Igaz Szó, 1947. július-december (3. évfolyam, 26-52. szám)

1947-07-02 / 26. szám

2 magukat. Lassanként úgy megszok­ták a román határon a banda tag­jait, hogy utóbb már igazolás sem kellett, ismerték őket.» Erről az ügyről, Andaházi-Kos­nya disszidálása óta, persze óvatos hangon, célzásokkal teletűzdelve, írt az egyik ankarai francia nyelvű lap is. De ez még sokkal egyszerűbb ügy, mint a másik, amibe viszont egy Stern Lajos nevű aradi keres­kedővel együtt kezdett bele Anda­­házi. PALESZTINAI UTAZÁS, NAGY HASZON... Stern Lajos és Andaházi­ Kasnya kapcsolatba kerültek egymással An­karában, azt mondják, hogy valami kártyaügy kapcsán. Nem fontos, hogyan, de jóbarátok és üzlettár­sak lettek. Az ügy olyan felhábo­rító, hogy egész Törökországban megdöbbenten tárgyalják. Stern Erdélybe utazott és ott cionista zsidók körében elhí­resztelte, hogy Andaházi-Kasnya Béla magyar követ 2000 dol­lárért szabályos palesztinul be­utazási iratot híd adni. A papír magyar kereskedelmi megbízottként tünteti fel a beván­dorlót. Szírián keresztül vasúton le­het Palesztinába menni és miután egy csoport együtt egészen könnyen átjuthat így , 511 ember indulhat egyszerre. Az egyszerű, átlátszó trükknek is akadt áldozata. Nem is egy. Ötven főnyi csoport ugrott be a szélhámosságnak. Három megbí­zott szabályos útlevéllel Ankarába utazott, ahol a magyar követségen Stern úr fogadta őket. Elmondotta, hogy a kivándorolni szándékozók­nak hajón kell török partra érkez­niük és a kikötőben kapják meg a hivatalos írásokat. Angol beutazási vízumról is beszéltek . .. A csoport meg is érkezett. Szmir­­nában Stern a 100.000 dollár elle­nében átadta az­­írásokat­. A ma­gyar követség nyomtatványain ki­állított magyar és angol nye­lvű iga­zolások voltak ezek. Állítólagos an­gol beutazási engedély is volt rá­juk bélyegezve. "A­ hajót Haifa előtt rendőri mo­torcsónak fogadta és egyenesen Ciprusba irányította . . . Egy u­tas­­nak sikerült csak­ kalandos úton megszöknie. Ez visszagombolyította a szálakat. Kiderítette, hogy Stein, tárcá­val, a magyar követtel együtt becsapta őket. Értéktelen pa­pírokat adott el 100.000 dol­lárért és ráadásul értesítette az angol rendőrséget a hajó érkezéséről. Feljelentést is tett ellene. Sternt hatévi börtönre ítélték. A tárgyalá­son azonban hiába hivatkozott kö­vet-barátjára, Andaházi-Ka­nya még azt is letagadta, hogy valaha is­merte ... Az­ ankarai társaság — írja levele befejezésében Vági András — nem csodálkozik azon, hogy Andaházi disszidált. Régen várták már, hogy otthagyja a követséget és más, jö­vedelmezőbb életpálya után néz. Vági megírja azt is, hogy nem tudják jelenleg, merre jár a volt kö­vet. Titkárának azt mondta, hogy a Kizil Irmák egyik fürdőhelyére megy. Oda nem ment el, Isztam­bulba utazott. Onnan autójával együtt elment és tíz napja nem tudja senki merre jár. Egyet biztosan tudunk. Nem Ma­gyarországra tart, hogy tisztázza magát. Mert nem igen sikerülne. Meg akarta pumpolni a bolgár agrár­­küldöttséget egy budapesti álhírlapíró A Better World „európai igazgatójának“ botrányos fényképüzletei Minden hivatalos, hatósági és dip­lomáciai aktusnál, fogadásnál ott lát­ható. Hajlotthátú, szőkésvörös alak, kezében olcsó fényképezőmasina. Otthonosan jár-kel, rendelkezik, fény­képez, társalog, jegyez, fontoskodik, tolakszik, könyököl, eszik, iszik. Néha magával visz egy segéderőt is. Ki ez? Senki se tudja pontosan, de minthogy mindenhol látható, tudomásul veszik, sőt azt hiszik, hogy „valaki“. Olyan, mint a kullancs, nem lehet lerázni. Az illető „ismert“ álhírlapíró és úgy­nevezett: „csöpögő fényképész“. A neve: Desiderius