Igaz Szó, 1947. július-december (3. évfolyam, 26-52. szám)
1947-07-02 / 26. szám
2 magukat. Lassanként úgy megszokták a román határon a banda tagjait, hogy utóbb már igazolás sem kellett, ismerték őket.» Erről az ügyről, Andaházi-Kosnya disszidálása óta, persze óvatos hangon, célzásokkal teletűzdelve, írt az egyik ankarai francia nyelvű lap is. De ez még sokkal egyszerűbb ügy, mint a másik, amibe viszont egy Stern Lajos nevű aradi kereskedővel együtt kezdett bele Andaházi. PALESZTINAI UTAZÁS, NAGY HASZON... Stern Lajos és Andaházi Kasnya kapcsolatba kerültek egymással Ankarában, azt mondják, hogy valami kártyaügy kapcsán. Nem fontos, hogyan, de jóbarátok és üzlettársak lettek. Az ügy olyan felháborító, hogy egész Törökországban megdöbbenten tárgyalják. Stern Erdélybe utazott és ott cionista zsidók körében elhíresztelte, hogy Andaházi-Kasnya Béla magyar követ 2000 dollárért szabályos palesztinul beutazási iratot híd adni. A papír magyar kereskedelmi megbízottként tünteti fel a bevándorlót. Szírián keresztül vasúton lehet Palesztinába menni és miután egy csoport együtt egészen könnyen átjuthat így , 511 ember indulhat egyszerre. Az egyszerű, átlátszó trükknek is akadt áldozata. Nem is egy. Ötven főnyi csoport ugrott be a szélhámosságnak. Három megbízott szabályos útlevéllel Ankarába utazott, ahol a magyar követségen Stern úr fogadta őket. Elmondotta, hogy a kivándorolni szándékozóknak hajón kell török partra érkezniük és a kikötőben kapják meg a hivatalos írásokat. Angol beutazási vízumról is beszéltek . .. A csoport meg is érkezett. Szmirnában Stern a 100.000 dollár ellenében átadta azírásokat. A magyar követség nyomtatványain kiállított magyar és angol nyelvű igazolások voltak ezek. Állítólagos angol beutazási engedély is volt rájuk bélyegezve. "A hajót Haifa előtt rendőri motorcsónak fogadta és egyenesen Ciprusba irányította . . . Egy utasnak sikerült csak kalandos úton megszöknie. Ez visszagombolyította a szálakat. Kiderítette, hogy Stein, tárcával, a magyar követtel együtt becsapta őket. Értéktelen papírokat adott el 100.000 dollárért és ráadásul értesítette az angol rendőrséget a hajó érkezéséről. Feljelentést is tett ellene. Sternt hatévi börtönre ítélték. A tárgyaláson azonban hiába hivatkozott követ-barátjára, Andaházi-Kanya még azt is letagadta, hogy valaha ismerte ... Az ankarai társaság — írja levele befejezésében Vági András — nem csodálkozik azon, hogy Andaházi disszidált. Régen várták már, hogy otthagyja a követséget és más, jövedelmezőbb életpálya után néz. Vági megírja azt is, hogy nem tudják jelenleg, merre jár a volt követ. Titkárának azt mondta, hogy a Kizil Irmák egyik fürdőhelyére megy. Oda nem ment el, Isztambulba utazott. Onnan autójával együtt elment és tíz napja nem tudja senki merre jár. Egyet biztosan tudunk. Nem Magyarországra tart, hogy tisztázza magát. Mert nem igen sikerülne. Meg akarta pumpolni a bolgár agrárküldöttséget egy budapesti álhírlapíró A Better World „európai igazgatójának“ botrányos fényképüzletei Minden hivatalos, hatósági és diplomáciai aktusnál, fogadásnál ott látható. Hajlotthátú, szőkésvörös alak, kezében olcsó fényképezőmasina. Otthonosan jár-kel, rendelkezik, fényképez, társalog, jegyez, fontoskodik, tolakszik, könyököl, eszik, iszik. Néha magával visz egy segéderőt is. Ki ez? Senki se tudja pontosan, de minthogy mindenhol látható, tudomásul veszik, sőt azt hiszik, hogy „valaki“. Olyan, mint a kullancs, nem lehet lerázni. Az illető „ismert“ álhírlapíró és úgynevezett: „csöpögő fényképész“. A neve: Desiderius