Hölgyfutár, 1856. július-december (7. évfolyam, 150-300. szám)

1856-07-01 / 150. szám

Budapest, 1-ik évi folyamat. 150. Kedd, Julius 1-cm, 1850. Megjelenik ünnep- és vasárnapot kivévén,m­i­­­­de­n n­a­p délután , d­i­­vatképek- s egyéb műsmellékletekkel, és rajzokkal. Szerkesztőségi szállás: Liptót-utca 3-ik sz., l-sz. emelet, hová minden a lapot illető küldemények, kéziratok , előfizetés , és hirdetések utasítandók. HÖLGYFUTÁR. Közlöny a irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Felelős szerkesztő s kiadó : TÓTH KÁLMÁN. Előfizetési dij: Postán: egész évre . . 16 írt. félé­re .... 9 . évnegyedre . . 5 „ Budapesten: házhozkü­ldéssel egész évre ..... 13 frt. félévre ....................7­0 évnegyedre . . 4 „ Egy hónapra 1 ft. 30 kr. Hirdetések Szerkesztőségi ügyek­ben értekezhetni minden nap délelőtt 9-től 1­ firáig, soronkint 3 ezü­stkraj­­cárért fogadtatnak el, és gyorsan közöltetnek. Dalos Pét­e. Ő fütyült eddigien a Tisza partjának. Most az erdős Tisza fütyörészget neki. Nem oly alant fekszik, hogy meg ne hallhatná A szél fütyülését szegény Dalos Peti. Hogy ki mi volt, nagy röviden Elmondhatni róla: Szederkényi tiszteletes Csizmatisztítója. Í­gy jött a papházhoz , isten tudja honnét, Törpe kis fiú volt, későbben se nőtt meg, Valami mondhatlan nehéz bánat gyötre , Tán gyermeke vala átkozott szülőknek. Arca olyan halovány volt Miként a nap ködbe — Szeme olyan nagy , világos, Sötét a szemgödre. Elvégezte hamar, a mit reá biztak , Szótlanul, de meg is dúdolva magába , aztán mint a madár olyan gyorsan repült, Az elandalitó Tiszának partjára. Holott is egy halas kosár Vala az ő fészke , Ebben aztán reggelig is El el fütyörésre. Szép nótákat fütyült a holdsugár mellett, Szép nótákat, hanem nagyon szomorúkat, Jobban lehajoltak azoktól a tűzek, A habok meg olyan panaszkodva búgtak. De a falu leányai Megtanulták még is , Azt mondták rá énekelve : Szomorú is , szép is. Máskülönben Peti maga nem énekelt, Csupán zsótárokat ken a szentegyházba, Hanem itt énekelt aztán háromért is, Kegyetlen hangja volt, a tornyot is rázta. Miglen egyszer valamitől Torkán akadt hangja. Azt mondta a falu népe : Hogy az is elhagyta ! Pedig egy kis lányka lépett a templomba Mikor szegény Peti a hangjával igy járt, Valami ámulat kapott a keblébe, Nem látott ő soha ily teremtést, ily lányt. Olyan nagy fény futott végig Azon a bús képen , De csak azért, hogy azután Még szomorúbb legyen. A­mint a leányról leemelte szemét, Magán is, magán is végig nézett szegény, S azután mosolygva vette a sipkáját, S kiment a templomból az ige közepén. Meg is szidta érette a Tiszteletes másnap: „No most eredj! . . . hanem csak még Egyszer ilyet lássak!“ De nem látott ilyet már a tiszteletes, Nem ment aztán Peti soha se templomba, Még ha arra járt is , lesütötte szemét, És haloványabb lett, sápadtabb naponta. És naponta szomor­úbb lett Az ő fütyülése, Nem is volt az fütyülés már, Szive repedése! Ki is csalta egyszer — olyan szépen fütyült, Ki az egész falut a Tisza partjára — » Ezek se tudták hogy temetésre mennek, A midőn indultak hangjának nyomába; Pedig mikor haragudtak A megszakadt dalra , Ottan lelték szegény Petit Lábaiknál halva. Tóth Kálmán: ELSŐ­SZÜLÖTT. Beszely. Beöthy Lászlótól. I. Végrendelet. Az 1834-ik év őszén, — köztünk maradva,mikor az a hires bor­termés volt — temették el nemes Málnai Menyhért urat, ötvenkét éves korában, Pesten. Ne ijedjenek meg olvasóim, hogy mindjárt beszélyem elején te­metésre viszem. Gondoljuk meg, miszerint jobb ha mi temetünk, mint­ha minket temetnének! — Különben is, a temetési szertartásokat, nem szándékom leírni, mi anyit tesz, hogy a halottat nem fogjuk egész a temetőbe kikisérni. E tekintetben az egyszeri komáromi kántorral tartok, ki is, ha a városban más felekezetbeli ember halt meg, akár rokona, komája vagy ismerőse , egynek sem ment a temetésére, ekép okoskodván : a mi­nek mennék más ember temetésére, mikor az a más sem jön majd az enyémre! Röviden tehát: Málnai Menyhért meghalt, kiteritteték és elte­­metteték. Sok szép aszony, sok hamis menyecske ment a koporsója után, kik nem egy titkolt könynyel áldozának a boldogult emlékének. Menyhért úr, mikor még M e n y u s ú r f i n­a­k hivták, bálványa volt a hölgyeknek, khimerája a férjeknek. Amerre járt, kinyíltak utána az ablakok, é­s apró kezecskék, lopva lengeték utána fehér kendői­ket, a szerelemnek ezen elismert zászlóit. —- Titkos sóhaj, titkos köny, bőven omlott érte.------Még később is, midőn már az ötvenet megha­ladta, mikor haját és szakálát festette, bajuszát nagyobb hatás kedvé­ért naponként hegyesebbre fente, mellét jobban kifeszitette, lábait pe­dig nyalkábban rakva, apróbbakat lépett, — elég tere nyilt a hódítá­soknak ; mig végre a halál vetett neki véget, mondván: — Csitt! nem arra az út! erre megyünk most már a temető felé!... Ezen ultimátumra — megdicsőült. Megdicsőülvén pedig, hagyott maga után igen érdekes végren­deletet, mely bennünket különösen érdekel, s mely körülbelül ekép hangzik: A váci siketnémák intézetének hagyok — öt forintot. A pesti árvák intézetének — négy forintot, váltóban.

Next