Better. A név­jegyen a címe ez: Editor-Chief for Europe of, the ,,Better World'" Press Agency, Newyork 690 Westend, Expo, situra; Budapest, V’„ Szent István­kor út 29. A névjegye is elárulja, hogy sajtó­szélhámossal van dolgunk. Fellépése olyan szemtelenül biztos, hogy a tájékozatlan idegenek rend­szerint beugranak neki. Ha külföldi vendég, vagy hivatalos küldöttség ér­kezik, Belter Dezső hogy-h­ogynem, már az első negyedórában ott nyüzsög, fényképez nyilatkozatot kér, beszél és konfidens a végletekig. Legutóbb a Magyarországon tartózkodó, bolgár egy­etemi tanárokból és agrárszakér­tőkből álló bizottság közelébe férkő­zött. Le nem ment a nyakukról. Úgy tünteti fel magát, mint egy lé­tező világképügynökség és hírszolgá­lati iroda budapesti főszerkesztő-igaz­gatója. Bejáratos majdnem az összes követségekre és gyakran látható a külügyminisztérium sajtóosztályán. Ha megkérdezik ,ő, de melyik idegen vendég kérdezi? arra hivatkozik nagy bizalmasan, hogy „politikai és diplomáciai megbízott“ a Better World Press Agency vezetője Európá­ban. Ettől úgy látszik mindenki hasra­­esik. Hivatkozik sajtóosztályokra is s olyasfajta, homályos kijelentéseket tesz, mintha bejegyzett, sőt „egyedül feljogosítod“ fotoriporter lenne. „Po­litikai és diplomáciai vonalon dolgo­zom“ — ez a kedvelt szavajárása Bek­ter Dezsőnek. A fogadásokon, ünnep­ségeken buzgón jegyezget (főleg jó­ízűen eszik), de még soha kép vagy cikk tőle Amerikában sem­ jelent meg. Hogy a szöszbe is jelenne meg, mi­kor mérget lehet rá venni, hogy „Better World“ sajtóügynökség New­york Westend GSK) alatt nincs meg. Különben is Mr. Better a képeiket nem megjelentetni, hanem eladni akarja. Better Dezső agyonfényképezte a bolgár vendégeket is és nyilatkoztatta is őket, mert még a küldöttség ma­gyar kísérői sem vettek maguknak annyi fáradságot, hogy a csepegő ügy­nököt egyszerűen kidobják a G­eltér­t­­ből. Így azután Better Dezső zavarta­lanul „sodródott“ bankettről-bankettra, és buzgón fotografált. Persze nem ön­zetlenül. A bolgár küldöttség kedden reggel Kecskemétre utazot. Hétfőn Better felhívta a Földmívelésü­gyi Minisztérium sajtóosztályát és pökhendi hangon követelte, hogy a kirándulásra vigyék el őt is az állami kocsin, mert neki „politikai és diplomáciai megbízatása van a bolgár követségtől“. Félreve­zetve a földmívelésügyi sajtóosztályt, kedden reggel Mr. Belter a bolgár vendégekkel együtt Kecskemétre uta­zott. Előzőleg mutogatott egy géped kéziratot, amely állítólag a „Képes Figyelődben fog a bolgár vendégekről me­gj­el­ennni. Már elutaztak, amikor Jancsó Bar­na az érdekképviseleti ügyosztály ve­zetője panaszkodott a sajtóosztályon, hogy Belter Dezső előző­­ este meg akarta „vágni" a bolgár vendégeket és néhány fényképfelvételért, illetve azok amerikai közléséért 1600 forintot kö­vetelt. A bolgár vendégek nem reflektáltak az amerikai köztesre és udvariasan visszautsították a „magyar szerkesz­tő“ ajánlatát. Igen kínos helyzet volt. Better ekkor arrogánsan a Földmíve­lésügyi Minisztériummal akarta meg­fizettetni (1600 forintért) a képeket. Közben Better elutazott Kecske-, metre és a díszebédnél nyilván ott ült a főhelyek egyikén, mint nagy ameri­kai hír- és képügynökség „európai igazgatója“. Tovább fényképezett és próbálta „levágni“ a bolgár delegáció vezetőjét, Boitov Dimitri egyetemi ta­nárt és társait. A külügyi sajtóosztályon megkér­deztük Keszthelyi Nándor tanácsost, adott-e igazolványt Betternek az itteni működésre? Keszthelyi kijelentette, hogy ő nem adott. Egy másik minisz­teri tisztviselő elmondta, hogy tőle is kért igazolványt Better, de elutasította. Better ezzel szemben arra hivatkozott, hogy „működési engedélyét a külügyi sajtóosztály adta és hogy ott regiszt­­rálva van", vagyis tudnak működésé­ről. Bdtigr, úgy látszik, hazudik. Ezt a veszedelmes álhírlapírót el kell tiltani a „diplomáciai“ működés­től, mert botrányos az eljárása és sú­lyosan árt idegen vendégek előtt nem­csak a magyar sajtó jó hírnevének és tisztességének, de az országnak is. S ha netán mégis van „igazolványa", meg kell vizsgálni, kitől kapta és milyen alapon? sz.