Hölgyfutár, 1859. január-június (10. évfolyam, 1-77. szám)
1859-01-04 / 1. szám
Budapest 10-dik évi folyama Kedd, jan. 4-kén 1859. Megjelenik hetenként hat legnagyobb féliven , másodnapi szét- jr « | * küldéssel; évenként két nagy IV (IL I ' 11 müap, és számos műmelléklettel. Szerkesztőségi szállás: Szerb utca , 6. sz. 1. elv. az egyetem mögött. Minden kézirat, előfizetési , és hirdetési dij ide utasítandó társasélet, művészet, és divat köréből. Felelős szerkesztő és kiadó : TÓTH KAXIHÁK1. Előfizetési dij : Vidékre, és helyben egyiránt : Egész évre . . . . 17 új írt Félévre..................9 „ Évnegyedre ..... 5 n Hirdetések: Gyorsan közöltélnek : egy hasábozott sorért 5 uj krajcár fizetendő. Előfizetési fölhívás a „Hölgyfutár“ 1859-diki folyamára. A „Hölgyfutár“ jövőre is 11 legnagyobb szépirodalmi lap marad, s az eddigi hat féliven a t. i. közönségnek minden másod nap fog szétküldetni. Számos rendes műmellékletein kívül ezúttal minden előfizetője egy pompás színezett műlapban részesül, ilyeim alatt: „Csokonai a csikóbőrös kulaccsal.“ Gyűjtök minden ftat előfizető után egy tiszteletpéldányban, 10 után pedig Petőfi újabb költeményeiben részesülnek. Előfizetési díj helyben úgy, mint vidéken: egész évre 16 régi vagy 17 uj forint; félévre 9, évnegyedre 5 régi, vagy uj forint. Az előfizetések a „Hölgyfutár szerkesztőségéhez szerb utca 5 sz. az egyetem mögött“ küldendők. Szerk. A bölcső felett. Lassan , lassan fényes legyecskék ! Kis fiam alzik, fölne keltsétek, Zajt csinál szárnyatok lebbenése, Álmodik ! őt felkelteni vétek, Kis fiam alszik ! Lassan falóra, szűnjél ketyegni, Lélegzéseddel zajt ütsz a légbe, Fölébred , és sejteni fogja , Sejteni fogja, hogy nincs az égbe. Kis fiam alszik ! Lassan ti árnyak, kik itt mozogtok, Lassan ti árnyak, ábrándok árnyi, Fátok takarjatok e bölcsőre, Szűnjetek kelni, szűnjetek járni, Kis fiam alszik ! Lassan te szivem gyors dobogása , Érzéseidre ébred a gyermek, Szűnj meg dobogni, inkább az élet Szűnjék meg addig működni benned .. . Kis fiam alszik! Állj meg idő, állj meg csak egy percre, Késleld az éltet s a halál percét, Nézd! itt e gyermek fátyolba rejtve, Nem sejti élte szárnyai röptét — Mig itten alszik ! Flóra. A SZOMORÚ HÁZ. , (Beszély naplómból Vadnai Károlyié 1. I. Az apa leült a kandalló mellé,a zellyeszékre, és igy szólt: — Hallgassatok gyermekeim, majd én beszélni fogok. Jöjjetek ide mindnyájan, te is kis leánykám, ülj a térdemre és figyelj. Egy angyalról fogok beszélni, kit Mariettának neveztek, és aki igen szép és jó gyermek vola. Sokszor kíváncsian kérdeztétek: kinek arcképe függ ott a falon ágyam fölött, lebontva nehéz gyászfátyollal? Tetszett nektek hosszan lenyúló göndör haja, két sötét szeme, mosolygó, halvány, ábrándos arca. A kis Marietta arcképe az gyermekeim, aki húsz év előtt itt lakott e tengerparti városban, s gyönyörűsége volt az egész vidéknek. Húsz év előtt ő írta e lapot, melynek betűit csaknem olvashatlanná tevék az idő és a könyök. Próbáld meg kis fiam, te talán el tudod olvasni! A legnagyobbik fiú átvevé a sárga lapot, s az asztalon bágyadtan égő lámpához lépve, olvasni kezdett: „Én nem beszéltem vele soha, pedig egy év óta mindig vele társalkodom. Tőle tanultam meg, hogy mi szép a természet, a tavasz, a tenger és az ég mosolya. Ő beszélt nekem az ifjúságról, szerelemről és a dicsőségről. Néha elvezet a déli tájakra, hol a pálmák leveleivel a messziről érkezett pusztai szellő susog; elvezet bűvös szigetekre, hol az emberek inkább álmodnak, mint élnek; majd midőn a tengeren csónakázom, egy egy barkarolt dalol, édeset és rövidet, de melynek viszhangja napokig cseng füleimben. Ő ébreszt föl álmaimból reggelenkint, s ő ringat el minden este ; ő virraszt álmaim fölött is. Nevetnétek, ha kimondanám, hogy ő az én egyedüli társalkodóm, tanítóm, testvérem és szerelmesem, habár soha sem beszéltem vele. — Ne nevessetek! — Az én szeretőm egy — költő.“ — Ne tovább kis fiam, — monda szomorún az apa — úgy se tudnád elolvasni a többit; a könyek mind elmosták a betűket, mint az arc rózsáit és az ifjúság örömeit. Ezt a néhány sort, melyet hallottatok, húsz év előtt Marietta írta naplójába. A költőt — kit szeretett — Carini Albertonak hívták, ki ismeretes volt az egész partvidéken szerelmi dalairól és szomorú románcairól. A tengerészek rendesen dalt csináltak a románcokhoz, s a velencei művésznők gyakran elénekelték azokat nagy és fényes közönség előtt. Hanem az évek elfutnak, s a szegény Albertot még el se temették, midőn már elfeledték. Újabb költők támadtak, jobbak és szerencsésebbek ; más modor jött divatba, és Alberto nevére már csak néhány könyvbúvár emlékezik. ... A világ feledékeny! Húsz év előtt a költő a templomba ment, s mivel épen anyja halálának évnapja volt, a „mater dolorosa“ oltára előtt elmélyedve buzgón imádkozott. Mellette fiatal leányok haladtak el, s ruháik suhogása és könnyűd lépteik zaja megzavarta a néma csöndet. Egyszerre két leány jött, s Alberto reájuk tekintett. Petittek a székbe, s az ifjú a kisebbikről nem tudta levenni tekintetét. Imái közt is mindig reája gondolt, s tán az isten azért áldotta meg szerelmét, mert imádkozása alatt támadt szívében e mély és költői érzemény. Az a leányka a kis Marietta volt, kinek arca lángra gyuladt a titkon szeretett ifjú közelében. Minek beszéltek sokat, ők találkoztak és megértették egymást. Felicia - Marietta nőtestvére -- áldott teremtés volt, s minden alkalmat megragadott, hogy nekik örömeket szerezzen. Házuk ott feküdt a tengerpart felé, de fehér homlokzatát elfödték a füge és borostyánfák lombjai, melyek alatt gyakran álmodozva ült a két gyermek, mert hiszen a szerelem mindenkit gyermekké tesz. Mariettának nem volt édes anyja, csupán szerető édes atyja volt; azon komoly férfiak egyike, kiket a világ nyelvén „okos emberekének nevezünk. Ő nem tartotta, mit a költők tartanak, hogy: