Hölgyfutár, 1863. január-június (14. évfolyam, 1-77. szám)
1863-01-01 / 1. szám
Budapest 14-dik évfolyam. 1. Csütörtök, januárius 1 én 1863 HÖLGYFUTÁR. Megjelenik hetenkint hat legnagyobb féliven, másodnapi szétküldéssel ; évenként két nagy műnap és számos műmelljéke 11 e 1. Szerkesztő szállása: Kalap-utcai7-iksz.földszint hová minden szerkesztőségi kézirat bérmentve utasítandó. Az előfizetési és hirdetési dijak Emich Gusztáv úr kiadó -hivatalába Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Felelős szerkesztő: BALÁZS FRIGYES. Főmunkatárs : LAURA GUSZTÁVSzerkesztőség : Kalaputra 17-ik szám. (Ferenciek terén 7. sz. földszint küldendők. Előfizetési dij: Vidékre, és helyben egyiránt. Egész évre .... 17 ujírt félévre....................................9 „ Évnegyedre .... 5 n Hirdetések Gyorsan közöltélnek : egy hasábozott sorért 5 ujkr. fizetendő. ROMÁNC. Sűrűn hullott künn az eső, A szél ijesztőn süvöltött, A természet oly szomorú, Olyan gyászos arcot öltött. Benn egyedül szalmaágyon, Fejét kezeibe hajtva, Gondolkodva ifjú lány ült, Szótalanul, csak sóhajtva. Olykor, midőn az erős szél Meghajlítva egy egy ágat, Azzal a kicsinké háznak Ablak üvegére vágott, Emelé fel fejecskéjét, Lassan, lopva kitekintett, És az ágat karnak látta, Karnak, mely hivólag intett. Sőt egyszer úgy tetszett, mintha Nevét is emlitnék halkan, Fuldokolva küzdelemben Az azt elnyomó viharban. És a lányka üldözötten Félelemtől, gyötrelemtől, Szivében gyilkoló tőrrel Egy iszonyú sejtelemtől, úgy amint ült, könyű mezben Felugrott és el — kifutott. Eső hullt fehér keblébe, Fürtivel a szél játszódott. Meztelen kicsiny lábait Nedves avar fonta körül, De ő eszméletlen futott Nevét hallotta messziről. Majd a kicsiny ház ajtaján Sötéten egy férfi betért, Rémülettel törülte le Fénylő baltájáról a vért. S aztán nézett mindenfelé, De nem találva gyermekét, Ő is futott ő is rohant. Oh ez az éj milyen sötét! ? Messze, hol élő nincs jelen, Honnét a vad is elriad, Halva van, ki úgy szeretett, Egy omladozó part alatt. Mellette egy fehér alak Az éjben őrülten kacag. Gyilkos gyilkos ! mindenfelől Csupán e szavak hangzanak. A férfi, mint szobor, megáll Olyan sötét, oly szótalan, Azt hitte, őt megvédheti, És most mindennek vége van. Látja amint a lány hajol, Látja amint holtat emel, Bár eltakarta szemeit, Még aztán is lát lelkivel. Látja megőrült gyermekét Amint halad a víz felé. . . Ami még jó nem látja már, Mert ő is megőrül belé. Gyilkos ! gyilkos ! mindenfelől Fülébe e szók hangzanak. A hullám egy olyan hideg Hol a szeretők alszanak. Lanka Gusztáv: Egy pillangó sorsa. Beszély. Vadnai Károlytól. I. Egyszerű történet az egész. Egy fiatal lánykával történt, ki többet mosolygott, mint kellett volna, meg egy fiatal emberrel, ki e mosolynak többet hitt, mint kellet volna. A leánykát Rózának hívták, s eleven beszédes teremtés volt, ki alig hagyta el a növeldét, bájos, fejecskéje már is tele volt tarkábbnál tarkább gondolatokkal s ezer szeszélylyel. Minden, ki körülre forgott, nagynénéjétől kezdve — mert szülei nem voltak — a fecsegő szobalányig, egész napokon át bókkal és dicséretekkel gyönyörködtették. Róza, mert kényelmű volt, őrült nekik. A férfiaktól gyakran halló: „kedves Róza, ön ragyog, mint a nap, egész veszélyes nézni." És nem pirult el, nem is ellenkezett, hanem könnyedén oda vett : — Valóban örülök, ha tetszem önnek. Egy ízben valaki egész kisvárosi elragadtatásával magasztaló fekete hajfürtéit, melyek egészen hasonlítnak a Lolla Montezéhez, amint t. i. ezt a híres művésznő arcképe után el lehetett képzelni. Róza kiváncsi lett Lolla Montez arcképére, s midőn azt megkapta, egész elégülten gondolt: „valóban elég szép arra, hogy hozzám hasonlítsák.“ Jobban szereté azonban hat hangját, vagy énekét dicsérték, mert a művészi pályára készült. El volt ragadtatva, midőn egyik ismerőse igy szólt: — Vegnap hallom önt, midőn Bellini egyik románcát éneklé s meg vagyok győződve, hogy bármely színpadon is fölléphetne. Mestere is hasonló véleményen van, viszont a mosolygó arcú nagynéni, ki szintén számított Róza színpadi diadalaira. Róza, ha egyszer a művészet,operavilág s dicsőség szőnyegre került, alig tudott kifogyni a beszédből. Arca átpirult, szeme égett, homloka kiderült, s a nyájas kisvárosi emberek bámulva suttogák „Ez az ihlet és lelkesültség jele.“ Valószínűleg csalódtak, mert az ihlet sohasem ül ki az arcra és ajakra, hogy mások szemét kápráztassa, hanem magába vonul, mint a kagyló gyöngyházába, hogy titkos küzdelmek közt teremje meg gyöngyeit."