­e. Bodó Béla: Hangász A szél a múltba néz. Hangász akkor létezett, amikor még nem volt hangszóró. Ma a cigányzené­det, ha éppen akarod, a gomb elfor­gatása belehúzza a fü­ledbe, akko­riban a hangász élő valaki volt zsi­nór­os mentében. Szóval — úgy lá­tásból — én is ismertem egy han­­gászfélét, közvetlen az első kris­tályrádióm előtt, az ókorban, vagy­is mikor ifjú voltam, s az ezüst­tükrös kávéházakban jókat mulat­tak a bizonyosok a hangászok nyi­rettyűjének kunkorifarkú cigányze­néjére. (Közbevetőleg íme egy kis magyarázat: ezüsttükrös kávéház, vagyis füstös-bűzös nagy helyiség, tarka lármával, kialvó fényű, va­kuló tükrökkel, agyonhajszolt, lúd­talpú pincérekkel, akik kilométere­ket gyalogolnak és görnyednek, vendégtől a konyháig, sovány ke­nyereslánnyal, akivel leereszkedő modorban tréfálkoznak a vendégek s aki feleannyit keres egy héten, mint amennyiért a vendég elvacso­­rázgat... s a­­mitatozók: kerek­hasú sertéskupec, vidékről felruc­cant államhivatalnok-hatalmasság, akit unta már a «büdös» paraszto­kat, katonatiszt úr, aki délelőtt ka­­szárnyarém és bakapofoztató és más civil urak és hölgyek a lu­­é­l­ás bor örömei mellett.­­ Úri főhangász a deszkadobogón, olyan fényes-fénylő ábrázattal, mintha estére mindig kisuvickolná magát, a többi alhang­ászok vele együtt feketében, még a nagybőgős is szalonruháiban, fekete nagybő­gős a fehér kéregetőtányér mellett. Az utcán iránt pedig ingyen hall­gatóság, az este szegényemberei, akik levegőzni mentek e nyári hétközna­pon a Körútra és a sarkon elfogta zenemorzsák kihullottak, hegedűk­kel felfogták a dallamot, a farkin­­cás cigánykacskaringókat, a hang­morzsák után pengették húrjaikat, hogy tanuljanak attól, aki bent szmokingos cigány zenészegyetemi tanár és húzza és cifrázza. Estéről-estére itt állt többek kö­zött egy öreg füstös, jaj, de ócska kalapban, fekete szőre az ábráza­tán úgy tűnt, mintha belülről ki­felé szögekkel verték volna ki a fe­jét. Nagymu­ltú kék ruha lógott so­ványságáról, szeme alatt vájjon mi­lyen bánat mély gödre, cipőjének oldalán ugyanakkor a nagyvilágba bámészkodott a nagyujja. Látom minden este, nyakát is nyújtogatja, úgy tekintget befelé az ál-ezüsttük­­rökhöz, hangszer nincs nála, ám ahogy bent táncol és ugrál a mu­zsika, úgy mozog az öreg szája rit­musra s az ajkát időnként egymás­ra pattintja. Egyszer megnézem közelebbről ezt az esett hangászt, hát mit látok? Látom bizony, hogy szakadozott kék kabátjának jobb ujja lapos, a kabátujj pedig bent a zakóban. A vonatk­ozó karja hiányzott éppen, tőből. Mintha a festő hirtelen meg­vakulna, énekes megbémulna, sofőr elvesztené pedált nyomó lábát, ma­dárnak levágnák szárnyát, hallnak az uszonyát, virágnak a gyökerét. Nincs keze neki és így búcsúzha­tott el régen már a nyirettyűtől. És ott újít mégis estéről-estére, ta­vasztól őszig, míg csak nyitva volt a kávéház zenés ablaka. És ahogy a vonó felsírt, felhúzta a felsőajkát, a képzeletbeli ezüst­hangig, ha pattant a zene, hangta­lan szájával ő is gyorsan szaporá­­zott. Estétől éjfélig, estétől éjfélig, így neveztem el őt ma­gambanul igazi hangásznak, a