Better. A névjegyen a címe ez: Editor-Chief for Europe of, the ,,Better World'" Press Agency, Newyork 690 Westend, Expo, situra; Budapest, V’„ Szent Istvánkor út 29. A névjegye is elárulja, hogy sajtószélhámossal van dolgunk. Fellépése olyan szemtelenül biztos, hogy a tájékozatlan idegenek rendszerint beugranak neki. Ha külföldi vendég, vagy hivatalos küldöttség érkezik, Belter Dezső hogy-hogynem, már az első negyedórában ott nyüzsög, fényképez nyilatkozatot kér, beszél és konfidens a végletekig. Legutóbb a Magyarországon tartózkodó, bolgár egyetemi tanárokból és agrárszakértőkből álló bizottság közelébe férkőzött. Le nem ment a nyakukról. Úgy tünteti fel magát, mint egy létező világképügynökség és hírszolgálati iroda budapesti főszerkesztő-igazgatója. Bejáratos majdnem az összes követségekre és gyakran látható a külügyminisztérium sajtóosztályán. Ha megkérdezik ,ő, de melyik idegen vendég kérdezi? arra hivatkozik nagy bizalmasan, hogy „politikai és diplomáciai megbízott“ a Better World Press Agency vezetője Európában. Ettől úgy látszik mindenki hasraesik. Hivatkozik sajtóosztályokra is s olyasfajta, homályos kijelentéseket tesz, mintha bejegyzett, sőt „egyedül feljogosítod“ fotoriporter lenne. „Politikai és diplomáciai vonalon dolgozom“ — ez a kedvelt szavajárása Bekter Dezsőnek. A fogadásokon, ünnepségeken buzgón jegyezget (főleg jóízűen eszik), de még soha kép vagy cikk tőle Amerikában sem jelent meg. Hogy a szöszbe is jelenne meg, mikor mérget lehet rá venni, hogy „Better World“ sajtóügynökség Newyork Westend GSK) alatt nincs meg. Különben is Mr. Better a képeiket nem megjelentetni, hanem eladni akarja. Better Dezső agyonfényképezte a bolgár vendégeket is és nyilatkoztatta is őket, mert még a küldöttség magyar kísérői sem vettek maguknak annyi fáradságot, hogy a csepegő ügynököt egyszerűen kidobják a Geltértből. Így azután Better Dezső zavartalanul „sodródott“ bankettről-bankettra, és buzgón fotografált. Persze nem önzetlenül. A bolgár küldöttség kedden reggel Kecskemétre utazot. Hétfőn Better felhívta a Földmívelésügyi Minisztérium sajtóosztályát és pökhendi hangon követelte, hogy a kirándulásra vigyék el őt is az állami kocsin, mert neki „politikai és diplomáciai megbízatása van a bolgár követségtől“. Félrevezetve a földmívelésügyi sajtóosztályt, kedden reggel Mr. Belter a bolgár vendégekkel együtt Kecskemétre utazott. Előzőleg mutogatott egy géped kéziratot, amely állítólag a „Képes Figyelődben fog a bolgár vendégekről megjelennni. Már elutaztak, amikor Jancsó Barna az érdekképviseleti ügyosztály vezetője panaszkodott a sajtóosztályon, hogy Belter Dezső előző este meg akarta „vágni" a bolgár vendégeket és néhány fényképfelvételért, illetve azok amerikai közléséért 1600 forintot követelt. A bolgár vendégek nem reflektáltak az amerikai köztesre és udvariasan visszautsították a „magyar szerkesztő“ ajánlatát. Igen kínos helyzet volt. Better ekkor arrogánsan a Földmívelésügyi Minisztériummal akarta megfizettetni (1600 forintért) a képeket. Közben Better elutazott Kecske-, metre és a díszebédnél nyilván ott ült a főhelyek egyikén, mint nagy amerikai hír- és képügynökség „európai igazgatója“. Tovább fényképezett és próbálta „levágni“ a bolgár delegáció vezetőjét, Boitov Dimitri egyetemi tanárt és társait. A külügyi sajtóosztályon megkérdeztük Keszthelyi Nándor tanácsost, adott-e igazolványt Betternek az itteni működésre? Keszthelyi kijelentette, hogy ő nem adott. Egy másik miniszteri tisztviselő elmondta, hogy tőle is kért igazolványt Better, de