három évet élt ez új házban. Egyszerűen, de az akkori viszonyokhoz képest kényelemmel rendezte be lakását. Földszinten lakott szolgája s egyszersmind írnoka, az első emeleten családja tagjai laktak, míg ő maga a második emelet szobáiba költözött. Ezen új lakásávak megelégedésének következő szavakban ad kifejezést Christophine húgához 1803 január 7-én intézett levelében: „Meg vagyok győződve, hogy uj lakásunk tetszeni fog neked, ha majd meglátogatsz; a szobák világosak és kedvező fekvésüek. Igaz ugyan, hogy sok vesződségünk és kiadásunk volt az idei építkezésekkel, azon kívül a szobák bútorzata is sok pénzbe került, de most legalább kényelemmel berendezett, elkülönzött lakás áldásait élvezzük, minek összekötésünk ideje óta mindig hiányát éreztük.“ Ott ama ház előtti tér volt színhelye azon szívélyes jelenetnek, melyet a derék Genasz színész gyermekkori emlékei között elfelejteni nem tudott. Mialatt a hosszú karú, hosszú kabátú, szikár arczú, sasorru és kopasz, előtte akkor még ismeretlen nagy ember a vártérén szívélyesen beszélgetett atyjával, végig simította a gyermek szöszke haját, megsimogatta arczáját, végre karjaiba vevén őt, végig ugrándozott vele a sétány hosszában. A költő akkori külseje csakugyan olyan lehetett, milyennek azt Genast írja le előttünk. Schiller jenai tartózkodási idejére vonatkozólag Gohren jenai tanácsos által a Schiller-album részére beküldött következő jegyzetet találjuk: Schiller magas alakja, széles vállai és hosszan alanyuló karjaival, mindenkire tiszteletet parancsoló hatást gyakorolt; szeretett gyakran a szabadban járni, és pedig mindig magánosan járta be a környéket, rendesen borsó-sárga hosszú felső kabátot, fején háromszegletű nemez kalapot, , úgynevezett dreimastert, hordott, míg haja egyetlen szalagos czofba volt fonva. Idővel azonban a divat s így a költő öltözéke is változáson ment keresztül. Élete utolsó éveiben többnyire érczgombos barna vagy kék frackban, fehér mellényben, szürke nadrágban, fején selyem szalagos és csattos gömbölyű fekete kalappal, lábain hosszú térdig érő csizmákban, kezében aczélgombos és selyemrojtos hosszú nádpálczával járt-kelt Weimar utczáin és mulatókertjében. Barátságos halvány arczák és szája körül a gunyor és kedélyesség közötti harczról tanúskodó gyengéd és szeretetreméltó vonás volt látható. A lecsüggesztett fejű költő szemei többnyire a földre voltak függesztve, s igy gyakran meg- — 2 —