hangtalant, az elesettet, a nyomorultat, ezt az em­bert, akit úgy kifosztott az élet. Bent urak mulattak, ugyan ki tö­rődött volna vele ott a díszmenük és díszborok mellett. ______________________IGAZ SZÓ______________________ HÍD VERÉS Amikor a bányászmunkások és értelmiségiek miskolci találkozóján Hank János tisztviselő kezet fogott Nagy Albert vájárral, akkor a két dolgozó tenyér­e jelképes egybefo­­nódását ezzel a mondattal pecsé­telték meg: «A reakció soh­a szét ne szakíthassa!» A sárgarézből vert bányászlámpásra is logarlécet, vo­nalzót, meg körzőt támasztottak, hogy ezzel is hirdessék az íróasz­talok és a sötét aknák népének egymásrautal­tsá­gát. A népellenes reakció szakadékot mélyített a kétkezi dolgozóké és a szellem emberei közé. E miskolci ankéten is, mint a két táb­or annyi más találkozóján, elmondották a szónokok, hogy a nagybirtok és a nagytőke mint ködösítette el azt a valóságot, hogy aki tollat forgat, vagy az írógép billentyűit verdesi, az csak olyan kizsákmányolt áldo­zata a rendnek, mint aki az eke szarvát fogja, vagy csákánnyal a kézben viaskodik a tárnák ezer ve­szedelmével. A vasaltnadrágos iro­dista «úr» volt, időnként a nagy­polgári társadalom egyenruháját öltötte magára, a frakkot és a szmokingot és önnön ifigmellének­ gyöngyházfényes ragyogása elvakí­totta látó szemeit. De ugyanígy a munkásét is, aki nem volt «úr». A felszabadulás óta verik már a hidat a két part között. Innen is, túl is építik már a szellemi átjáró ívét. De mélyre kell ereszteni a tartópilléreket és így nemm csoda, ha a két élcsapat még mindig nem ta­lálkozott. A miskolci összejövete­len azonban kitűnt: olyan közel járnak már egymáshoz, hogy akár meg is foghatják egymás kezét. Mi a tartalma a mélységnek, amely mégis, még mindig közöttük riad? Úgy érezzük, talán az egyik bánya­mérnök felszólalása világot vet rá. Jó ebbe azt ürességbe leereszteni a mérőént, hogy végre tisztán láthas­sunk és elhelyezhessük az utolsó hídtartó oszlopot is. Az első baj, hogy még mindig régi sérelmek kísértenek. A bánya­mérnök megmondotta, miért nem­­ őket a zene és így szólt: na, állj meg! Persze, az öröm csak az uraknak való, a zene is, bécsi szelettel és citrommal, cimbalomszó. Szürkeba­ráttal, Kéknyelűvel és parádéval, a szegénynek csak a foszlány jut mindenből, a muzsikából is tehát, olyan, ami már fölösleg és kiszű­rődik az utcára, mivel bent már megtöltötte a finom emberek füleit. Estéről-estére — szerkesztőségi dolgaimra arra jártam én is — ott állt a nagy nyitott ablakok előtt mindig egy-két alsóbbrendű han­gász is az i­ngy­erüh­aliga­tők között, mondom az alsóbbrendűek, mert volt ugyebár cigánykirály, aki hol­lói­esetében­­és csak nagybankéért muzsikált és volt mezítlábos, aki tok nélkül cipelte, csapott hóna alatt a megkopott lakkozatú száraz fát és a szegénység szegényiudat­­ságainak lett itt-ott szegényes cinco­­gója. Aztán ők itt jártak iskolába az utcán, a kávéház előtt, ahonnan a tud csatlakozni a demokráciához, a demokrácia pártjaihoz, mert a felszabadulás után «üldözték», múltbeli magatartásáért felelősségre vonták, ő pedig nem akart egyet­len demokratikus párt védőszár­nyai alatt sem megbújni, megvárta, amíg a népügyészség megszünteti az eljárást. Nos, itt meg kell állanunk egy szóra. Nem tudjuk és nem kutat­juk­, várjon a bányamérnök, úr, ki­nek lelkéből most, hogy szólhat, kicsordulnak a keserűség vadvizei, okkal, vagy anélkül került-e össze­ütközésbe a demokratikus rendőr­séggel? De általánosságban­ azt mondhatjuk, hogy ahol oly sok bű­nöst kellett pusztult értékeink ko­porsója mellé tetemre hívni, ott megeshetett, hogy a