elutasította. Better ezzel szemben arra hivatkozott, hogy „működési engedélyét a külügyi sajtóosztály adta és hogy ott regisztrálva van", vagyis tudnak működéséről. Bdtigr, úgy látszik, hazudik. Ezt a veszedelmes álhírlapírót el kell tiltani a „diplomáciai“ működéstől, mert botrányos az eljárása és súlyosan árt idegen vendégek előtt nemcsak a magyar sajtó jó hírnevének és tisztességének, de az országnak is. S ha netán mégis van „igazolványa", meg kell vizsgálni, kitől kapta és milyen alapon? sz.e. Bodó Béla: Hangász A szél a múltba néz. Hangász akkor létezett, amikor még nem volt hangszóró. Ma a cigányzenédet, ha éppen akarod, a gomb elforgatása belehúzza a füledbe, akkoriban a hangász élő valaki volt zsinóros mentében. Szóval — úgy látásból — én is ismertem egy hangászfélét, közvetlen az első kristályrádióm előtt, az ókorban, vagyis mikor ifjú voltam, s az ezüsttükrös kávéházakban jókat mulattak a bizonyosok a hangászok nyirettyűjének kunkorifarkú cigányzenéjére. (Közbevetőleg íme egy kis magyarázat: ezüsttükrös kávéház, vagyis füstös-bűzös nagy helyiség, tarka lármával, kialvó fényű, vakuló tükrökkel, agyonhajszolt, lúdtalpú pincérekkel, akik kilométereket gyalogolnak és görnyednek, vendégtől a konyháig, sovány kenyereslánnyal, akivel leereszkedő modorban tréfálkoznak a vendégek s aki feleannyit keres egy héten, mint amennyiért a vendég elvacsorázgat... s amitatozók: kerekhasú sertéskupec, vidékről felruccant államhivatalnok-hatalmasság, akit unta már a «büdös» parasztokat, katonatiszt úr, aki délelőtt kaszárnyarém és bakapofoztató és más civil urak és hölgyek a luélás bor örömei mellett. Úri főhangász a deszkadobogón, olyan fényes-fénylő ábrázattal, mintha estére mindig kisuvickolná magát, a többi alhangászok vele együtt feketében, még a nagybőgős is szalonruháiban, fekete nagybőgős a fehér kéregetőtányér mellett. Az utcán iránt pedig ingyen hallgatóság, az este szegényemberei, akik levegőzni mentek e nyári hétköznapon a Körútra és a sarkon elfogta zenemorzsák kihullottak, hegedűkkel felfogták a dallamot, a farkincás cigánykacskaringókat, a hangmorzsák után pengették húrjaikat, hogy tanuljanak attól, aki bent szmokingos cigány zenészegyetemi tanár és húzza és cifrázza. Estéről-estére itt állt többek között egy öreg füstös, jaj, de ócska kalapban, fekete szőre az ábrázatán úgy tűnt, mintha belülről kifelé szögekkel verték volna ki a fejét. Nagymultú kék ruha lógott soványságáról, szeme alatt vájjon milyen bánat mély gödre, cipőjének oldalán ugyanakkor a nagyvilágba bámészkodott a nagyujja. Látom minden este, nyakát is nyújtogatja, úgy tekintget befelé az ál-ezüsttükrökhöz, hangszer nincs nála, ám ahogy bent táncol és ugrál a muzsika, úgy mozog az öreg szája ritmusra s az ajkát időnként egymásra pattintja. Egyszer megnézem közelebbről ezt az esett hangászt, hát mit látok? Látom bizony, hogy szakadozott kék kabátjának jobb ujja lapos, a kabátujj pedig bent a zakóban. A vonatkozó karja hiányzott éppen, tőből. Mintha a festő hirtelen megvakulna, énekes megbémulna, sofőr elvesztené pedált nyomó lábát, madárnak levágnák szárnyát, hallnak az uszonyát, virágnak a gyökerét. Nincs keze neki és így búcsúzhatott el régen már a nyirettyűtől. És ott újít mégis estéről-estére, tavasztól őszig, míg csak nyitva volt a kávéház zenés ablaka. És ahogy a vonó felsírt, felhúzta a felsőajkát, a képzeletbeli ezüsthangig, ha pattant a zene, hangtalan szájával ő is gyorsan szaporázott. Estétől éjfélig, estétől éjfélig, így neveztem el őt magambanul igazi hangásznak, a hangtalant, az