Ifjúsági Magazin, 1985 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1985-12-01 / 12. szám

BUJDOSÓ „Nem halt meg Petőfi a csatában. Kijött a csatából. Csabára ment, ott hallotta, hogy Görgei lepaktázott az ellenséggel. Gyorsan kocsira ült Petőfi, hogy elmenjen Világosra, agyon akarta ütni Görgeit. Mentek kocsival, eltört a kocsi alatta. Ko­vácsot hívtak, megcsinálták, mentek to­vább. Megint eltört alatta a kocsi, megint megcsinálták, harmadszor is eltört a ko­csi. Szidta Petőfi a kovácsokat, hogy miattuk nem tud elmenni Világosra, de csak eljutott. Mikor odaért, hallotta, hogy Görgei már eladta a magyar sereget és a tizenhárom tábornokot. Petőfi mikor meghallotta, vett egy kocsi diót, éppen dióverés ideje volt, megfúrta a diókat, minden dióba tett egy cédulát. Vers volt a cédulákon, le volt írva minden, hogy árulta el Görgei Magyarországot és a ti­zenhárom tábornokot. Akkor elment buj­dosni az országba Petőfi, felöltözött sváb­nak, mint aki diót árul, járt a szekérrel, árulta a diót. Az emberek megvették a diót, eltették, és amikor karácsonykor diót törtek, akkor tudta meg az egész or­szág, kicsoda Görgei, milyen nagy áruló. Gondolkoztak az emberek, hogy jött a cédula a dióba, eszükbe jutott a sváb, aki árulta, tudták már, hogy Petőfi volt. De Petőfi­­ek mn se volt már, többet se lát­ták.” (Virág János, Csigapuszta) még éltek, tehát tudományos létjoga is volt a reménynek. De jött a szitokáradat az átokeső, a hazafias felzúdulás vihara. Megszállott misztikusok, mint Vadnay Károly, vagy közvéleményformáló köz­írók, mint Mikszáth is, vad és durva tá­madásokat intéztek a professzor ellen. Török Aurélnak 1885-­ben még reális esélyei lettek volna Petőfi sírjának azono­sítására. A költő születésének századik évfordulóján, 1923-ban Salamon Henrik orvosprofesszor viszont már csak feltéte­lezésekre támaszkodhatott volna, de a megvalósításig az ő terve sem jutott el. S az „igazi” Petőfi megkeresésére vonatkozó elszánások, nekifeszülések története mind­mind hasonló kudarcok története. A bús­magyarkodás, a szenzációhajhászás, az amatőr dilettantizmus, az álmodozó szép­­lelkek, a cinikus hivatalnokok, a kis iro­dalmi zsarnokok mindig győztek a „mu­száj herkulesek” felett. A misztikus ködösítéseknek, a lázas fan­­táziálásnak azonban mindig jutott pénz, nyilvánosság, siker. S a Petőfi eltűnésével összekapcsolható titkok, rejtélyek kedvez­tek is az évszázados fantomkép, a lecsi­szolt, újra és újra feltámasztott legenda­kör kialakulásának. A téma legavatottabb kutatója, Dienes András több könyvet írt erről (A Petőfi titok, A legendák Petőfije, Az utolsó év, Petőfi a szabadságharcban), de előtte is számosan (Ferenczy Zoltán, Meltzl Hugo, Famos Dezső) próbáltak meg szembe­szállni e fantomkép terjedésével. Mint azt a szibériai Petrovicsról évszázados legen­da és újabb felbukkanása is bizonyítja, ke­vés sikerrel. Látták az ólombányákban Annak lehetősége, hogy Petőfit az oroszok Segesvárnál foglyul ejtették és Szibériába hurcolták, már 1861-ben, a Vasárnapi Uj­­ság ankétjén felmerült. Aztán 1867-ben a sztorit a nagy mesemondó, korának egyik legnagyobb tekintélye, s Petőfi egykori jóbarátja, Jókai szövi tovább a Hon című lapban. (Oroszországban kellene kutatni érte, s általában magyar foglyokért.) Az 1877-es orosz—török