nemzet lelkiis­merete ártatlant is megidézett. A gondolat munkásainak soraiból ép­­úgy, mint máshonnan. És a felsza­badulás pillanatában, a zavar, a felháborodás első, koromtól, per­nyétől, törmelékportól lepett per­ceiben ez alig is volt elkerülhető. Ez időben a hivatalnokok és az egyetemi tudományok tudói nagy tömegükben még úgy tekintettek a gépek, a műhelyek, aknák, földek műveseire, mint alantas szellemű, póri tömegre, amely pusztán nyers­erejének áradatával le akarja se­perni a tudás, a csiszoltság, az íz­lés gátjait. Visszariadtak a t­öme­­gek lázadásától­, aminek szemük­ben a demokrácia tűnt. A munká­soknak viszont még emlékezetében lebegett az eltűnt idők rémlátomása a vasaltnadrágos urakról, akik a népellenes­­ nagybirtokosok, gyáro­sok, bankárok utasításait végrehaj­tották, akik a fejük felett m­eg­­suhanó korbács végső bütyke vol­tak, s akik szemükben éppen ezért azonosak voltak magával a megbí­zóval, a tökével. Azok között, akik az eszükkel dolgoztak, valóban sok volt az oszlóivá­roló: a változás első pillanatában, az újjáalakulás lázá­nak első hónapjaiban könnyen ke­veredhetett közéjük igaztalanul meghurcolt is, korpa közé búza. , 1047 Jűsfor 2 De ami elmúlt, az elmúlt. Azok­, akik az elnyomás idején a magyar nép szabadságáért küzdöttek, bör­tönnel dacoltak, az akasztófa ár­nyékán suhantak át, a keserűség, a nélkülözés tengerén gázoltak át. S most mindent, mindent egyszerre felejtenek el, mert a pofont a reak­ciótól kapták, a miért adnák a magyar népnek vissza? S így, ha sérelem esett valakivel, az értelmi­ség köreiben, tudat be a reakció­nak, a közös ellenségnek, amely éket vert a dolgozók közé. És ne duzzogjon miatta a magyar népre, a demokráciára! Nézzen előre és meneteljen együtt a demokrácia se­regével! És ne gondolja — hogy a mér­nök úr beszédének más részére utaljunk —, hogy ehhez maga a munka is elegendő, — semmi szük­ség a politikára. A munka maga is a köz dolgaiba való beleszólásnak egyik módja, annyi szent igaz. Aki dolgozik, az növeli a termelést, építi az országot, erősíti a demo­kráciát,­­ ezért tisztesség és be­csület a dolgozónak, akár párttag, akár pártonkívüli. De ez magában nem elég. A javakat, amelyeket a munka előállít, el is kell ám osz­tani. Meg kell szabni, kinek jusson a kenyérből és a kultúrából na­gyobb darab: a tőkésnek-e, vagy a dolgozónak? S aki nem politizál, aki nem lép be egyetlen pártba sem, az vétkezik önmagával szem­ben, az nyílt viadal helyett meg­várja, amíg a sültgalamb a szájába repül, az tartózkodásával saját el­lenségeit erősíti. Senkinek sincs joga ahhoz, hogy másokat küldjön csatázni a maga érdekeinek védel­mében! így áll a helyzet. Egy lépést még, innen is, onnan is és áll a híd. Tegy­ük meg! Csató István ARAGON és felesége, Elsa Triolet Budapestre érkeztek. A bajtárs, a fegyvertárs meleg Szereidével köszöntjük az író-házaspárt. Louis Aragon —­ a Bázeli Harangok és az Úri Negyed írója, a francia líra büszkesége — régi ismerőse a magyar olvasónak. Aragon, az író a háború alatt meg­mutatta a világ törforgatóinak, hogy mi az író kötelessége. Népe szabadságáért ragadott fegyvert és Franciaország legsötétebb napjaiban az ellenállók élén vezette a harcot az elnyomók ellen. A felszabadulás óta — feleségével együtt — a hala­­dás katonáinak legjavával folytatja a harcot a szabad Franciaországért. Mostani délkelet európai útjukon a népi demokráciát akarják meg­ismerni. A magyar nép a szabadság­­hős költőnek kijáró tisztelettel és szeretettel fogadja az íróházaspárt és ebből a meleg fogatatásból a magyar partizánok is részt kérnek. Vendéglátás? AMERICAN ADAM

Next