elesettet, a nyomorultat, ezt az embert, akit úgy kifosztott az élet. Bent urak mulattak, ugyan ki törődött volna vele ott a díszmenük és díszborok mellett. ______________________IGAZ SZÓ______________________ HÍD VERÉS Amikor a bányászmunkások és értelmiségiek miskolci találkozóján Hank János tisztviselő kezet fogott Nagy Albert vájárral, akkor a két dolgozó tenyére jelképes egybefonódását ezzel a mondattal pecsételték meg: «A reakció soha szét ne szakíthassa!» A sárgarézből vert bányászlámpásra is logarlécet, vonalzót, meg körzőt támasztottak, hogy ezzel is hirdessék az íróasztalok és a sötét aknák népének egymásrautaltságát. A népellenes reakció szakadékot mélyített a kétkezi dolgozóké és a szellem emberei közé. E miskolci ankéten is, mint a két tábor annyi más találkozóján, elmondották a szónokok, hogy a nagybirtok és a nagytőke mint ködösítette el azt a valóságot, hogy aki tollat forgat, vagy az írógép billentyűit verdesi, az csak olyan kizsákmányolt áldozata a rendnek, mint aki az eke szarvát fogja, vagy csákánnyal a kézben viaskodik a tárnák ezer veszedelmével. A vasaltnadrágos irodista «úr» volt, időnként a nagypolgári társadalom egyenruháját öltötte magára, a frakkot és a szmokingot és önnön ifigmellének gyöngyházfényes ragyogása elvakította látó szemeit. De ugyanígy a munkásét is, aki nem volt «úr». A felszabadulás óta verik már a hidat a két part között. Innen is, túl is építik már a szellemi átjáró ívét. De mélyre kell ereszteni a tartópilléreket és így nemm csoda, ha a két élcsapat még mindig nem találkozott. A miskolci összejövetelen azonban kitűnt: olyan közel járnak már egymáshoz, hogy akár meg is foghatják egymás kezét. Mi a tartalma a mélységnek, amely mégis, még mindig közöttük riad? Úgy érezzük, talán az egyik bányamérnök felszólalása világot vet rá. Jó ebbe azt ürességbe leereszteni a mérőént, hogy végre tisztán láthassunk és elhelyezhessük az utolsó hídtartó oszlopot is. Az első baj, hogy még mindig régi sérelmek kísértenek. A bányamérnök megmondotta, miért nem őket a zene és így szólt: na, állj meg! Persze, az öröm csak az uraknak való, a zene is, bécsi szelettel és citrommal, cimbalomszó. Szürkebaráttal, Kéknyelűvel és parádéval, a szegénynek csak a foszlány jut mindenből, a muzsikából is tehát, olyan, ami már fölösleg és kiszűrődik az utcára, mivel bent már megtöltötte a finom emberek füleit. Estéről-estére — szerkesztőségi dolgaimra arra jártam én is — ott állt a nagy nyitott ablakok előtt mindig egy-két alsóbbrendű hangász is az ingyerühaligatők között, mondom az alsóbbrendűek, mert volt ugyebár cigánykirály, aki hollóiesetébenés csak nagybankéért muzsikált és volt mezítlábos, aki tok nélkül cipelte, csapott hóna alatt a megkopott lakkozatú száraz fát és a szegénység szegényiudatságainak lett itt-ott szegényes cincogója. Aztán ők itt jártak iskolába az utcán, a kávéház előtt, ahonnan a tud csatlakozni a demokráciához, a demokrácia pártjaihoz, mert a felszabadulás után «üldözték», múltbeli magatartásáért felelősségre vonták, ő pedig nem akart egyetlen demokratikus párt védőszárnyai alatt sem megbújni, megvárta, amíg a népügyészség megszünteti az eljárást. Nos, itt meg kell állanunk egy szóra. Nem tudjuk és nem kutatjuk, várjon a bányamérnök, úr, kinek lelkéből most, hogy szólhat, kicsordulnak a keserűség vadvizei, okkal, vagy anélkül került-e összeütközésbe a demokratikus rendőrséggel? De általánosságban azt mondhatjuk, hogy ahol oly sok bűnöst kellett pusztult értékeink koporsója mellé tetemre hívni, ott megeshetett, hogy