háború idején a ha­zai közvélemény szimpátiája — érthető okokból — egyértelműen a törökök felé fordult, s egyúttal bármilyen mesét haj­landó volt elhinni. Ekkor vetődött fel elő­ször, hogy nemcsak az 1848—49-es ma­gyar forradalom és szabadságharc, de az 1863-as lengyel felkelés hadifoglyai is szi­bériai ólombányákban sínylődnek, s eset­leg Petőfi is köztük lehet. Egy Boros Sán­dor nevezetű volt szibériai fogoly 1877 áp­rilisában már a lapokban is beszámolt Petőfi szibériai raboskodásáról, majd két volt lengyel fogoly is , akiknek 1869-ben sikerült megszökniük — beszámolt a Pe­tőfivel való találkozásról, „aki őszhajú, le­soványodott, de izmos csontú” ember volt. Az álhírek lépésre kényszerítették a „tu­dós” Petőfi Társaságot, amely májusban kérelmet intézett a belügyminiszterhez, aki az információk ellenőrzését rendelte el. Ugyanakkor felbukkantak az első ha­zai szélhámosok is. 1877. június 3-án kez­dődött a korszak egyik legnagyobb botrá­nya, a Manassas-féle humbug. 1877-ben nemzeti betegségünk, a fecsegés — írja Dienes — olyan járvánnyá fajult, hogy ez alól írók, közigazgatási vezetők, politiku­sok sem tudták kivonni magukat. Az egész ország — valami fuvallatra — az Orosz­országban raboskodó költőről beszélt, szemtanúk tűntek fel, akik látták a szibé­riai ólombányákban. Helfy Ignácz a Par­lamentben Tisza Kálmánt interpellálta az ügyben, s bár hamarosan kiderült, hogy Manassas — igazi­ nevén Pap János — ro­vott múltú csavargó, aki az orránál fogva vezette az országot, a mesék tovább ter­jedtek. Török Aurélnak ugyan nem sike­rült megnyernie a nemzetet tervei meg­valósításához, annál nagyobb hitele volt viszont a magukat kinevező ismerősök, bennfentesek, barátok „sztorijainak”. A század vége felé azonban egyre keve­sebb volt a valószínűsége, hogy a költő még élhet. Így megjelentek a színen azok a távoli utazók, katonák, hadifoglyok, akik a költő sírja felől hoztak új, izgalmas hí­reket, dokumentumokat. S a XX. század- Egy, a sok álsír közül. A Székelykeresztúron (Románia) felállított emlékműn a feltételezett halál és az újratemetés időpontja szerepel. A legenda szerint a költő túlélte a csatát, sebe­sülten jutott el a faluig, s ott halt meg. A hely­beliek tudják, hogy a kő alatt nem Petőfi nyug­szik, de úgy vélik, kell egy hely, ahol tisztelettel emlékezhetnek rá SÍRJÁT megtaposták „Mikor Petőfi elesett a csatában, az ellenség fővezére megparancsolta, hogy keressék meg Petőfi holttestét és temessék el jó mélyen. Mikor el volt temetve, azt mondta a főve­zér, most úgy egyengessék el felette a föl­det, hogy nyoma se maradjon, hol fekszik. Elegyengették, hogy nyoma sem maradt. De asse volt elég, egy század huszárt rendelt ki a fővezér, azt parancsolta: ►‘Egy napig lova­goljatok a csatatéren, hogy egyformán ta­possátok le a földet mindenütt­«. Letaposták a földet a huszárok. Akkor azt kérdezte a fővezér: «Na, melyikőtök tudja, hol van Petőfi Sándor sírja?­« — Két huszár mond­ta, hogy ők még tudják. A két huszárt a fő­vezér nyomba főbe lövette, hogy senki se tudja, hol fekszik Petőfi Sándor. Azért nem találják a sírt, senki se tudja megmutatni. Azt a kettőt, amelyik még tudta, főbe lövet­te a fővezér. A többi, ha tudta is, nem mondta, nehogy úgy járjanak ők is.” (B. Kiss Kálmán, Szabadszállás) 37

Next