a nemzet lelkiismerete ártatlant is megidézett. A gondolat munkásainak soraiból épúgy, mint máshonnan. És a felszabadulás pillanatában, a zavar, a felháborodás első, koromtól, pernyétől, törmelékportól lepett perceiben ez alig is volt elkerülhető. Ez időben a hivatalnokok és az egyetemi tudományok tudói nagy tömegükben még úgy tekintettek a gépek, a műhelyek, aknák, földek műveseire, mint alantas szellemű, póri tömegre, amely pusztán nyerserejének áradatával le akarja seperni a tudás, a csiszoltság, az ízlés gátjait. Visszariadtak a tömegek lázadásától, aminek szemükben a demokrácia tűnt. A munkásoknak viszont még emlékezetében lebegett az eltűnt idők rémlátomása a vasaltnadrágos urakról, akik a népellenes nagybirtokosok, gyárosok, bankárok utasításait végrehajtották, akik a fejük felett megsuhanó korbács végső bütyke voltak, s akik szemükben éppen ezért azonosak voltak magával a megbízóval, a tökével. Azok között, akik az eszükkel dolgoztak, valóban sok volt az oszlóivároló: a változás első pillanatában, az újjáalakulás lázának első hónapjaiban könnyen keveredhetett közéjük igaztalanul meghurcolt is, korpa közé búza. , 1047 Jűsfor 2 De ami elmúlt, az elmúlt. Azok, akik az elnyomás idején a magyar nép szabadságáért küzdöttek, börtönnel dacoltak, az akasztófa árnyékán suhantak át, a keserűség, a nélkülözés tengerén gázoltak át. S most mindent, mindent egyszerre felejtenek el, mert a pofont a reakciótól kapták, a miért adnák a magyar népnek vissza? S így, ha sérelem esett valakivel, az értelmiség köreiben, tudat be a reakciónak, a közös ellenségnek, amely éket vert a dolgozók közé. És ne duzzogjon miatta a magyar népre, a demokráciára! Nézzen előre és meneteljen együtt a demokrácia seregével! És ne gondolja — hogy a mérnök úr beszédének más részére utaljunk —, hogy ehhez maga a munka is elegendő, — semmi szükség a politikára. A munka maga is a köz dolgaiba való beleszólásnak egyik módja, annyi szent igaz. Aki dolgozik, az növeli a termelést, építi az országot, erősíti a demokráciát, ezért tisztesség és becsület a dolgozónak, akár párttag, akár pártonkívüli. De ez magában nem elég. A javakat, amelyeket a munka előállít, el is kell ám osztani. Meg kell szabni, kinek jusson a kenyérből és a kultúrából nagyobb darab: a tőkésnek-e, vagy a dolgozónak? S aki nem politizál, aki nem lép be egyetlen pártba sem, az vétkezik önmagával szemben, az nyílt viadal helyett megvárja, amíg a sültgalamb a szájába repül, az tartózkodásával saját ellenségeit erősíti. Senkinek sincs joga ahhoz, hogy másokat küldjön csatázni a maga érdekeinek védelmében! így áll a helyzet. Egy lépést még, innen is, onnan is és áll a híd. Tegyük meg! Csató István ARAGON és felesége, Elsa Triolet Budapestre érkeztek. A bajtárs, a fegyvertárs meleg Szereidével köszöntjük az író-házaspárt. Louis Aragon — a Bázeli Harangok és az Úri Negyed írója, a francia líra büszkesége — régi ismerőse a magyar olvasónak. Aragon, az író a háború alatt megmutatta a világ törforgatóinak, hogy mi az író kötelessége. Népe szabadságáért ragadott fegyvert és Franciaország legsötétebb napjaiban az ellenállók élén vezette a harcot az elnyomók ellen. A felszabadulás óta — feleségével együtt — a haladás katonáinak legjavával folytatja a harcot a szabad Franciaországért. Mostani délkelet európai útjukon a népi demokráciát akarják megismerni. A magyar nép a szabadsághős költőnek kijáró tisztelettel és szeretettel fogadja az íróházaspárt és ebből a meleg fogatatásból a magyar partizánok is részt kérnek. Vendéglátás? AMERICAN ADAM